Advent 2015

Döbbenetes látni, olvasni, hogy igazából ötszáz évvel ezelőtt is mikor még nem volt internet, televízió, de még könyvek sem erőst voltak, Nagy Szent Teréznek akkor is biztatnia, bátorítania kellett az embereket, hogy imádkozzanak, a jó Istennel csendesen, szeretettel beszélgessenek! Igen, e világban vízszintes irányban képesek vagyunk körbeszaladni a földet, hatalmas fárasztó utakat megteszünk, de függőleges irányba, alázattal az ég felé sajnos olyan nehezen szánjuk magunkat rá  egyetlen lépésre is, sokszor még tekintetünket is nehéz felfelé emelni.

Pedig, az imádság Istennel való találkozás, beszélgetés! Ez a földi létünknek legfőbb célja, és e kis röpke találkozások állnak lassan össze, hogy mi egyre élőbb, tisztább, mélyebb kapcsolatba kerüljünk az élő Istennel!

A XX-dik fejezetben Teréz nagyon helyesen kifejti, hogy nem kötelességből, muszájból kellene keresnünk Istenünk társaságát, nem azért mert a mindennapi ima előírás a keresztény embernek, hanem mert jó dolog imádkozni, mert e találkozás rengeteg lelki vigasztalással, boldogsággal jár! Krisztus Urunk nem csak a nyilvános működésének kezdetén vonult vissza a pusztába, hanem később is nagyon gyakran egyedül vagy társaival egész éjjelekre visszavonult egy csendes, magányos helyre, hogy imádkozzon! Nagycsütörtökön szintén az imában keres vigaszt, erőt az előtte álló nagypénteki áldozathoz! Tanítványait is erre kéri, "imádkozzatok és virrasszatok", s mikor ezt elmulasztva elbóbiskolnak, keményen meginti őket!

A történelem nagyjai mind mind az elcsendesedés, a befelé fordulás, az imádság által lettek azzá, amik. Még a kereszténység előtt  Buddha, de Lao -ce is, mind mind megtalálták a maguk csendes helyét, hol lelküket az ég felé emelve, olyan tiszta bölcsességre, lelki erőre, vigasztalásra tettek szert, ami nekik erőt adott, hogy lemondjanak a világ minden más öröméről, vigasztalásáról!  Nem csak a keresztény szentek, hanem az Ószövetség nagyjai, Mózes, Illés, Sámuel s a többiek, mind mind Teremtő Istenük elé álltak, és e találkozástól lett erejük, bátorságuk akár a fáraóval szembemenni, akár a pogány papokkal vitába szállni, vagy a népet nagy bölcsességgel királyságba megszervezni! Történelmünk minden igazi nagy kincse, hiszem, hogy csendből, nyugalomból, imádságból fakad! Az Újszövetség nagyjai, mind mind imádkozó, Istent kereső emberek voltak. Ki tudna egyetlen egy szentet is mutatni, aki nem az elcsendesedés, az imádság útján járva vált szentté?

A vágy nélküli tiszta élet csak akkor érhető el, ha az ember a maga belsejében olyan barátra tesz szert, akinek a társasága,  vigasztaló jelenléte mindenért kárpótolja. Sőt igazából mindent, de mindent azért tud a lelki ember félretenni, mert azt a bölcsességet, lelki örömöt mit az imádságban kap, azt csak zavarja e világ csacsogó üressége, felületes csillogása! A szentek nem önmegtagadásból imádkoznak, nekik Istent köszönteni a csendben nem megerőltető, fárasztó!  Az imádságos befelé fordulásból fakad a tökéletesség útjára lépő ember életében az a lelki vigasz, boldogság melyért kész lemondani a magánvagyonról, családalapításról, saját akaratáról! Semmi sem kell, hogy őket semmi ne zavarja, csak azért, hogy újból és újból ihassanak e lelki vigasztalás mindennél zamatosabb, tiszta forrásából! A tökéletesség útjára lépő szentek vállalják a szent szegénységet, a szerzetesi nőtlenséget, és egy életen keresztül az elöljáróra való odahallgatást, a szent engedelmességet, cserében azért a boldogságért mit Istenük jelenléte már itt ezen a földön számukra jelent! A lemondás nem fairságból fakad, hanem csakis azért mert végtelenül tiszta öröm az Úr társaságához tartozni, vele az imádság csendjében együtt lenni, s e kapcsolatban fölösleges dolgok valóban nem kellenek!

