„Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre... És ezek elmennek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.”

Mt 25,41.46

{youtube}nQXXEBoZu3Y{/youtube}

Elmélkedés: Isten a maga végtelen jóságában nem vet senkit a pokolra! Ez így van, de mielőtt a jó Istenről egyetlen szót is szólnánk, nézzük meg, hogy mi, emberek mire vagyunk képesek. Szentéletű Márton Áron püspök úr tiszteletére 2026-ra a bukaresti parlament emlékévet hirdetett. Egy kedves hadtörténész meghívott közel negyven gyermekkel, hogy vegyünk részt egy emléktúrán a Doberdói fennsíkon, a csatatereken. Meglátogattuk azt a frontszakaszt is, ahol az első világháború poklában Márton Áron mint zászlós és szakaszparancsnok harcolt és megsebesült 1916. július 19-én, Szent Mártonról elnevezett falu határában.

Gondoljunk az első világháborúban az Isonzó folyó mentén vívott 12 csatára, amit az ott szolgálatot teljesítő katonák csak „pokolnak” neveztek... Ebben az öldöklésben az olasz oldalon az összveszteség meghaladta az 1 millió 100 ezer főt. Az osztrák–magyar oldalon közel 1 millió katona esett el vagy halt meg sebesülés, illetve betegség következtében, a rokkantakat és a fogságban elhunytakat is beleszámolva.

A jól kiépített, drótakadályokkal és géppuskafészkekkel védett lövészárkok elleni roham kegyetlen, rideg, gépesített mészárlás volt. A csata napokig tartó tüzérségi előkészítéssel kezdődött – ezt a katonák a „pokol tüzének” nevezték. A föld remegett, a levegőt fojtogató füst és por töltötte be; ennek az volt a célja, hogy szétszaggassa az ellenséges drótakadályokat, és megölje a védőket. Amikor a tüzérség átirányította a tüzet a hátrább lévő vonalakra, hogy senki ne tudjon segítséget hozni, elkezdődött a roham. A katonák felmásztak a lövészárkukból a nyílt terepre, az úgynevezett „Senki földjére”. Itt azonnal szembe találták magukat a méteres magasságban, sűrűn összefont szögesdrót-akadályokkal. A katonák kézi drótvágókkal estek neki, vagy testükkel vetették bele magukat, hogy a társaik átmászhassanak rajta. Ez volt a legsebezhetőbb pillanat: egy helyben toporogni a nyílt mezőn. A géppuska nem egyesével ölt: kaszált. Egyetlen gépfegyveres perceken belül katonák százait teríthette le. A rohamozóknak nem volt hova bújniuk; a kopár sziklákon nem akadt fedezék. Ha a támadók maroknyi csoportja mégis elérte az ellenséges árkot, a szűk, kanyargós árokrendszerekben szuronnyal és gyalogsági ásóval folyt az öldöklés. A lövészárokban ember ember ellen harcolt, közelharcban, fojtogató füstben, sebesültek sikolyai közepette. Ha a védők nem tudták visszaverni őket, a lövészárok elesett – de azonnal jött az ellentámadás.

Egy-egy ilyen roham során gyakran kilométeres frontokon egész ezredek estek el úgy, hogy a harcmező végül meg sem mozdult, vagy estére mindkét fél visszahúzódott az eredeti árokba. A sebesültekért, a halottakért senki nem mert kimenni a Senki földjére; ott üvöltöttek a szerencsétlenek. A holtakon lakmározó patkányokat a katonák levadászták, és a megszárított patkányokkal raktak télen tüzet. Fent a karszton nincs víz, élelmet nem lehetett kijuttatni a tűz alatt lévő első vonalba. A bolhák, a tetvek elszaporodtak, a legyektől nem lehetett látni az eget. A katonáknak azt mondták 1914-ben,hogy mire lehullanak a levelek, ők már otthon lesznek. Sajnos közel kétszázezer magyar katona ma is ott nyugszik,legtöbben jeltelen sírban.

Kérdem én: ez nem ember alkotta pokol? Igennel válaszolnak azok is, akik a szerencsétlen orosz–ukrán fronton harcolnak, vagy a Gázai övezetben a lebombázott épületeik romjai között készülnek a télre. És sorolhatnám lassan Romániát, Magyarországot, egész Európát, ahol mi, művelt emberek elkezdtük egymás életét tudatosan pokollá tenni. Sajnos sok-sok családban a hajdan egymást szerető házastársak is kimondhatatlan fájdalmakat tudnak okozni egymásnak.

A pokol a szeretettől, az Istentől való örök elszakadás, az Ő irgalmas szeretetének végleges elutasítása. Hatalmas súlya van a döntéseinknek. A poklot nem Isten teremti, azt mi magunk teremtjük önmagunknak. A szabad akarattal rendelkező ember hátat fordíthat Istennek – ezt látjuk a gazdag ifjú történetében! Krisztus nem ítél el senkit; lám, Judást is szelíd szeretettel, még nagycsütörtök este is barátjának szólítja, pedig nagyon jól tudja, hogy mi járatban van éjnek idején az Olajfák hegyén.

Az Egyház Jézus Krisztus tanítása alapján mindig is hirdeti, hogy van pokol, de soha senkiről nem állította, hogy a pokolra jutott! Az Egyház szenteket avat, de senkit nem ítél kárhozatra. Mi se tegyük! Bármilyen nagy is valakinek a bűne, - a kereszten megtérő jobb latorra gondolva - akkor is imádkoznunk kell érte. Imádkoznunk kell a megkeményedett szívű bűnösökért, hogy akár az utolsó pillanatban megnyíljanak az életadó, gyógyító kegyelemre.

Könyörögjünk:

Úr Jézus! Te nem akarod a bűnös halálát. Könyörgünk Hozzád azokért is, akik a kárhozat szélén állnak! Érintsd meg gyűlölettől kérges szívüket. Az utolsó pillanatban is ajánld fel nekik irgalmas szeretetedet, hogy megmeneküljenek, és megtérésükkel a Te végtelen szeretetednek tanúi lehessenek! Ámen.

Miatyánk... Üdvözlégy... Dicsőség...

Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik,

és az örök világosság fényeskedjék nekik!

Nyugodjatok békében, az Úr Jézus szent nevében!

Szeretettel, 

Csaba testvér

Kép: Első világháborús katona temetőben imádkozunk.