Beszélgetés Böjte Csaba atyával

Elanyagiasodott világunkban ünnepeinket is egyre inkább a fogyasztás jellemzi, a csendes várakozást elnyomja a reklámok hangereje, a bevásárlóközpontok zaja, az ünnepi pillanatokat mérgezi a ránk zúduló információáradat a világválságról, az influenzajárvány aktuális adatairól, sokunkat pedig szorongással tölt el az ünnep utáni jövő bizonytalansága. Böjte Csaba ferences szerzetes azonban más szemmel és lélekkel figyeli a világot. Adventi beszélgetésünkben Csaba testvér szerint az ember, a család a megoldás kulcsa, ami nyomán nem csak szebbé tehetjük ünnepeinket, és tartalmasabbá hétköznapjainkat, hanem optimistábban láthatjuk a magyarság jövőjét is.

„Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan oda állnak mellé.”  – írta egyszer. Ma, amikor a világ teljesen anyagi értékelvűvé vált, és mindent GDP-ben mér, érvényes-e még ez a gondolat?

Természetesen, én ezt nagyon igaznak tartom, és azt látom, hogy minden ember törekszik arra, hogy valami szépet és jót tegyen. Az megtörténhet, hogy én egy üres SMS-t küldök, de Istentől nem érkezhet üres üzenet, mert minden ember Isten üzenete. Beleültette minden élőlénybe, hogy fel kell nőni, ki kell bontakozni, hogy virágot, gyümölcsöt kell teremni. Ez a vágy bennünk van, a legtöbb ember törekszik arra, hogy szebbé tegye ezt a világot, mert jó dolog jót tenni.

Olyan feladatot vállalt fel, ami elsősorban az állam kötelessége lenne. E helyett pedig az állam a forrásokat is elvonja, a megkötött szerződéseknek sem tesz eleget.

A szeretet parancsa nem úgy szól, hogy szeress és tegyél jót, ha lehetőséged van, és ha azt az állam anyagilag finanszírozza. Az államnak is megvan a maga kötelessége, de gondoljunk bele, hogy Magyarországon sok mindent nem az állam épített, egy évszázaddal ezelőtt a kórházak, könyvtárak, nagy múzeumok összefogásból, közadakozásból, a jó szándékú emberek erőfeszítése nyomán születtek meg. Én azt vallom, hogy az állam ne szedjen annyi adót, ne rakjon ekkora terhet az adófizetők vállára. Az emberek a falvakban, városokban, ahol élnek, önszerveződéssel, összefogással nagyrészben meg tudnák oldani a problémáikat, és el tudnák látni a feladataikat. Ez az igazi autonómia. Erdélyben, vagyis Romániában csak ez az egy lehetőségünk van. Sokkal több energia van bennünk, mint amit jelenleg mozgósítani tudunk, sokkal többre vagyunk képesek, tehát nem kellene a mindenható államtól várni mindenre megoldást, sorsunkat a saját kezünkbe kellene végre venni,

Hallottam, hogy a csobánkai anyaotthon nem megfelelően működött, és mára gyermekotthon lett.  Hogyan kezeli az ehhez hasonló nehézségeket, és általában, lelki és hitbeli tevékenységét hogyan tudja egyeztetni azzal a menedzseri munkával, amit szükségszerűen el kell látni?

Tudni kell, hogy focimeccsen tíz lefutásból tíz gólt nem lehet rúgni. Munka és alkotás közben előfordul, hogy felül kell vizsgálni, módosítani kell egy-egy döntést, de ennek ellenére, ha én nyitott vagyok, bízom a másik félben és a Szentlélekben, akkor kapok megfelelő társakat a feladathoz. Nálunk a Szent Ferenc Alapítványban több mint kétszáz munkakönyvvel rendelkező munkatárs dolgozik, akikkel együtt valósítjuk meg az álmainkat. Sok helyen, ahol napközit, gyermekotthont hoztak létre, legtöbbször csak a biztatás kell, hiszen helyben megvannak az anyagi és személyi feltételek, vagyis megvan a liszt a kenyérhez, és az én segítségem csak a kovász, mert, gyakran csak bátorítás és jótanács kell az önbizalomhoz, hogy képesek a feladatra. Nem olyan ördöngösség ez, amilyennek kívülről kinéz.

Azt írta egyszer – az 1930-as világválságot felhozva példának –, hogy az emberek a problémákra nem mindig a legjobb választ adják. A mai nehéz helyzetben mi lenne a helyes felelet?