Szent Ferenc első társa, életre szóló döntését Isten mellett akkor hozta meg, mikor megleste Assisi szegénykéjét ahogyan egész éjszaka, örömtől repesve imádkozva virrasztott, s nem mondott semmi egyebet, mind Én Uram, Én Istenem, Istenem és mindenem! A szentek nem hosszú, körmönfont, okos tanításukkal hódítottak, hanem azzal az örömteli boldogsággal mely imádkozó, elcsendesedett életükből fakadt. Minden földi örömről lemondtak, de nem elszánt akaraterővel vetették el mindazt mit e földi élet gyönyörei adhatnak, hanem azért mert megízlelték, hogy mennyivel édesebb, tökéletesebb az a mennyei vigasztalás, az a tiszta öröm, mit Isten áldott jelenléte ad az őt keresőknek!
A lelki ajándékairól nem szoktunk beszélni, de emlékszem, még a teológia előtt egyszer a jó Isten megéreztette velem áldott jelenlétét! Nagyon megijedtem, kicsinységem tudatában, összegömbölyödtem, behunytam szememet, bedugtam fülemet, elkezdtem kiabálni, hogy ne halljak, ne lássak semmit, de mégis, az a tudat, hogy Istenem rám emelte tekintetét, hihetetlen erővel, örömmel töltötte be a szívemet. Igen, Isten végtelenül hatalmas és tiszta, az imádkozó ember tisztában van gyengeségével, kicsinységével, szinte megsemmisül, de ennek ellenére mégis vágyva vágyik Teremtője csodás, áldott jelenlétére!

Áldott Élő Nap, mely ha perzsel is, ha vakít is, mégis azáltal, hogy létét megtapasztaljuk, kimondhatatlan, túlcsorduló öröm tölti be a szívünket. Nekem ezek a csendes, imádságos percek adtak erőt a papi, szerzetesi élethez, és ezek a tiszta percek segítenek ma is át az élet minden nehézségén!

Ne féljünk az imádság csendes perceitől, merjük arcunkat, szívünket az ég felé fordítani, kitárni a szeretet Istene felé!

Csaba t.

XX. fejezet:   Az imádságban lelki vigasztalás van

Azt fejtegeti, hogy az imádság útján, akár így, akár úgy, de sohasem hiányzanak a lelki vigasztalások. Tanácsolja a nôvéreknek, hogy az imádság legyen állandó tárgya a beszélgetésüknek.

Úgy tûnhetik fel, hogy az elôbbi fejezetben ellentmondásba keveredtem önmagammal, mert midôn vigasztalgattam azokat, akik nem jutnak el a szemlélôdés színvonalára, azt mondtam, hogy az Úrnak különbözô útjai vannak, amelyek mind Ôhozzá vezetnek; aminthogy sokféle lakás is van a mennyországban. Ugyanezt mondom most is. Csakhogy Ô Szent Felsége ismeri a mi gyarlóságunkat s amilyen irgalmas, gondoskodott minden eshetôségrôl. De azért nem mondta, hogy: ,,Ezek jöjjenek ezen az úton, azok pedig ama másikon'', hanem ellenkezôleg olyan jóságos volt, hogy senki elôl nem zárta el az élet vizének útját. Áldott legyen érte mindörökké, mert mennyi oka lett volna arra, hogy elzárja én elôlem! Ha pedig engem nem tiltott le róla, mikor ráléptem s nem parancsolta meg, hogy dobjanak a mélységbe: úgy bizonyára nem fog senkit másfelé küldeni; hiszen határozottan és nyíltan hívogat mindnyájunkat. Mivel azonban annyira jóságos, nem kényszerít bennünket rá, hanem ellenkezôleg sokféle úton-módon itat meg mindenkit, aki követi Ôt, hogy senki se csüggedjen el és ne haljon szomjan. Mert ebbôl a dús forrásból számos patak ered; nagy is, meg kicsiny is, de meg erednek belôle csermelyek is a kisdedek számára: azoknak az éppen elég. A nagy víztôl az ilyen kezdôk meg is ijednének.

Azért is, nôvéreim, ne féljetek attól, hogy szomjan találtok halni. Ezen az úton sohasem hiányzik a vigasztalás vize, vagy legalább is sohasem apad el annyira, hogy ne lehessen kibírni az utat. Mivel pedig ez így van, fogadjátok meg a tanácsomat és ne csüggedjetek el ezen az úton, hanem harcoljatok hôsök módjára. Legyetek készek élteteket is odaadni ebben a küzdelemben. Hiszen mi másért volnátok itt, mint azért, hogy harcoljatok. Ha pedig megmaradtok az elhatározás mellett, hogy inkább meghaltok, semmint lemondjatok a végsô állomás elérésérôl: akkor, -- ha az Úr egy kissé meg is szomjaztatna benneteket ebben az életben, -- az örökkévalóságban annál bôségesebben fog megitatni; s akkor nem kell többé attól félnetek, hogy elfogy ez az ital. Adja azonban az Úr, hogy mindig hûségesen kitartsunk mellette. Amen.

