Evangélium: „Jézus Jeruzsálemhez közeledett. Sokan azt hitték, hogy hamarosan megvalósul az Isten országa, ezért a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy előkelő ember messze földre indult, hogy ott királyi méltóságot nyerjen, és úgy térjen vissza. Magához hívta tíz szolgáját. Tíz mínát adott nekik, és így szólt: »Kereskedjetek vele, míg vissza nem térek!« Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért követséget küldtek utána, és tiltakoztak: »Nem akarjuk, hogy ez legyen a királyunk!« Az előkelő ember mégis elnyerte a királyi méltóságot, és hazatért. Ekkor hívatta szolgáit, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki mennyit szerzett vele.
Előlépett az első, és így szólt: »Uram, mínád tíz mínát hozott.« Erre azt mondta neki: »Jól van, derék szolgám! Mivel a kevésben hűséges voltál, tíz város kormányzását bízom rád. Jött a másik szolga, és így szólt: »Uram, mínád öt mínát hozott.« Ennek azt mondta: »Te öt város kormányzója leszel.« Jött a harmadik, és így szólt: »Uram, itt a mínád. Kendőbe kötve elrejtettem. Féltem ugyanis tőled, mert szigorú ember vagy: felveszed, amit le nem tettél, és learatod, amit nem is vetettél.«
Ezt így büntette meg: »A magad szavával ítéllek el, haszontalan szolga. Tudtad, hogy szigorú ember vagyok: felveszem, amit le nem tettem, és learatom, amit nem vetettem. Miért nem adtad pénzemet a pénzváltóknak, hogy hazaérkezve kamatostul kaptam volna vissza?«Aztán a körülállókhoz fordult: »Vegyétek el tőle a mínát, és adjátok annak, akinek tíz mínája van!« Azok megjegyezték: »Uram, hiszen már van tíz mínája.« De ő így válaszolt: »Mondom nektek: Mindenkinek, akinek van, még adnak, hogy bővelkedjék. Attól azonban, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királyuk legyek, hozzátok ide, és öljétek meg szemem láttára!«”
E szavak után Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé.
Lk 19,11–28
Sok-sok embert ismerek. Van, aki a szellemi, fizikai vagy anyagi talentumait, képességeit szépen kamatoztatja; természetesen olyanok is akadnak, akik a harmadik evangéliumi szereplőhöz hasonlóan csak egy helyben topognak, és nem haladnak se előre, se hátra. Ferences szerzetes vagyok, már hivatásom alapján is a legkisebbek kisebb testvére kell hogy legyek, ezért elengedem a befutó nyerteseket – azok körül amúgy is sokan legyeskednek –, és azokra a gyerekekre, emberekre figyelek, akik lemaradtak, akik nem boldogulnak az életben.
Azt látom, hogy sok oka lehet annak, ha valaki nem kamatoztatja az Isten által neki adott talentumokat. Vannak, akik valóban elásták azokat, talán egy picit lusták is, jól elvannak a „mama hotelben”, élik az aranyifjú életét, és létüknek senki számára nincs semmi haszna... Aztán vannak olyanok is, akiket mostanig a jóléti társadalom szépen kipárnázott akár ingyen étellel, ruhával vagy ilyen-olyan címen folyósított támogatással. Ők – gondolom – hamar fel fognak ébredni, és el fognak indulni, mert nehéz idők jönnek, és a friss levegőn az ember felriad a szendergéséből.
De vannak valóban olyanok, akik – bármennyi talentumot adott is a Teremtő, bármennyi segélyt juttat is a gondviselő Isten nevében az Egyház vagy a társadalom – nem jutnak egyről a kettőre! Elakadtak, nincs emberük, aki melléjük állna; testi, lelki adottságaik, az egészségi állapotuk gátolják őket abban, hogy talentumaikat ebben a lökdöső, törtető világban kamatoztassák. Én náluk szeretnék megállni, rájuk szeretném irányítani a figyelmet, mert rajtuk lehet és kell is segíteni! Nagyon sok szép példa van, hála Istennek, a Szent Ferenc Alapítvány körein belül is, de most egy negyven évvel ezelőtt indult csíkszeredai férfira szeretném irányítani a reflektorfényt!
Fikó Csabának hívják, és ő egy szörnyű balesetben elveszítette a karját! Nem adta fel: elkezdett faragni, dolgozni, és olyan sok munkája, megrendelése lett, hogy újabb és újabb embereket alkalmazott, hogy eleget tudjon tenni az igényeknek. De mindig ügyelt arra, hogy csak olyanokat alkalmazzon, akik sérültek, valamilyen testi vagy szellemi fogyatékosság miatt a munkaerőpiac szélére kerültek. Teljesen hivatalosan, papírokkal varrodát nyitottak, gyertyaöntést vállaltak, de sok más munkát is örömmel végeznek, és a közösen megszerzett pénzt törvényes keretek között, fizetésként felveszik. Mint jó menedzser kereste a törvények adta lehetőségeket, és azokat bölcsen kihasználva volt úgy,hogy kétezer – leszázalékolt, fogyatékos – embernek is munkát adott! Volt olyan alkalmazottja is, aki teljesen bénán feküdt az ágyban, és a szájában fogott ceruzával szép képeket rajzolt; több képét még én is értékesítettem a „Handicapat srl.”-en keresztül. Ezt a civil szervezetet ma már hivatalosan Hargita Megyei Sérültek Egyesületének nevezik (román hivatalos nevén Asociația Handicapaților Fizici din Județul Harghita), amelyet Fikó Csaba vezet alapító elnökként. Ez a civil szervezet 1990 óta hatalmas odaadással és szeretettel segít a fogyatékkal élőken, mozgássérülteken, rászorulókon, nappali foglalkoztatókat, közösségi házat (Összefogás Háza) fenntartva Csíkszeredában és egész Hargita megyében. Fikó Csaba nevéhez és elhivatott munkájához számtalan szép karitatív kezdeményezés és közösségi összefogás kötődik a térségben. Ki tudná megmondani, hogy hány és hány magába roskadt, talentumát végképp elásni akaró embernek adta vissza ez az egyesület a reményt, a ragyogást és a jól végzett, becsületes munka örömét!
Tudom, hogy sok ilyen, mások gondját meglátó ember, közösség is él a világon, akik nem segéjeket osztanak, hanem együtt gondolkodnak, dolgoznak, alkotnak olyan emberekkel, akikről talán már sokan lemondottak. Adná az Isten, hogy sok ilyen közösség szülessen a Kárpát-medencében, ahol a vacogó reménynek inget és meleg kabátot készít az irgalmas szeretet és a találékony, bölcs jóság!