Advent 2015

Nagy Szent Teréz, csodálatos bölcs gondolatokat fogalmaz meg az általunk tanulmányozott könyvének XXVI. fejezetében. Nem jó az embernek egyedül! Még imádkozni sem jó egyedül, keressünk társat magunk mellé - biztat Teréz, - de arra kér, hogy legyünk igényesek, ne érjük be akárkinek a társaságával!

A társkeresésben végül a segítségünkre siet egy jótanáccsal, az 5oo évvel ezelőtt született lelkivezetőnk: " ...ugyan kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a Mesterben, aki maga tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani!"

A sok lótás-futásban elfáradt ember szeret a csendbe visszavonulni, magányosan gubbasztani, sokszor jól el van magában mint a befőtt! Sajnos a legtöbb ember napjainkban nagyon elmagányosodott! Teréz figyelmeztet, hogy az imádság nem sebeinket nyalogató duzzogás, nem emberkerülő félrefordulás, hanem Isten tudatos keresése! A keresztvetés és a bűnbánat után, gyarló gyengeségünk ellenére próbáljunk meg kitörni magányunkból és megszólítani Jézus Krisztust!

A boldogságos Szűzanya és a szentek közbenjárását kérve, szólongassuk szeretettel Urunkat Istenünket, hogy ragyogtassa ránk az Ő orcáját! A keresztény imának, akárcsak egész földi létünknek a célja, maga a Szentháromság! Az igazi keresztény, a lelkigyakorlatai által nem maga akar megistenülni, tökéletes lenni, a lelki életben valahová is eljutni, hanem az őt szerető, élő, személyes Istennel akar találkozni, szeretne szerényen Urának szőlőjében fáradhatatlanul dolgozni, s mindenért cserében egyetlen dolgot kér, azt, hogy minden gyengesége ellenére az örökkévalóságban egy asztalhoz ülhessen Istenével és az ő drága mennyei Családjával!

Az imádság nem lehet az emberi hiúságunk, nagyravágyásunk, kapzsiságunk lelki köntösbe öltöztetett körmönfont kielégítése. Nem, egészen biztos, hogy nem! Vagyon, hírnév, karrier, ócska lim-lom, az igazi lelki ember ezekért egyetlen lépést sem tesz! Az igazi boldogságunk nem abban áll, hogy nyelveken beszélve csodákat teszünk! Egy igazán lelki ember az imádságban az ő Istenét keresi, és nem hírnevet, dicsőséget, az emberek elötti vásári csillogást! Igen, Istenét keresi, aki ha jónak látja, akár általa is tehet csodákat, de azt ő méltatlanságának tudatában, mindig próbálja csendesen elrejteni!

A keresztény imádság lényege a személyes Istennel való találkozás utáni olthatatlan vágy, egy végtelenül mélyről jövő sóvárgás a mi drága mennyei Atyánk után, kinek az asztaltársaságában várnak bennünket drága szeretteink is! A Nagy Szent Teréz által javasolt imának a motorja az a végtelen nyugtalanság mely ég és lobog, s mely nem nyugszik meg, míg Teremtőnk karjai közé nem vonszol bennünket!

Adná az Isten, hogy e szent adventi időben ez a Teremtőnk iránti olthatatlan szomjúság vezessen az elcsendesedett imádságunkban!

Szeretettel,

Csaba t.

XXVI. fejezet: Gondolataink összeszedése ima elôtt

Megmagyarázza a módját annak, hogy miképpen kell az embernek az eszét összeszednie. Megemlít néhány eszközt erre vonatkozólag. Ez a fejezet nagyon hasznos lesz azoknak, akik belekezdenek a belsô imába.
Most pedig térjünk vissza a mi ajakimánkhoz. Tanuljuk meg azt úgy végezni, hogy az Úristen, anélkül, hogy észrevennôk egyszer csak megadja nekünk az összes természetfölötti imafokozatok kegyelmét; de meg egyáltalában, hogy úgy imádkozzunk, amint imádkozni illik.

Azon kell tehát kezdenünk, amint azt különben úgyis tudjátok, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, elmondjuk a Confiteor-t és keresztet vetünk. Azután pedig, mivel egyedül vagytok, leányaim, nézzetek valaki után, aki társul szegôdjék hozzátok. Már pedig ugyan kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a Mesterben, aki maga tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani.

