Advent 2015

"Lelki épületeteknek sarkköve - tanítja Nagy Szent Teréz - a jó lelkiismeret; ezért minden erővel iparkodjatok megszabadulni még a bocsánatos bűnöktől is, s tegyétek mindig azt, ami tökéletesebb."

Onnan tudhatjuk, hogy jó úton járunk, hogy a jó Isten felé haladunk, hogy a fényben elkezdjük látni, felismerni hibáinkat, gyarlóságainkat, bűneinket! A kezdő lelki ember meg is fog ijedni, és azt is mondhatja, hogy lám míg az Istent nem kerestem, nem is voltam én ennyire gyarló, rossz ember. Elbizonytalanodik, és biztos, hogy megfordul a fejében, hogy a legjobb lenne feladni ezt a meredek utat, mert lám milyen rossz ember vagyok, mennyi bűn, mocsok előjött, hát ez nem nekem való!

Saját bűneink terhe alatt görnyedve ne keseredjünk el, hanem csendüljön fel lelkünkben legnagyobb lelki mesterünk hívó szava: "Gyertek hozzám mindnyájan, kik elfáradtatok, kik az élet terhét hordozzátok. Én felüdítelek titeket!" Mt 11, 28. Jézus, a jó pásztor képes otthagyni a kilencvenkilencet és elindul, hogy megkeresse az elveszettet, a századikat, mert Ő atyai szeretettel szeret, s ahogy a Szentírásban Isten megvallja nekünk: "Örök szeretettel szeretlek!" Jer 31,3. "A hegyek megmozdulhatnak, a halmok táncra kelhetnek, de az én Szeretetem nem hagy el soha!" Iz 54,10. Egy gyermek sebeivel, fájdalmával hová mehetne, mint az ő drága szüleihez, hisz ők tudják ápolni, gyógyítani, fájdalmát enyhíteni. Igen testvéreim, ne ijedjetek meg saját hibáitoktól, gyarlóságaitoktól, egészen biztos, hogy nem az Istenkeresés szüli bennünk a gyarlóságot, a bűnt! Pont fordítva, örvendenünk kell ha kiderülnek fogyatékosságaink, korlátaink, akárcsak az orvosnál ha kiderül a betegségünk, mert amit felismerünk arra kereshetünk gyógyírt, orvosságot! Igen, nem az orvos tesz beteggé bennünket, ő bölcsen csak megvizsgál és beszámol az eredményekről. A lelki életben ahogyan előbbre haladunk a fényben, egyszerűen jobban látunk mindent, nem a fény keni össze a kezünket, a fény csak megmutatja, hogy mostanig milyen mocskos kézzel éltünk. S ilyenkor nem az a megoldás, hogy visszamegyek a sötétbe, hogy ne lássam a mocskos kezemet, hanem az, hogy vizet keresek és szépen megmosakszom!

Bármi hibát, bűnt észreveszel magadon, ne essél kétségbe, ne ítéld el magadat, mert van szószólónk az Istennél. Jézus Krisztus a Megváltónk, nagypénteken magára vette a te bűneidet is, és kereszthalálával az összes tartozásodat lenullázta! Bízzál a bűnbánat, a szentgyónás tisztító, gyógyító erejében! A Krisztust követő ember nem magába roskad és elkeseredik reménytelenül Júdás példájára, hanem a tékozló fiú példájára feláll és bűnbánó szívvel az Atyjához megy, hogy bevallja hibáit, gyarlóságait! Hihetetlenül nagy ajándéka az Istennek a bűnbánat fürdője, nem kell holmi beképzelt keménységtől vezetve szégyenkeznünk, csak egy marék porból születtünk, még az is csoda, hogy két lábra tudunk állni. Kicsik vagyunk és gyarlók, keressünk egy papot és alázattal valljuk meg bűneinket! A gyóntató atya olyan, mint a telefonkagyló, bár abba beszélek, az csak lehetőséget teremt arra, hogy a kedves személlyel kapcsolatba lépjek. Nem a pap oldoz fel, hanem Jézus Krisztus, Ő halt meg érted a kereszten, a pap csak vigasztal, bátorít, az Egyház hitével mondja, hogy bízhatsz kosza vándor, mert Isten minden bűnödet megbocsájtotta, most már jó úton jársz, s ha kitartasz, célba érsz! Keress egy lelki vezetőt, biztos, hogy nagyon kevés ráérős lelkipásztor van, de ha keresel biztosan találsz, és kérd meg ahogyan az orvost is kéred, hogy beszélgessen el veled, és őszintén mutasson rá a hibáidra, - az igazságot mindig más szokta megmondani nekünk - és ő szépen veled elbeszélgetve, lelkipásztori bölcsességgel fokozatosan elkezdi figyelmedet a sebekre irányítani! Lehet, hogy fájni fog, de inkább itt a földön fájjanak a felismert gyarlóságaink, mint a túlvilágon, mert itt lehetőségünk van mindenért bocsánatot kérni, mindent jóvátenni!

