Hogyha körülnézünk a Kárpát medencében, de nem csak Magyarországon, hanem Erdélyben is, a Felvidéken meg mindenütt, elég gyakori a – hogy mondjam? – siránkozás, a nyavalygás.

 

Önmagunkat sajnálgatjuk, sebeinket mutogatjuk. Szóval ez a típus, hogy mostan minket nem szeretnek, hogy mennyi baj van, hogy összeesküvés-elmélet, hogy Trianon, hogy mindenféle gondunk van, ami nagyjából igaz is. Nem azt mondom, hogy ezekkel… de egy kicsit emlékeztet ez a sok siránkozás a gyerekekre, akik ugye az iskolában is megkapják a házi feladatot, s hogy milyen nehéz, s hogy ezt nem lehet megoldani, s hogy mennyi gond van. És mindig azt mondjuk mi pedagógusok neki, hogy „ne nyafogj, hanem ülj neki és old meg és kész!” Sokkal egyszerűbb megoldani, mint egész délután siránkozni mellette. Nem igaz?

Mostan én egy kicsit a feladatról szeretnék ez alkalommal beszélgetni, amit Isten ad. Ugye a Boldogságos Szűzanyáról olvastuk a Szentírásban, hogy elveszítette a 12 éves Szent fiát. Hát az elég gáz lehetett, úgy mondanánk ma. Nincs, nem kapja sehol, Józseffel keresik itt, ott, amott, körbejárnak mindent… Elgondolkoztam azon, hogy a Mennyei Atya azért súghatott volna, hogy: „hu-hu Mária, ott a sekrestyében nézd meg, ott van!” Nem tette meg. Hagyta, hogy Mária a feladatát szépen, nyugodtan, türelmesen megoldja. Mennyire másképp lenne a Szentírás, hogy ha Mária nagy idegesen második nap estére bedobta volna a törölközőt: Ő megy haza, kész nem keresi sehol, semmi, annyi. Nem hiszem, hogy mennynek Királynőasszonya lett volna belőle, nem igaz?

Azt hiszem, az Isten által számára felkínált feladatok megoldása által nőtt fel oda, hogy valóban Mennynek Királynő Asszonya legyen. Hát biztos, hogy nem volt könnyű azt… minden nap szépen mosni, főzni, takarítani, kis Jézust pedánsan iskolába járatni, stb, stb.… S milyen érdekes, hogy a Mennyei Atya - mit tudom én – egy láncfűrésszel meg is dobhatta volna – hogy mondjam? – Józsefet, hogy ne vacakoljon ott a fűrésszel, de nem tette meg. És Máriának sem adott egy – mit tudom én – egy mosógépet, vagy – hogy mondjam? – egy mosogatógépet, vagy egy ügyes kávéfőzőt. Valószínű megtehette volna Isteni hatalmával, de hagyta, hogy József, Szűzanya szépen a feladatait megoldva felnőjön. S én azt gondolom, hogy Isten legszebb ajándéka, amit az embernek adhat a Feladat. Mert a feladataink által növünk fel.

Ha egy sportoló hogyha emelgeti a súlyokat, általa izmosabb lesz, és nem haragszik arra a súlyzóra, mert bajnok akar lenni. Nem igaz? És ugyanígy a gyermeknek, aki a házi feladata fölé görnyed és oldja meg a problémákat, és tanulja azt az Anyám tyúkja, vagy akármelyik verset, azzal – hogy mondjam? – nem az Anyám tyúkja lesz több, hanem a gyermek, aki azt a feladatot megoldja, vagy megtanulja azt a verset. Nem igaz?

Tehát igazából minden egyes feladat Isten szép ajándéka! Persze kiskorunkban tanáraink, szüleink állítanak feladatok elé. Ilyen feladat, amikor meg kell tanulni járni. Hát az nem egy könnyű dolog, mekkorákat esik szegény gyerek, milyeneket sír. Mi mosolygunk, ölbe vesszük, puszilgatjuk, de nem beszéljük le a járás feladatának az elsajátításáról a gyereket. Nem rakjuk egy tolószékbe, hogy most akkor taligázzunk vele, hanem hagyjuk, hogy kínlódjon szegényke, majd csak megtanulja. Nem?

Olyan érdekes: olvastam vagy hallottam, hogy Magyarországon mondták, hogy az idéntől talán nem lesz szóbeli felvételi, mert az stresszeli a gyerekeket! Hát borzasztó! Hát hogy mondjam, a feladatot nem lenne szabad – hogy mondjam? – elvenni! Hanem inkább kedvet kellene támasszunk magunkban és egymásban is, ahhoz, hogy igenis felemelt fővel az összes feladatunkat, amit külön-külön is, de akár együtt, mint nemzet is meg kell, hogy oldjunk. Egy gyereknek feladata, mikor akkora lesz, hogy – hogy is hívják? – hogy meg kell ismerkednie egy lánnyal, nem? Milyen sokszor lehet hallani, hogy: „A mai világban nősülni? Hát kit vegyek el? Igazán! Ne röhögtessen Csaba testvér! Mire, miből?!”

