„József, Dávid fia, ne félj .... Velünk az Isten”.
Mt 1, 18.
Sok szép képet készítettem Szárhegyen a találkozón a kirepült diákjainkról, de talán ez a békésen alvó gyermek képe, ahogy az összejövetel lármájában édesanyjához bújva alszik, jelenti nekem a legtöbbet!
Igazából minden iskolának, gyermekvédelmi otthonnak a legfőbb célja, hogy a rábízott életeket megtanítja becsületes munkával szülőföldjén megélni, hogy gondoskodó szeretettel az Isten által rájuk bízott életet befogadják és hordozzák. Évekkel ezelőtt hozzánk sodródott egy kislány, elteltek az évek, szépen megnőtt, befejezte a tanulmányait, férjhez ment és most két gyermekével, férjével eljött a gyergyói találkozóra. Gyermekei az elég hosszú szentmisén, előadáson nagyon szépen viselkedtek, de elálmosodtak! A kicsi szó nélkül édesanyjához bújt a műsor alatt és elaludt. Mögöttük ültem, néztem az előadást és csodáltam e törékeny, fiatal édesanyát, aki oly gondoskodó szeretettel tartotta karjaiban a gyermeket, hogy az nem ébredt fel.
Egy szülőnek, pedagógusnak talán ez a legnagyobb elégtétel, látni az Isten által rábízott gyereket nagyra nőni, ahogy e világban a helyét megállja és gondoskodó szeretettel gyermekét, drága "unokánkat" neveli! Ez az a tiszta öröm, amiért érdemes felkelni, dolgozni, lábunkat a szeretet útján akár térdig lejárni!
Néztem a békésen alvó kisbabát és csendben hálát adtam magamban az elmúlt harminc évért, a több ezer kirepült gyermekünkért, azért, hogy minden gyengeségünk, gyarlóságunk ellenére, hittel vallhatjuk: Velünk az Isten!