A tökéletesség útjára lépő emberek nem hiába vállalnak önmegtagadásokat, élnek aszkéta életet, mert Krisztus fényt árasztó áldott jelenlétében szembesülnek saját emberi korlátaikkal, gyengeségeikkel, bűneikkel. Ezért az Istenkereső ember alázatos, de erről majd egy másik fejezetben lesz szó. Itt csak annyit szeretnék mondani, hogy aki nagy szájjal másokat elítél, megszól, aki nagyon "okos" és mindent mindenkinél jobban tud, attól ne kérjetek tanácsot, mert az a személy még nem nézett Isten áldott világosságában abba a tükörbe, mely megmutatja saját orcánkat a maga valóságában! Onnan ismerhető meg az Isten útján járó ember, igazi lelki vezető, hogy alázatos, szerény, magát nem sokra tartja de mindig hisz, bízik Isten hegyeket mozgató, sebeket gyógyító, életet adó végtelen erejében! A lelki irodalom gőgös vagy elkeseredett szentet nem ismer, mert a szent az, ki Isten elé járult és megfürdött Teremtője gyógyító, tisztító, áldott szeretetében!

Kisebb testvéri szeretettel biztatlak, hogy az adventi csendben vizsgáld meg lelkiismeretedet, bánd meg bűneidet, alázattal gyónd meg, Isten papjától kérjél vétkeidre feloldozást, és nagy-nagy buzgósággal végezd el a penitenciát, a bűnbánó imáidat!

Csaba t.

V. fejezet: A gyóntatók

Tovább beszél a gyóntatókról. Kifejti, mennyire fontos, hogy tudós férfiak legyenek.

Ne adja az Úr -- végtelen irgalmára kérem -- hogy ebben a házban bárkinek is alkalma legyen az imént említett bajokat megismerni s miattuk testileg-lelkileg annyit szenvedni. Hátha még a főnöknő jó barátságban van a gyóntatóval, úgy hogy egyiknél sem lehet a másikra panaszkodni! Ilyen esetekben még az a kísértés is előfordul, hogy igen nagy bűnöket is elhallgatnak: akkora lelki kínt okoz nekik a gyónás és annyira félnek tőle. Én jó Istenem, mily rettenetes károkat okozhat ilyenkor az ördög s mily drágán adják meg az árát annak, hogy nincs náluk lelkiismereti szabadság, s hogy annyira befolyásoltatják magukat emberi tekintetek által. Abban éldelegnek ugyanis, hogy mekkora becsületére válik kolostoruknak, ha csak egyetlen egy gyóntatójuk van; pedig éppen ez a körülmény ád legjobb alkalmat az ördögnek arra, hogy megkínozza lelküket. Ha pedig egyik-másik elszontyolodott lélek más gyóntatót kér, azt hiszik, egyszeribe felfordul a szerzetesi fegyelem.

Hát még, ha olyan gyóntatót talál kérni, aki nem tartozik az ő szerzetükhöz! -- no hisz akkor, ha még oly szentéletű volna, s ha csak beszélni akarna is vele valamelyik nővér, az ő véleményük szerint, halálos sérelem esnék a Renden!