Most tehát, midôn végre az említett útról kezdünk beszélni, vizsgáljuk egy kissé, vajon miképpen kell elindulnunk rajta, nehogy mindjárt a kezdetén eltévesszük azt. Ez ugyanis nagyon fontos, sôt mondhatnám, mindennél fontosabb. Nem azt akarom mondani, hogy ha valakiben nem volna meg az a szilárd elhatározás, amelyrôl itt beszélni akarok, az ilyen mondjon le róla, mielôtt még rálépne az útra, mert hiszen az Úr majd megnöveli az erejét. De meg azután, ha csak egy lépést tenne is rajta, egyetlen egy ilyen lépésben is annyi az elôny, hogy nemcsak nem jár veszteséggel, hanem nagyon is megéri a fáradságot. Olyan az, mintha valakinek van egy megáldott rózsafüzére:1 ha egyszer mondja el, egy bizonyos mennyiségû búcsút nyer, s minél többször mondja, annál többet nyer vele; ellenben, ha sohasem veszi elô, hanem a szekrényében tartja, akkor jobb lenne, ha meg sem volna neki. Ha tehát valaki késôbb nem is haladna azon az úton tovább elôre, az a néhány lépés, amit rajta tett, világosságot gyújt a lelkében arra, hogy jól haladjon más utakon; és pedig minél több ideig ment rajta, annál erôsebb lesz ez a világosság. Egy szóval, legyen arról meggyôzôdve, hogy semmiféle tekintetben nem lesz ártalmára, ha belekezdett, még ha késôbb abba is hagyta, mert a jó dolog sohasem okozhat kárt. Azért is igyekezzetek, leányaim, mindazokat az ismerôseiteket, akikben van erre való képesség és akikkel eléggé bizalmas viszonyban vagytok, rábeszélni arra, hogy ne féljenek, hanem próbálkozzanak meg ezzel a kitûnô dologgal. S az Isten szerelmére kérlek benneteket, hogy ha valakivel társalogtok, igyekezzetek mindig lelki hasznára lenni; hiszen az imáitoknak is az a célja, hogy a lelkek üdvösségét mozdítsátok elô. Ezt kérjétek mindig az Úrtól. Csúnya dolog volna, ha nem igyekeznétek ezt minden lehetô módon elérni. Ha jó rokonok akartok lenni, íme ez az igazi szeretet; ha jó barátnôk, úgy jegyezzétek meg, hogy csakis ezen az úton lehettek azok. Uralkodjék csak az igazság a ti szíveitekben, -- aminthogy az elmélkedés következtében uralkodnia kell -- s akkor világosan fogjátok megérteni, hogy milyen szeretettel tartozunk embertársainknak. Nektek nincs idôtök, nôvéreim, gyermekjátékokra (mert gyermekjáték, és nem más, minden világi barátkozás, még ha nincs is benne rossz); s ne bocsátkozzatok soha ilyenféle beszélgetésekbe, hogy: szeretsz-e? vagy: nem szeretsz? -- sem rokonokkal, sem másvalakivel, hacsak valami nagy jónak elérése, vagy annak a léleknek valami nagy érdeke nem tenné az ilyesmit indokolttá. Mert megeshetik, hogy a testvéretek, rokonotok, vagy más ilyenféle személy csak úgy lesz hajlandó meghallgatni és elfogadni valamely igazságot, ha elôzôleg megnyertétek a szívét az ilyen beszéddel és kimutattátok iránta érzett szereteteteket; az ilyesmi ugyanis mindig hízeleg az érzékiségnek. Akárhányszor az ilyen jó szót -- mert így nevezik az ilyesmit -- többre becsülik, mint akár az Úristennek szavát; de az elôbbi azután arra hangolja ôket, hogy megfogadják az utóbbit. Azért is nem tiltom el az ilyesmit abban az esetben, ha valaki okosan tudja alkalmazni. Ellenben, ha nem szentesíti az ilyen szavakat az említett cél, akkor nincs belôlük semmi haszon s kárt okozhatnának anélkül, hogy észrevennôk.