Képzeljétek el tehát, hogy ez a mi jó Urunk ott van az oldalatok mellett s nézzétek, mily szeretettel és alázatossággal oktat benneteket. Higgyétek el, nem tehettek jobbat, mintha igyekeztek lehetôleg mindig együtt lenni ezzel a hûséges jóbaráttal. Ha megszokjátok, hogy mindig ott tartjátok magatok mellett, s Ô látja, hogy ezt szeretettel teszitek és igyekeztek kedvében járni, akkor -- amint mondani szokták -- még akarva sem tudtok többé tôle szabadulni. Sohasem fog többé titeket elhagyni; támogatni fog minden fáradságotokban; veletek lesz mindenütt. Gondoljátok meg, mit jelent az, ha valakinek állandóan ilyen jó barát van az oldala mellett!

Ó nôvéreim, ti, kik nem vagytok képesek összeszedni az eszeteket és szórakozottság nélkül imádkozni, szokjatok hozzá ehhez! Biztosítlak, hogy megtudjátok ezt tenni, mert hiszen hosszú éveken át szenvedtem én is abban a bajban, hogy nem voltam képes figyelmemet semmire összpontosítani, s tudom, mekkora szenvedés az. De azt is tudom, hogy az Úr sohasem hagy bennünket egészen magunkra, s ha alázatosan kérjük, kész arra, hogy társul szegôdjék hozzánk. S ha nem tudjuk ezt egy esztendô alatt elérni, hát fordítsunk rá többet. Ne sajnáljuk azt az idôt, amit ilyen hasznosan töltünk. De meg különben is mit számít nálunk az idô? Higgyétek el, hogy az ember, ha igyekszik, teljesen megszokhatja ezt s végül mindig ennek az igazi Mesternek oldala mellett fog tartózkodni.

Nem azt kívánom tôletek, hogy gondolataitokban foglalkozzatok Ôvele; vagy hogy sok következtetést vonjatok le; vagy hogy az értelmetek holmi magasztos és körmönfont elmélkedésekbe merüljön: csak arra kérlek, hogy nézzetek Reá. Mert vajon mi akadályozhatna meg benneteket abban, hogy lelki szemeiteket erre a mi Urunkra függesszétek; legalább egy pillanatra, ha már többre nem is volnátok képesek? Arra megvan bennetek a képesség, hogy nagyon csúf dolgokat is meglássatok: s éppen a képzelhetô legszebbet nem tudnátok szemlélni?!

Mert ha nem találjátok szépnek, abban az esetben megengedem nektek, hogy ne nézzetek Rá.

Gondoljátok meg, leányaim, hogy a ti Jegyesetek soha, még egy pillanatra sem veszi le a szemét rólatok! Eltûrt részetekrôl ezer csúfságot és undokságot, amelyeket ellene elkövettetek; mindez nem volt elég arra, hogy elfordítsa rólatok a tekintetét: és ti nem volnátok képesek olykor elfordulni ezektôl a külsô dolgoktól, hogy Ôt szemléljétek?! Gondoljátok meg, hogy Ô, amint az Ara mondja (az Énekek énekében), nem vár tôlünk mást, mint azt, hogy szemléljük Ôt!1 Olyannak fogjátok Ôt találni, amilyennek kívánjátok; mert Ô annyira óhajtja, hogy forduljunk hozzá és nézzük Ôt és mindent megtesz várakozásunk kielégítésére. Azt mondják, hogy a házaséletben a nô csak akkor lehet boldog, ha szomorú arcot mutat, amikor az ura szomorkodik, és jókedvût -- még ha különben esze ágában sem volna jókedvûnek lenni -- ha az ura jókedvû. (Ebbôl is láthatjátok, nôvéreim, hogy micsoda rabszolgaságtól menekültetek meg.) A szó szoros értelmében, csakhogy tettetés nélkül, ezt teszi az Úr velünk. Ô magára vállalja az alattvaló szerepét; alkalmazkodik a ti akaratotokhoz; s titeket elismer úrnôinek. Ha jókedvetekben vagytok, szemléljétek föltámadását, mert hiszen ha látjátok, amint kilép a sírból, az maga is örömre fog hangolni benneteket. Mily ragyogó szépségû ebben a pillanatban; micsoda fenséges jelenség; mily gyôzelmi öntudattal, mily vidám arckifejezéssel áll ott, mint aki oly sikeresen küzdötte végig a harcot, amelyben oly nagyszerû országot hódított meg; s mindezt a ti számotokra. Hát igazán olyan nagy dolog volna részetekrôl, hogy olykor rávessétek szemeteket arra, aki annyi jóval halmoz el benneteket?