Adjatok hálát az Úrnak, leányaim, hogy e tekintetben most szabadok vagytok. Ha nem is fordulhattok akárkihez, mégis több gyóntató áll rendelkezéstekre, úgy hogy nem kell mindig és mindenre vonatkozólag a rendes gyóntatótól tanácsot kérnetek. Én pedig az Úr szerelmére kérem az összes jövendő főnöknőket, igyekezzenek mindig kieszközölni a püspököknél, vagy a provinciálisnál azt a szent szabadságot, hogy alkalomadtán úgy ők, mint a többiek lelki ügyeiket, a rendes gyóntatón kívül, más, tudós papokkal is megbeszélhessék. Erre főleg akkor van szükség, ha a gyóntató maga nem tudományosan képzett ember; ilyen esetben, Isten ments, hogy mindenben kizárólag őutána induljanak, akármennyire szent és jóirányú legyen is. Mert nagy dolog a tudomány, ha arról van szó, hogy valamely adott esetben eltaláljuk az igazat. Az életszentség és a tudomány azonban nincs meg mindigegyugyanazon emberben. Pedig minél több kegyelmet ád nektek az Úr az imádságban, annál szükségesebb, hogy lelki vezetőtök is kiváló ember legyen mind a jócselekedetek, mind az imádság tekintetében.

Azt már úgyis tudjátok, hogy lelki épületeteknek sarkköve a jó lelkiismeret; ezért minden erővel iparkodjatok megszabadulni még a bocsánatos bűnöktől is, s tegyétek mindig azt, ami tökéletesebb. Azt hihetné az ember, hogy ezt már csak minden gyóntató tudja: pedig nem úgy van a dolog. Velem megesett, hogy lelki ügyeimet tárgyaltam egy olyannal, aki végigtanulta az egész teológiát s aki mindamellett nagyon rossz hatással volt reám, amennyiben mindenre azt mondta, hogy az semmi. Tudom, hogy nem akart félrevezetni, hiszen erre semmi oka sem volt, hanem hát nem értett a dolgához. S ugyanezt tapasztaltam kívüle még más kettőnél vagy háromnál.

Pedig nagy kincs mireánk nézve, ha világosan látjuk, miképpen kell tökéletesen megtartanunk Isten törvényeit; mert csakis ezen az alapon épülhet fel az imádságunk, s ezen erős vakolat nélkül minden düledezik. Ezért van tehát önöknek1 arra szükségük, hogy okos és tudós emberekkel beszélhessék meg a lelki ügyeiket. Ha gyóntatójukban nem volna meg a jámborság mellett a tudomány is, idejekorán nézzenek más tanácsadó után. S ha esetleg megtiltanák önöknek, hogy másnál gyónjanak, akkor gyónás nélkül tárgyaljanak olyanokkal, akikben megvannak az említett kellékek. Sőt ennél is tovább megyek s azt mondom, hogy ha a gyóntatóban meg is volna minden jó tulajdonság, még akkor is forduljanak olykor másokhoz: mert azt sohasem lehet kizártnak tekinteni, hogy egyben-másban téved, s akkor legalább ne tévedjenek miatta valamennyien. Csak arra vigyázzanak, hogy ilyesmi sohase történjék az engedelmesség rovására. Mindennek megvan a maga módja.

Egyetlen egy lélek is megéri, hogy érdekében minden eszközt felhasználjunk, hát még ha valamennyiük lelkéről van szó.

Mindazt, amit eddig mondtam, elsősorban a fönöknőnek szól, s azért újólag arra kérem őt, legyen minderre gondja. Hiszen mi nem keresünk más boldogságot, mint lelkünk nyugalmát; már pedig Isten sokféle úton tudja vezetni a lelkeket, s a gyóntató talán mégsem ismeri ezeket az utakat mind. Arról pedig biztosítom önöket, hogy bármennyire szegények is, ha olyanok maradnak, amilyeneknek lenniök kell, mindig fog akadni szentéletű ember, aki kész önöknek tanáccsal szolgálni s lelküket megnyugtatni. Mert Ő, akinek gondja van anyagi szükségleteikre, bizonyára meg fogja adni az illetőnek a hajlandóságot arra, hogy világosítsa fel az Ő leányait és vegye elejét ennek a bajnak, amelytől én jobban félek, mint bármi mástól. Így azután az ördög megkísértheti ugyan a gyóntatót, hogy valami téves irányban vezesse gyónóit; de ha látja, hogy a nővérek mással is megbeszélik lelki ügyeiket, észre fog térni és jobban vigyáz magára.

