Evangélium: „Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: »Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta.« Az úr így válaszolt: »Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!«”

Mt 25,14

Sokat foglalkozunk azzal a szolgával, aki félelmében elásta a talentumát, mert a biztonságot választotta a kockázat helyett. De nézzük meg most azt, aki sokat kapott, és hűségesen kamatoztatta az Isten adta talentumait!

1. Árpád-házi Szent Erzsébet hercegnőként szépséget, mérhetetlen gazdagságot, előkelő rangot és rendkívüli lelki talentumokat kapott a gondviselő Mennyei Atyától. Ő azonban nem ásta el ezeket a kincseket a wartburgi vár vastag falai közé, nem őrizgette önző módon a rábízott kincseket, hanem a múlandó, hamis mammonból örök értéket vásárolt: a szegények, az éhezők és a betegek javára fordította mindazt, amije volt. Ezzel olyan kincset gyűjtött, amelyet a rozsda soha el nem emészt, hanem megmarad az örök életre!

Nekünk is ez a dolgunk! Mindazt, amit kaptunk a jó Istentől, állítsuk az embertársainkban szenvedő Krisztus szolgálatába. És itt ne csak a fizikai szegénység miatt szenvedő emberekre gondoljunk. Ma talán a legnagyobb szegénység az elmagányosodás és a tudatlanság; az ő nászukból született gyermekek a gyanakvás, a bizalmatlanság,a harag, a gyűlölet, a gőg, a gyilkos bosszúvágy – és sorolhatnánk tovább a bűnöket! Ezek a belénk maró rosz dolgok nemcsak az őket hordozó lelket teszik tönkre, végső sorban pusztulását okozva, hanem egész társadalmakat is meg tudnak fertőzni, romlásba tudnak dönteni. Ezt a nemzeteket, civilizációkat pusztító „leprát” csak az önzetlen, áldozatot vállaló irgalmas szeretet tudja megállítani és gyógyítani.

2. A hagyomány és a hagiográfia hűen őrzi azt a megható pillanatot is, amikor egy napon, miközben Erzsébet alázatosan szolgálta a legnyomorultabbakat, egy koldusnő – talán a nyomorúság keserűségétől vezérelve – hirtelen belelökte őt a sárba. Egy gőgös ember ilyenkor azonnal haragra lobbant volna a sértés miatt. Erzsébet azonban mosolyogva, békességgel kelt fel a sárból, örülve annak, hogy a megvetett, megalázott Krisztus nyomdokaiba léphetett, és a testén hordozhatja a szeretet bélyegét. Erzsébetet a családja kitaszította, az általa szolgált szegények is sárba lökték, de ő tudta: a mások által okozott földi sár a testünkről, ruhánkról, de még a becsületünkről is lemosható, de a bennünk fellángoló gőg, harag, gyűlölet – egyszóval a szeretetlenség – az, ami valóban örökre be tudja mocskolni az embert.

Nagyon félünk a mások szájától, kommentjeitől, az emberek nyelvétől, áskálódástól, pedig kívülről nem lehet maradandó kárt tenni bennünk. Láttuk jól, hogy azt a sok rosszat, amit a magukat tisztának tartó farizeusok, a mindent jobban tudó írástudók, vagy a valós hatalommal rendelkező helytartók és fejedelmek mondtak és tettek, azt Krisztusból áradó szeretetcunami hogy söpörte el örökre!

3. Árpád-házi Szent Erzsébet életében is – mint mindannyiunk életében – eljött az evangéliumi „szolgák Ura”: 1231-ben (november 17-én) Marburgban, mindössze 24 éves korában elhunyt! A fiatal szent egész életét mérhetetlen szeretettel a szegények és betegek szolgálatának szentelte, és most az Úr így szólt hozzá: „Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Élete ragyogó példakép, négy évvel a halála után, IX. Gergely pápa 1235-ben a szentek sorába emelte. Az Egyház ezzel hivatalosan is elismerte és örök időkre példaként állította elénk azt a radikális,szegényeket pártoló életet, amelyet ő élt. Árpád-házi Szent Erzsébet valóban a szegények ragyogó védőszentje, akinek közbenjárására ma is mindenféle szegénységtől szenvedő ember bizalommal számíthat.

- Építsük be az evangéliumot és annak radikális megélésének vágyát a mindennapjainkba! Ne rejtsük el azokat a talentumokat, amelyeket az Istentől kaptunk – legyen az kedves szó, idő, tehetség vagy anyagi javak –, hanem kamatoztassuk a szeretet tüzes kemencéjében, mely minden emberi hiúságot, nagyravágyást és bűnt lassan kiéget belőlünk. Veszítsünk el mindent ezen a világon a szeretetért, mert ez az egyetlen befektetés, amelynek birtokában átférünk azon a bizonyos tű fokán, melyen túl vár bennünket az életünknek értelmet adó, drága Isten.

Szeretettel, 

Csaba t.