Ha nehézségeitek vannak, vagy bú nehezült a szívetekre, képzeljétek el Ôt, amint a Gethsemani-kert felé halad. Mekkora fájdalom töltötte el ekkor a lelkét; Hiszen Ô, aki a megszemélyesített türelem, nem tudta panaszhang nélkül megállni! Vagy pedig szemléljétek az oszlophoz kötözve, rettenetes kínok között, egész teste széjjelmarcangolva, csak azért, mert annyira szeret benneteket.

Egyesek sértegetik, mások leköpdösik, barátai megtagadják, hívei cserbenhagyják; nincs senkije, aki védelmére kelne; didereg a hidegtôl, s teljesen el van hagyatva. Úgy társaloghattok vele, mintha négyszemközt volnátok, és vigasztalhatjátok egymást. Vagy pedig nézzétek, amint a keresztet hordozza, amidôn szintén nem engedik megpihenni. Meglátjátok, rátok fog tekinteni azzal az Ô szépségesen szép és irgalmas szemével, mely most könnyekkel van telve, s el fogja felejteni saját szenvedését, hogy benneteket megvigasztalhasson; s mindezt azért teszi, mert Ônála kerestetek vigasztalást, mert feléje fordítottátok fejeteket, hogy megnézzétek Ôt. ,,Ó Ura a világnak; ó én igazi Jegyesem!'' -- így szólhattok hozzá, ha elérzékenyül a szívetek, amikor ilyen állapotban látjátok. Mert ne elégedjetek azzal, hogy szemlélitek, hanem teljék abban is örömötök, hogy beszélhettek vele. S ne intézzetek hozzá megfogalmazott imákat, hanem szívetek fájdalmát öntsétek szavakba, mert ezt Ô nagyon szereti. Hát annyira meg vagy szorulva én jó Uram, én egyetlen kincsem, hogy még az ilyen nyomorult embernek a társasága is jól esik neked, amilyen én vagyok?! S látom az arcodon, hogy jelenlétem megvigasztal! Hát miképpen lehetséges az, Uram, hogy magadra hagytak az angyalok? Hogy Atyád sem vigasztal Téged? Ha pedig Te, Uram, mindezt énérettem akarod elszenvedni, mi ehhez képest ez a kis szenvedés, amelyet én viselek most éretted?! Mi jogom van nekem panaszkodni? Igazán szégyenlem is magamat, amióta láttalak, s ezentúl, Uram, kész vagyok nemcsak elszenvedni minden fájdalmat, amely utamba akad, hanem még nagy kincsnek is fogom azt tekinteni. Így legalább annyira, amennyire utánozhatlak Téged. Menjünk együtt, Uram; ahol Te vagy, ott akarok én is lenni; amerre Te jársz, arra akarok én is járni.

Vegyétek ki részeteket abból a keresztbôl, leányaim, s ne törôdjetek azzal, hogy a zsidók szidalmaznak benneteket. A fô az, hogy az Ô terhe legyen könnyebb. Oda se nézzetek annak, amit mások mondanak. Vegyétek süket fülre a megszólásokat, s meg-megbotolva és a földre esve a teher súlya alatt, haladjatok csak elôre a ti Jegyesetekkel. Ne távozzatok a kereszt mellôl egy pillanatra sem, s ne eresszétek azt ki a kezetekbôl. Figyeljétek meg jól, hogy mily kínosan vonszolja tagjait, s hogy mennyivel nagyobb az Ô szenvedése a tieteknél. Mert akármilyen sötét színekkel festitek is a saját bajotokat, s akármennyire fáj is az állítólag nektek: ez a látvány mégis könnyûvé fogja tenni azt reátok nézve, s meg fogjátok érteni, hogy a ti szenvedéstek valóságos gyerekjáték az Úréhoz képest.