Ha elvágjuk az ördög elől ezt az utat, úgy remélem, hogy más módon nem lesz képes bejutni ebbe a házba. Azért is Isten szerelmére kérem a püspököt vagy a rendfőnököt -- akárki legyen is az --, hogy ne szorítsa meg e tekintetben a növérek szabadságát, s ha tudós és jámbor egyének akadnának közelükben -- amit az ilyen kis városban könnyű megtudni --, engedje meg, hogy olykor meggyónhassanak náluk, még ha van is rendes gyóntatójuk. Tapasztalatból tudom, hogy ez sok szempontból hasznos, s még ha volna is némi hátrányos oldala, ez semmi ahhoz a nagy, leplezett és szinte gyógyíthatatlan betegséghez képest, amelyet az ellenkező eljárás okoz. A kolostori életnek ugyanis az asajátsága, hogy a jót nagy gonddal kell benne őrizni, mert különben tönkremegy; ellenben a rosszat, ha egyszer befészkelte magát, rendkívül nehéz belőle kiirtani s a legcsekélyebb rossz szokás hamarjában orvosolhatatlan állapotot teremthet.

Mindazt, amit írtam, magam láttam, tapasztaltam és megbeszéltem tudós és jámbor emberekkel. Ez utóbbiak alaposan megfontolták, hogy milyen rendszer válik be majd leginkább ebben a kolostorban s miképpen fog benne a tökéletesség legszebben virágozni. Bár ebben a földi életben nem képzelhetö rendszer, amelynek nem volna rossz oldala, mégis legüdvösebbnek azt találtuk, hogy ebben a házban sem a káplánnak, sem a gyóntatónak ne legyen soha szabad be- és kijárása.

Mindketten őrködjenek afölött, hogy a házbeliek szentül éljenek és minden rendben legyen; hogy mind külsőleg, mind bensőleg előrehaladjanak a jóban; s ha valami hibát vesznek észre, azt jelentsék a rendfőnöknek; ők maguk azonban ne viselkedjenek úgy, mintha elöljárók volnának. Így van ez most minálunk és ebben én nem a magam feje után indultam. Mi ugyanis több oknál fogva nem a rendfőnöknek fogadunk engedelmességet, hanem a püspök joghatósága alá tartozunk. A mi mostani püspökünk, névszerint Don Alváró de Mendoza, nagy barátja a szerzetesi életnek és a jámborságnak és nagy szolgája az Úrnak; főrangú család tagja és mindenképpen igyekszik előmozdítani ennek a mi kolostorunknak érdekeit. Ő e kérdés megbeszélésére több tudóst, okos és tapasztalt férfiút hívott össze, akik az említett megállapodásra jutottak, miután velem, szegény bűnös lélekkel együtt mások is sokan és sokat imádkoztak, hogy az Úr világítsa meg elméjüket. Annál inkább indokolt dolog tehát, hogy a jövendőbeli rendfőnökök szintén magukévá tegyék ennek a sok okos embernek véleményét s annyi imádságnak és az Úr annyi kegyelmeinek eredményét, amely az eddigi tapasztalatok alapján tényleg a legjobbnak bizonyult. Adja az Úr, hogy ezután is így legyen és mindig az Ő legnagyobb dicsőségére szolgáljon.

Amen.2

Lábjegyzet

1 Sz. Terézia néha tegezi, néha pedig önözi a nővéreket; olykor leányainak, olykor nővéreinek, olykor még úrasszonyainak is szólítja.
2 Ezen pont körül később nagy küzdelem keletkezett. 1585-ben a nagyon szigorú elveket valló P. Doria Miklós lett a tartományi főnök.
Az 1591-ben teljesen megszorította a nővéreknek szabadságát, aminek következtében egyes női zárdák el is szakadtak a Rendtől. Doria párthívei azt állítják, hogy maga Szent Terézia is megváltoztatta volna élete végén a nézetét és sokallta volna, hogy egyes zárdákban annyi a gyóntató, és e tekintetben Szent Bertalanról nevezett Boldog Anna nővérnek, Szent Terézia titkárának tanúságára hivatkoznak. ,,Anna -- mondá neki a Szent 1581- vagy 1582-ben -- én azt hiszem, mi rossz úton vagyunk. Nem volna szabad ajtót nyitnunk annyi gyóntatónak. Valamikor más nézeten voltam, most azonban helyeslem a ferencrendi nővérek eljárását... mert ha akad náluk valami baj... nem tudja meg az egész világ.'' Hogy azért Doria is túllőtt a célon, azt abból következtethetjük, hogy Keresztes Szent János helytelenítette eljárását. Azt hisszük, hogy X. Pius pápa és az új törvénykönyv erre vonatkozó intézkedései felelnek meg a lehető legpontosabban Szent Terézia elveinek, amennyiben megtartják a középutat a két véglet között