Hogy mondjam? Én azt gondolom, hogy egy fiúnak feladata az, hogy kiválassza élete társát. Nem? Hát nem egy könnyű feladat, én nem is mondom. Kell keresni egy lányt (nekem nem sikerült annak idején, azért vagyok cölibátusban, talán) oda kell vinni neki egy virágot, a lány vigyorog, meg mit tudom én, esetleg ottan modrázik, akkor a fiú érzi, hogy hú ezt még kell gyakorolni, ez nem ment egyszerre… Előbb utóbb, ha jól megoldja a feladatát, lesz egy boldog családi élete, öröm lesz a mindennapja. És nem a tanár ad jegyet erre! De ha nem oldod meg jól a feladatot, hát akkor senki nem mondja azt, hogy ez négyes vagy hármas, hanem te magad érzed a bőrödön, mikor a kedves nejed ottan – hogy mondjam? – néhány dolgot megjegyez, és állandóan zsummog és – hogy mondjam? – zsörtölődik, hogy ezt a feladatot nem éppen jól oldottad meg. S utána ugyanaz van, hogy most annak az asszonykának otthont kellene, fészket kéne rakni. Feladat, nem? Persze ettől nyafoghatsz és siránkozhatsz, s elmondhatod, hogy milyen nehéz most a XXI. században otthont teremteni, kibújhatsz a feladat megoldása alól, de annak te látod kárát. Rámehet a családi életed – hogy mondjam? – a gyermekeid jövője, sok minden. Tehát én azt gondolom, hogy itt is tényleg segítenünk kell egymást, hogy ezt a feladatot szépen, szentül meg lehessen oldani.

Gyerekvállalás…, ugyanígy. Múltkor jött egy asszonyka, s elmondta, hogy az ő férje milyen részeges, s hogy mennyit veszekedik vele, s hogy ezt nem lehet bírni. S mondtam:

- Tudod mit? Egy részeges férjnél mi lehet még rosszabb? Mi? – kérdezte.

- Hát a magány! Szerintem sokkal rosszabb!

És ugyanígy lehet azt mondani, a mai gyerekek ilyenek meg olyanok, biztos, hogy sok baj van egy gyerekkel, de egyedül élni, gyümölcstelen faként sokkal, de sokkal rosszabb! Merned kell a feladatot felvállalni! És hogyha továbbmegyünk ugye, hogy az egyéni feladatok felvállalása mellett, a közösségi életünkben is. Ott van például a Trianon, tény az, hogy ez egy hihetetlen probléma, de azt gondolom, nem szabad ott leragadnunk, hogy miért kellett ez megtörténjen, s hogy történhetett meg stb. stb., hanem: élet Trianon után. Milyen jó lenne, hogyha felvállalnánk ilyen feladatokat, hogy a Kárpát-medencei magyarság gyermekvédelme az Európai Unió keretein belül. Hm?

Szoktam mondogatni, hogy ha ezen a falon lenne egy könyvtár, amelyik a múlttal foglalkozik, milyen nagy lenne. Mohács, Trianon, ’56, mit tudom én. Hatalmas könyvtár lenne, ami önmagában érték és jó! De erre a falra raknánk egy olyan könyvtárat, ami a holnappal foglalkozik, pl. ugyanazt mondom: a Kárpát-medencei magyar gyermekvédelem az Európai Unió keretein belül. Erre már lehetne gondolkodni, nem?! És ugyanígy egy csomó más téma is eléjöhetne, amit ki kellene dolgozni, amihez fel kellene nőni.

Én azt gondolom, hogy egy almafának – ugye a terméketlen fügefára is gondolhatunk a Szentírásban, feladata, hogy gyümölcsöt teremjen. Ha nem tudja ezt a feladatot akármilyen tavaszi fagyokkal és szél és vihar és bármi miatt megoldani, akkor igen azt mondják, hogy hát száradjon ki! És ugyanígy azt gondolom a magyar nemzetünk is, a Kárpát medencei magyarság is valamilyen módon rá kell ébredjünk arra, hogy igenis a feladatainkat nem – hogy mondjam – előtte nem nyafogni kell, hanem meg kell oldanunk. A polgármester a maga feladatát, az iskolaigazgató a maga feladatát, a tanár úr a maga feladatát.

Ugye hogyha elmennek ilyenkor, vagy mit tudom én, télidőben sízni az Alpokba, ott van az a fekete pálya. Hát drága pénzt fizet a legtöbb ember, hogy oda felvigye őt a felvonó és akkor, onnan ő a hátborzongató meredeken szépen leereszkedjen. Nem igaz? Nem könnyű! Nehéz feladat. Kihívás. És mégis fizet az ember érte. Miért? Mert szeretné legyőzni! Miért nem néznénk körül, és miért ne figyelnénk meg, hogy az élet milyen fekete pályák elé állít! Én azt gondolom, mindenkinek megvan a maga sajátos fekete pályája. A kisgyerek, aki járni tanul, beszélni tanul, a kisiskolás, aki a maga házi feladataival bíbelődik, fiatalember, aki újra udvarolni kezd, és családot akar alapítani, egy felnőtt ember is, megvan neki a maga feladata.

Az én számomra az ember hát a semmiből a végtelenbe tartó lény. Porból lettünk, mondja az egyház, és én hiszem, hogy így is van. Nem majomból, hanem annál sokkal mélyebbre megy vissza az egyház. Abból lettünk. És miért? Hogy két lábra álljunk, és elinduljunk Istenünk, a végtelen felé.

erdély.ma