Advent 2015

Nagy Szent Teréz nem aprózza el a dolgot, nekünk szegezi, hogy valóban fel akarunk-e menni a hegyre? Valóban akarunk-e találkozni teremtő Istenünkkel? Mert ha igen, akkor a kapzsi önzést, a bírvágyat, a halott dolgokhoz való ragaszkodást száműzni kell életünkből! Igazából, nem csak Nagy Szent Teréz vezeti a tökéletes lemondás kapuján keresztül a tökéletesség útján járókat, hanem a történelem során minden valamire való lelki vezető ezen az úton indítja el a tanácsért hozzá fordulókat!

A vágynélküliség, önmagunk kiürítése több, mint az anyagi dolgokról való lemondás. Egyszerűen ha elakarunk indulni magasabb lelki célok felé, akkor együgyűek kell legyünk, s az az egyetlen ügy a mi esetünkben nem más, mint az élő Isten szeretete, imádata! Minden más ügy, ha azokhoz ragaszkodunk, elválaszt kedvesünktől és a mélybe húz! Ahogy a szerelmes lángoló szerelmétől vezetve, hátra sem nézve, ledobva mindenét meztelenül siet szerelme karjai közé, az Isteni szeretet tüzétől űzve mi is, mind ócska göncöket hagyjunk magunk mögött mindazt, mikért mások verejtékes munkával törik magukat, rang, cím, vagyon, elismerés, méltóság, mert a tökéletességre vágyó ember mindent elenged mi elválaszthatná kedvesétől! Hiúság, kapzsiság, bírvágy mind - mind kölönc mely a szárnyalásunkat lefogva elvegyít a föld sarába, és a Világmindenség Urával való találkozás helyett életünket halott dolgok múzeumának őrzőjévé teszi! Mire vágysz, a Végtelenre, vagy arra, hogy hozzád hasonló marék porból született emberek csodáljanak, és olyan helyekre ültessenek amelyek ma talán fontosak, de holnap már semmivé válnak?!

Jézus Krisztus kiüresítette önmagát írja róla a szentírás, és Ő maga is olyan szépen mondja: az én eledelem az, hogy a mennyei Atyám akaratát teljesítsem! Ha a tökéletesség útján előre akarunk haladni, akkor a mi eledelünk is a jóságos mennyei Atya akaratának teljesítése kell, hogy legyen, ott és úgy, ahogyan azt Ő szent fölsége nekünk meghagyja! Igazából a mindenre kész lélek mindenről lemond, még arról is, hogy az Istent keresse, mert tudja, hogy Isten akaratát teljesítve, a tökéletesen és feltétel nélkül önmagát Teremtőjének átadó ember Jézus Krisztus képére átalakul, és akkor keresetlenül is felhangzik az isteni szó: "íme az én szeretett fiam, akiben kedvemet találom! 

Indulj el, és tarts ki! Aki az eke szarvára teszi a kezét az ne nézzen hátra, mondja a mi Urunk Istenünk! Hidd el, bár az elején meredeknek tűnik az előtted lévő út, de lassan minden átalakul, s mi addig édes volt az keserűvé válik, s mi keserű volt az megédesedik! Meglásd magad sem fogod érteni, de ahogyan elindulsz ezen a tiszta úton, lassan olyan magától érthetődően kezded tudatosan elengedni a dolgokat, feltűnés nélkül lemondasz erről, is - arról is, fájdalom, sajnálkozás nélkül kibújsz a már fojtogató páncélodból, melyet csak azért, hogy védekezz, hogy értékeljenek magadra öltöttél az évek alatt! Minden mit magad mögött hagysz lépéseidet könnyebbé, gyorsabbá teszi, s mint a gyermek matematika órán, ahogyan a törteket egyszerűsíti, te is arra vágysz, hogy minél egyszerűbb, tisztább legyen az életed! Felfedezed, hogy üres, vágy nélküli kezeidet mely nem kapkod ide - oda, Istened megtölti csodákkal, mit te nagylelkűen szétosztogatsz, hogy kiürülő kezeidet Isten újból csordultig tölthesse!! Szép virágok nyílnak körülötted, de te mivel őket önzetlenül szereted, nem szakítod le, nem akarod birtokolni, egy sötét házba elhervasztani!

Lassan haladsz és felszabadulsz, vágy nélkülivé válsz, szegénységed vég nélküli szabadságot ad! Persze ez nem jelenti azt, hogy te fakírként a pusztába kell költözzél, egyszerűen a dolgokat, te is mind az utas a tömegközlekedést, a birtoklás vágya nélkül egyszerűen igénybe veszed! Élsz, de nem mint gazda, hanem mind sziklamászó, ki cél felé törve megfogja a követ melyben kapaszkodik, de nem viszi magával, mert tudja, hogy ha zsákjába tenné, akkor a lehúzó kő, csak visszafogná szárnyalását. A tökéletesség útjának vándora  úgy hódít, hogy nem birtokol, úgy lesz minden az övé, hogy mindenen sietség nélkül keresztül lép, mindenét másoknak átengedve, a végtelenre nyílt szabadsága válik gazdagságává, Isten előtt kedves nászruhájává!!!

Szeretettel,

Csaba t.

VIII. fejezet:   A teremtett dolgokról lemondás kincse

Arról beszél, mekkora kincset bír az, akinek sikerült mind belsőleg, mind külsőleg lemondania minden teremtett dologról.