Mindenekelőtt azt gondolom, hogy meg kellene nyugtatni az embereket. Pánikhangulat van a világban, és tudjuk, hogy ilyenkor, felfokozott indulatok közepette az ember ritkán hoz józan döntéseket. El kell magyarázni, hogy az elmúlt húsz évben tényleg volt sok rossz dolog, gazdasági bajok, kardlapozás, de a magyar történelemben még soha sem volt ilyen két évtized, amikor nem öltek meg senkit hitéért, világnézetéért, nemzetiségéért, vagy identitása miatt. Soha ennyi magyar nyelvű lap nem jelent meg, soha ennyi egyetemi helyet nem hirdettek meg, ilyen jólét, ennyi szép, belakott ingatlan soha nem volt a Kárpát-medencében. Ezzel nem azt mondom, hogy elértük a Kánaánt, hogy minden megoldódott, hanem hogy a lehetőség előttünk van. Ebben a hisztériában viszont nem lehet házat építeni, otthont teremteni, vállalkozást vezetni. Ez a világvége-hangulat, ami eluralkodott a magyarság körében, elvonja a pozitív energiákat, bénítja a cselekvőképességet. Tehát meg kell nyugtatni az embereket, ahogy Jézus is tette: ne féljetek, veletek vagyok! Tudjuk, hogy vannak bajok, amik fájnak, de mi erősebbek és nagyobbak vagyunk, mint a problémák, a mi népünkben olyan életerő van, amivel le tudjuk győzni azokat. Erre kell koncentrálni erőforrásainkat, és nem az egymás elleni acsarkodásra elpazarolni.

Egy nemzet megmaradását a megfelelő számú  gyermek biztosítja, de a jelenlegi népesedési helyzet az egész Kárpát-medencében lesújtó. Hogyan lehet ezen javítani?

Félrevert harangok mellett nem lehet gyermeket vállalni. A mai rossz hangulatot kell felszámolni. Kevesebbet kell beszélni a népesedés helyzetéről, és többet arról, hogy micsoda nagyszerű dolog anyának, vagy apának lenni! Mi kétszáz gyereket nevelünk Déván, és ha bármelyik házunkba elmegyek, és az asztalfőről megáldom az ebédet, bennem hatalmas férfiúi büszkeség van; szerintem egy férfinak az asztalfőn van a helye a családja körében, és jólesik, ha látja, hogy ez a család szép, tiszta, rendezett, boldog és örömteli hangulatú. Szent Józsefről mondja a szentírás, hogy nem a test és a vér kívánságára, hanem a Mennyei akaratára lett a kis Jézus apja. Én is ilyen józsefi értelemben vett apának érzem magam. Az apai hivatás szépségeiről, örömeiről sokat kellene beszélnünk, hisz egy férfi számára az igazi önmegvalósítás a család. Szebbet alkotni, mint egy élő, halhatatlan lelkű gyermek, azt hiszem, nem lehet. A család, a gyermekek, az élet iránti vágyat kellene magunkban és egymásban felkelteni. II. János Pál pápa mondta, hogy a halál kultúrája van most Európában. Feladatunk tehát az élet kultúrájának megteremtése.

Széchenyivel szólva kiművelt emberfők sokaságában rejlik a nemzet ereje és jövője. Milyennek látja a mai oktatást, és milyenné kellene tenni?

Én úgy látom, hogy az iskolák – legalábbis Erdélyben – többnyire megfelelnek az elvárásoknak, de sajnos sok esetben a család nem partner a gyereknevelésben. Sokan vannak külföldön, sok a szétesett család a betegség, alkohol és más okok következtében. Egy karitatív tanfelügyelő mondta, hogy tíz év alatt több mint hatezer gyerek hagyta el az iskolapadot anélkül, hogy befejezte volna az összes osztályt. Ezért úgy gondolom, hogy nem az iskolát kellene most erősíteni, hanem sokkal inkább a családokat. Úgy vélem, hogy az oktatási eszközök, felszerelések nagyon fontosak, de az emberré válás folyamata a családban zajlik, ahol sok helyen ma komoly krízisek vannak. Én felhagynék az iskolák folyamatos ostorozásával, és a szükséges reformok mellett inkább arra figyelnék jobban, hogy a hétvégéken, a vakációkban megkapja-e a gyerek a megfelelő nevelést, meg tud-e foganni benne mindaz, amit előtte az iskolában kapott.

Tud-e tenni ennek érdekében a Dévai Szent Ferenc Alapítvány?

Erdélyben most délutáni napközi otthonokat hoztunk létre, ami részben átvállalja a család funkcióját. A gyerek iskola után odamegy, enni kap, tanulunk, játszunk vele, és próbáljuk felkészíteni az életre. Tehát mindazt, amit egy-egy „beteg” család nem tud megadni a gyerekének, mi megpróbáljuk pótolni. Ezt tartjuk nagyon fontosnak, mert az iskola nem képes arra, hogy a mindennapi teendőktől a szabadidő eltöltéséig mindent felvállaljon.

Adventben vagyunk. A világ körülöttünk reklámoktól hangos, és vásárlási lázban ég. Csaba testvér karácsony alkalmából mivel biztatná a Karpatia újság olvasóit és a magyarság sorsáért aggódókat?

Többször elmondtam már, hogy karácsony estéjén Jézus Krisztus nem hozott magával sok kis mennyei kütyüt Szűz Máriának, Szent Józsefnek, hanem ő maga volt az emberiség ajándéka. Arra biztatnám az olvasókat, a magyarokat, hogy ne az anyagi lim-lomok után rohangáljanak, hanem magukat adják férjüknek, feleségüknek, családjuknak az ünnepre! Azt kívánom valamennyiünknek, hogy mi legyünk egymás számára Isten szép, élő ajándéka. 

Gáll Sándor