A nagyságos fejedelem vallomása és zászlóbontása:„Szeretett Hazám! Nem a magam hasznát, nem is a hiú dicsőséget kerestem, amikor zászlót bontottam, hanem a te szorongatott szegény fiaidnak szabadságát és megnyugvását. Isten a tanúm, hogy minden tettemet az Igazság és az Úr iránti alázat vezérelte. Mert nincsen nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét és mindenét odaadja övéiért.”

II. Rákóczi Ferenc emlékezéseiből

Amikor Rákóczi Ferenc a bécsújhelyi fogságból megszökve Lengyelországba menekült, kényelmes, biztonságos és gazdag főúri életet élhetett volna külföldön. Ám 1703-ban a bujdosó szegénylegények, a jobbágyok és a nép küldöttei felkeresték őt Brezán várában. A tiszaháti felkelők arra kérték, hogy álljon az élükre, és vezesse őket a szabadságért vívott küzdelemben.

Rákóczi tudta, hogy a császári elnyomással szemben a küzdelem szinte kilátástalan, s hogy e döntéssel minden földi vagyonát, birtokát és személyes biztonságát kockára teszi. Mégsem futamodott meg! Nem a maga kényelmét választotta, hanem a nép szenvedését tette a saját szívére. Kiadta a híres brezáni kiáltványt, s kibontotta a zászlót, melyre ez volt írva: „Cum Deo pro Patria et Libertate” – Istenért, a Hazáért és a Szabadságért!

Rákóczi 1703 júniusában Tiszabecsnél átkelt a Tiszán, és a kuruc seregek élére állt. Egyesíteni tudta a népet és a nemességet, így a mozgalom országos szabadságharccá terebélyesedett. Seregei meglepő gyorsasággal foglalták el a tiszántúli és felvidéki várakat. 1703 végére a Duna–Tisza köze és a Felvidék döntő része kuruc kézre került, a császári erők pedig visszaszorultak a nagyobb erődítményekbe.

A szabadságharc nyolc éve alatt Rákóczi nem egy gőgös uralkodó volt, hanem a népéért felelősséget vállaló, imádkozó hadvezér. Megtanult vállalni minden terhet: a vereségek keserűségét, a belső viszályok fájdalmát és a csaták fáradalmait. Megértette, hogy a valódi vezetés és a fejedelmi nagyság nem a hatalomban, hanem a szolgálatban és a lemondásbanrejlik.

Hányszor megtörténik velünk is, hogy félünk felelősséget vállalni a ránk bízottakért! Milyen könnyű visszahúzódni a saját kényelmünkbe, és azt mondani: „Ez nem az én dolgom, küzdjön meg vele más!” Déván és a házainkban nap mint nap megtapasztaljuk, hogy az elhagyott, sebzett gyermekek felemelése, a szegények felkarolása és az igazi közösségépítés sokszor nagyon veszélyes és sok - sok áldozatot kíván. Rákóczi példája arra tanít minket, hogy az igaz szeretet nem csupán szép szó, hanem tettekben megnyilvánuló, áldozat vállalás egy döntés!

Házi feladat: Nézzünk szembe a kihívásokkal, melyek körülvesznek bennünket! Kik azok az emberek – a családban, a munkahelyen vagy a közösségedben –, akiket Isten a mi gondunkra bízott? Megvan-e bennünk a bátorság, hogy ne csak a magunk kényelmét keressük, hanem kiálljunk másokért, felemeljük a gyengéket, és hordozzuk az ő terheiket? Kész vagy-e Istenre bízva vállalni a szolgálattal együtt járó anyagi vagy más jellegű áldozatokat?

Légy te az a hűséges testvér, aki Rákóczihoz hasonlóan nem a maga hasznát keresi, hanem szeretetből másokért cselekszik!  

Szeretettel,  

Csaba t.