„Látjuk, hogy mértéktelen habzsolásunk, önkontrollunk hiánya, a rongyrázás, a fölvágás hova vezeti az emberiséget. Ma már nemcsak energiaválság van, hanem életválság is. Az emberek elpusztítják, felfalják, elhasználják gyermekeik jövőjét. A szeretetből vállalt böjt – amikor a nagyobb jóért szívesen vállalom a lemondást, a tekintetemmel nem a hiányaimat, a veszteségemet számolom, ha felfelé tekintek – felszabadítja az embert a test kötöttségei alól, így a lélek szabadon szárnyalhat, hogy közelebb kerüljön Istenhez.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Ki tudná megmondani, hogy hányan és hányszor olvasták el, írtak, beszéltek erről a gyönyörű szentírási részről, Mária csodaszép hálaadó énekéről!? Ki tudná megmondani, hogy hány ember számára jelentett vigaszt, iránymutató bátorítást, megnyugtató örömet, e fiatal, egyszerű falusi lány szívből jövő, fénnyel teli költeménye!? Olvassuk mi is el újból és újból a Magnificat gyönyörű sorait, mondjuk szeretettel, mint egy tiszta imádságot, tanuljuk meg kívülről, kapaszkodjunk bele, mint a fuldokló a mentőkötélbe! 
