A nagyságos fejedelem vallomása a börtön csendjéből: „Bezárhatnak engem e sötét falak közé, megfoszthatnak a napvilágtól és barátaim társaságától, de a lelkemet láncra nem verhetik. Mert a fogságban tanultam meg igazán, Uram, hogy Te vagy az én egyetlen menedékem, és a Te jelenléted a legszigorúbb börtönt is tágas palotává változtatja. Ott vagyok szabad igazán, ahol a Te akaratod teljesül.”

II. Rákóczi Ferenc vallomásaiból

1701-ben, a nemzeti összefogás szervezése közben a fejedelmet elárulták és elfogták. A császáriak a hírhedt bécsújhelyi börtönbe zárták, abba a cellába, ahonnan nagyapja, Zrínyi Péter harminc évvel korábban a vérpadra lépett. Később Neuhausba, Csehországba internálták, távol a hazájától, elszigetelve mindentől és mindenkitől, akit szeretett. Emberileg ez a teljes összeomlás pillanata volt: a magány, a bizonytalanság és a halálos ítélet árnyéka vetült rá. De Rákóczi – mint egy igazi, ferences lelkű testvér – a fogság sötétjét a találkozás helyévé alakította. Ott, a cella csendjében kezdett el mélyen imádkozni, és rájött, hogy a külső láncok semmit sem számítanak, ha a lélek szabad Istenben. Földi szemeivel bármerre nézett: kőfalat, vasrácsokat látott, de amikor Isten felé fordult, rájött, hogy a lelke végtelenül szabad!

Hányszor érezzük mi magunk is a mindennapokban, hogy be vagyunk zárva! Megkötöznek a körülmények, a nehézségek, a magány, vagy a minket körülvevő rideg, embertelen elvárások. Munkám során sok olyan gyermekkel és felnőttel találkozom, akik a saját múltjuk, a függőségeik vagy a szegénységük fogságában vergődnek. A mi dolgunk, hogy megnyugtassuk a kapálózó, pánikoló testvérünket, és megértessük vele, hogy az igazi kincstől, Isten szeretetétől és az örök értékektől soha senki nem tudja elzárni, elválasztani őt!

Rákóczi példája arra tanít minket, hogy a megpróbáltatások idején nem a lázadozás vagy a csüggedés a megoldás, hanem a bizalom. Isten a legmélyebb sötétségben is képes megnyitni a belső szabadság forrásait.

Álljunk talpra, rázzuk meg magunkat, imádságos szeretettel kérjük szentjeink közbenjárását, és nézzünk szembe a saját „rabságunkkal”! Mi az a rossz szokás, bűn, teher, félelem vagy nehéz élethelyzet, ami most megkötözve tart, ami elszigetel mindentől és mindenkitől? Vajon Rákóczi példájára a nehézségek közepette fel tudjuk-e fedezni, hogy a végtelen hatalmú Isten velünk van a legnagyobb bajban is?

Házi feladat: Látogass meg vagy hívj fel - még ma - egy olyan embert, aki idős, szenvedő beteg, vagy be van zárva a saját magányába! Vigyél neki egy jó szót, egy mosolyt – légy te a kulcs, ami kinyitja magánya börtönét, és mutasd meg neki, hogy nincs elfelejtve: hiába teltek el az évek, az ő fáradozását ma is értékelve van!

Szeretettel, 

Csaba t.