Most pedig térjünk rá a mi legfőbb kötelezettségünkre, a lemondásra, mert minden azon múlik, vajon megvalósíthatjuk-e ezt tökéletesen. Ezen fordul meg minden, mondom, mert ha mi egészen Teremtőnk karjaiba vetjük magunkat és semmibe se vesszük a teremtményeket, akkor Ő Szent Felsége maga önti belénk az erényeket s ha azután mi megtesszük azt a keveset, ami tőlünk függ, akkor könnyű lesz megállnunk a helyünket: a rossz szellemek és a világ ellenében az Úr személyesen veszi föl a harcot érdekünkben. Gondoljátok meg, nővéreim, mily óriási kegyelem az, hogy magunkat teljesen és osztatlanul adhatjuk Ő neki, aki magában foglal minden jót. Áldjuk Őt, szüntelenül, nővéreim azért, hogy összehozott bennünket ebben a házban, ahol másról sem folyik a beszéd, mint erről.

Nem is tudom, minek beszélek én nektek ilyen dolgokról, mikor mindezt ti valamennyien jobban tudjátok, mint én. Meg kell ugyanis vallanom, hogy, sajnos, éppen ebben az oly fontos pontban nem vittem akkora tökéletességre, amilyenre vágyódom s amilyenre -- amint jól tudom -- föltétlen szükségünk van. Ugyanez áll az összes többi erényekről és mindarról, amit itt mondok, mert sokkal könnyebb ám ezeket a dolgokat írásban fejtegetni, mint tettekben gyakorolni. S talán még írni sem igen tudok róluk, mert hiszen sok esetben ehhez is szükséges a tapasztalatból merített ismeret. Ha tehát valamiben mégis eltalálom az igazat, azt annak tulajdonítsátok, hogy nagyon járatos voltam mindabban, ami ezekkel az erényekkel ellenkezik.

Ami a külső dolgokról való lemondást illeti, azt úgyis látjátok, hogy mennyire el vagyunk mi itt szigetelve. Úgy látszik az Úr mindentől el akar bennünket szakítani, amikor idehozott minket, hogy annál szorosabban fűzhessen Önmagához. Ó én Teremtőm, én jó Uram! Mikor érdemeltem én azt ki, hogy ennyire megtisztelj! Hiszen, úgy látszik, valósággal utánunk jártál és kerested a módját, miképpen tudnál bennünket legjobban magadhoz bilincselni! Ne engedd Uram, hogy ezt a nagy kegyelmet saját hibánk folytán valaha elveszítsük!
Ó, nővéreim, az Isten szerelmére, értsétek meg, mekkora jót tett az Úr azokkal, akiket ide gyűjtött. Fontolja meg jól mindegyiktek, hogy bár csak tizenketten vannak e házban, ő oly szerencsés, hogy az egyik lehet közöttük. S hányan, de hányan vannak és mily kiváló egyének, akik -- jól tudom -- örömest volnának az én helyemben s az Úr mégis éppen nekem adta azt; nekem, aki arra oly érdemtelen vagyok! Légy áldott, én Istenem és dicsérjenek az angyalok és az összes teremtmények, mert hiszen ezt a kegyelmet épp úgy nem lehet megszolgálni, mint azt a sok egyéb jót, amiben részesítettél! Az volt köztük a legnagyobb, hogy kolostorba hívtál. Mivel azonban annyira rossz voltam, nem bíztál meg bennem, Uram s nem hagytál meg abban, amelybe beléptem. Mert, ahol annyian vannak együtt,1 az én rosszaságom életem végéig sem került volna napfényre. El tudtam volna leplezni, mint ahogy tényleg évek hosszú során keresztül lepleztem is. Te azonban idehoztál engem Uram, ahol oly kevesen vagyunk, hogy mindenkinek hibái szükségképpen kitűnnek s hogy jobban vigyázhassak önmagamra, eltávolítottál tőlem minden bűnre vivő alkalmat. Bevallom Uram, hogy itt azután nincs többé mentség számomra s ugyancsak rászorulok irgalmadra, hogy megbocsásd, ha most is vétkezem.

Ha pedig valaki közületek belátná, hogy nem képes elviselni az itteni életmódot, úgy esedezve kérem, mondja ezt meg, mielőtt letenné a fogadalmat. Mert hiszen van elég más kolostor, ahol szintén híven szolgálják az Urat: keressen mást, de ne zavarja ezt a néhány lelket, akiket Ő Szent Felsége itt összegyűjtött. Másutt meg van engedve, hogy a nővérek vigasztalást keressenek rokonaiknál: itt legfeljebb a rokon keresheti azt, ha egyáltalában beeresztik. Az a nővér, aki a saját vigasztalására óhajtaná látni övéit s nem unna rájuk már a második látogatásnál, (kivéve, ha azok igazán lelki életet élő emberek): az tartsa magát nagyon tökéletlennek. Higgye el, hogy lemondása nem teljes; hogy a lelke beteges; hogy nem fogja elnyerni a lelki szabadságot s az igazi békességet; szóval, hogy orvosra van szüksége. S ha nem múlik el ez a baja és nem gyógyul ki betegségéből, akkor nem való ebbe a kolostorba.

A legjobb orvosság ez ellen, nézetem szerint az, hogy ne lássa rokonait mindaddig, amíg meg nem szabadult ettől a ragaszkodástól; ezt a kegyelmet pedig kérje az Úrtól buzgó imával. Ha azután annyira jutott, hogy a rokonok látogatása terhére van, akkor fogadhatja őket néha-néha s így legyen lelki hasznukra. Ekkor ugyanis már bizonnyal üdvös hatást fog gyakorolni rájuk, saját magának pedig nem lesz belőle kára. De amíg ragaszkodik hozzájuk; amíg nagyon fájlalja szenvedéseiket vagy örömmel hallja, hogy mily szerencsések a világban: addig legyen meggyőződve arról, hogy az ilyen látogatás neki magának árt, nekik pedig semmit sem használ.

Lábjegyzet
1 Az ávilai sarus kármelita nővérek kolostorában, ahová a szent fiatalon belépett, 180 nővér volt.