Hiszen azt úgyis tudja mindenki, hogy szerzetes nôvérek vagytok s hogy az imádságról szoktatok egymás között beszélni. Azt meg ne mondjátok valahogyan magatokban: ,,nem akarom, hogy jónak tartsanak'', mert az a jó vagy az a rossz, amelyet közületek az egyiken látnak az emberek, az mindnyájatoknak becsületére, illetve szégyenére válik. S nagyon szomorú dolog, ha szerzetes nôvérek, akiknek annyi mindenféle szempontból kötelességük Istenrôl beszélni, jónak látják éppen ebben a pontban hallgatni. Az ilyen hallgatás csak nagy ritkán indokolt, tudniillik akkor, amidôn esetleg nagyobb érdek forog szóban.

Ez legyen a ti társalgástoknak tárgya, ez legyen a ti nyelvetek; aki veletek érintkezni akar, az tanulja meg azt. Ti ellenben el ne tanuljátok valahogy az övét, mert ez pokoli dolog volna. Ha emiatt valaki ostobáknak tartana benneteket, azzal ne igen törôdjetek, ha képmutatóknak, azzal még kevesebbet. Ebbôl az a hasznotok lesz, hogy csak olyan ember fog titeket felkeresni, aki érti ezt a nyelvet.2 Mert hiszen különös dolog is volna, ha egy ember, aki nem tud arabul, örömest társalogna valakivel, aki csak ezen a nyelven ért. Így azután sem terhetekre nem lesznek, sem károtokra; mert azt ugyan megkeserülnétek, ha más nyelvre adnátok magatokat s ha erre vesztegetnétek az egész idôtöket. S azt nem is tudjátok úgy elképzelni, mint én, aki tapasztaltam, hogy mekkora kárt hoz ez a lélekre; mert ha valaki igyekszik megtanulni másnak nyelvét, az elfelejti a magáét. Ez azután örökös nyugtalansággal jár, s azért minden áron kerüljétek el. Mert ezen az úton, amelyrôl most beszélünk, éppen a léleknek háborítatlan nyugalma a legfontosabb kellék.

Ha azok, akik veletek érintkeznek, hajlandóságot mutatnának arra, hogy megtanulják nyelveteket, bár nem a ti dolgotok oktatni valakit, azért mégis beszélhettek nekik azokról a kincsekrôl, amelyek ezzel a nyelvvel járnak. S ebbe ne is fáradjatok bele, hanem legyetek rajta, gyöngédséggel, szeretettel és imával, hogy megértve ennek rendkívüli hasznát, az illetô keressen magának valami mestert, aki megtanítja ôt erre a nyelvre. Mert nagy kegyelem volna az Úr részérôl, ha éppen nektek sikerülne valakit rábírni erre a jóra.3 De mennyi minden jut az embernek eszébe, ha egyszer elkezd beszélni errôl az útról; még az ilyennek is, mint én, aki oly rosszul haladt rajta. Az Úr tanítson meg rá benneteket, nôvéreim, jobban, mint ahogy én tudtam nektek megmagyarázni.

Lábjegyzet
     1 Szent Teréziánál: ,,Cuentas de perdones'', ami olyan rózsafüzér- féle volt.
     2 Egyes spanyolországi kármelita-kolostorok fogadószobájában ez a felirat olvasható:

     Hermano, una de dos:
     O ne entrar, o hablar de Dios!
     Que en la casa de Teresa
     Esta ciencia se profe.

     Testvér! válaszd egyiket a kettô közül:
     Vagy ne lépj be, vagy, ha igen, beszélj Istenrôl,
     Mert Terézia kolostorában
     Csakis ezt a tudományt mûvelik..
     (fordította Szeghy Ernô)

     Testvér, egy e kettô közül:
     ne lépj be vagy szólj Istenrül
     mivel Teréznek kolostora
     csak ezt a témát gyakorolja.
     (fordította Meskó Lajos)

     Testvér!
     Kettô közül csak egyet tehetsz:
     vagy be se lépsz, vagy Istent emlegetsz.
     Mert Teréznek otthonán
     el nem kél más tudomány.
     (fordította Meskó Lajos)

3 Szent Terézia nagyon sok embert -- legelsô sorban a gyóntatóit -- tanította meg erre a ,,nyelvre'', tudniillik a szemlélôdésre. Az utóbbiak közül Alvarez Boldizsár, Ibañez Péter és Tolédó Garcia atyák váltak nagy becsületére mesterüknek az ô szent életükkel.