Azt kérdezhetitek, nôvéreim, hogy miképpen lehet ezt gyakorlatilag megvalósítani? Más volna, ha testi szemeitekkel látnátok Ôt -- úgy, mint kortársai, amidôn Ô Szent Felsége e földön élt --; akkor nagyon szívesen megtennétek, s akár mindig Ôt néznétek. Ne higgyétek ezt. Akiben nincs annyi jóakarat, hogy egy kissé összeszedje magát és saját lelkében szemlélje ezt a mi Urunkat -- ami nem jár veszéllyel s amihez elég egy kis igyekezet -- az még sokkal kevésbé lett volna hajlandó odaállni Magdolna mellé a kereszt tövéhez, hogy testi szemeivel nézze az Úr halálát. Mennyi mindent kellett ott a Boldogságos Szûznek és ennek az áldott emlékû szentnek elszenvednie! Mennyi fenyegetés hangzott feléjük! Mennyi gyalázó szó! Mennyi durvaság! Mennyi sértegetés! Mert hiszen micsoda udvariasságot várhattak ott azoktól, akik a pokolnak voltak udvaroncai és az ördögnek szolgái? Az az egy bizonyos, hogy rettenetes dolgokat kellett ott elviselniük, csakhogy persze az a másik fájdalom olyan óriási volt, hogy a magukét föl sem vették. Azért ne is gondoljátok, nôvéreim, hogy képesek lettetek volna ekkora szenvedést elviselni, mikor most ezt a keveset sem bírjátok el. Gyakoroljátok magatokat elôbb a kicsinyekben, s akkor azután szembenézhettek a nagyokkal is.

Nagyon megkönnyíthetitek ezt az egész szemlélôdést azáltal, ha állandóan hordtok magatoknál az Úr Jézusról egy kis képet, és pedig olyant, amely megfelel az ízlésteknek. Ezt pedig nem úgy értem, hogy nálatok legyen ugyan, de sohase nézzétek meg, hanem úgy, hogy gyakran beszélgessetek vele. Ô majd a nyelvetekre adja, hogy mit mondjatok neki. Hiszen másokkal tudtok beszélni, ugyebár: hát miért ne volna akkor mondanivalótok, ha Isten áll veletek szóba? Ne higgyétek, hogy nincs. Én legalább nem hiszem, feltéve, hogy szokásotok Istennel beszélni. Mert ha ez nem szokásotok, akkor elhiszem, hogy meg lesztek akadva. Ha olyasvalakivel van dolgunk, akivel nem szoktunk érintkezni, feszélyezve érezzük magunkat, s nem tudjuk, hogyan beszéljünk vele. Az ilyent idegennek tekintjük, még akkor is, ha egyébként rokonunk volna. Hiszen még a rokoni és a baráti érzelem is kivész az emberbôl, ha egyszer megszûnt az érintkezés.

Nagyon jó módszer az is, ha az ember valamely, az anyanyelvén megírt jó könyvet vesz elô. Ezzel leköti a figyelmét és az ajakimát is jobban tudja végezni. Így azután, ilyen mesterfogásokkal és édesgetéssel lassankint rávezetjük a lelkünket az imára, ahelyett, hogy attól elriasztanánk. Vegyétek tekintetbe, hogy annak már hosszú ideje múlt, amióta a lélek nem él együtt hitvesével, s hogy sok rábeszélésre van szüksége, amíg rászánja magát arra, hogy visszatérjen a házába. Mert hát bizony ilyenek vagyunk mi bûnösök. Lelkünket és gondolatainkat úgy hozzászoktattuk ahhoz, hogy kedvükre -- illetve jobban mondva: szerencsétlenségükre -- kint csavarogjanak, hogy az a szegény lélek nincs többé tisztában önmagával. Hogy tehát újra megkedveltessük vele az otthonát, ahhoz sok ügyességre és türelemre van szükség, mert ha nem haladunk lassan és vigyázva, nem érünk el semmit.

Újra biztosítlak benneteket arról, hogy ha óvatosan haladva hozzászoktok ahhoz, amit nektek tanácsoltam, akkora lelki hasznotok lesz belôle, hogy azt én, még ha akarnám sem tudnám kimondani.

Csatlakozzatok tehát ehhez a jó Mesterhez azzal a szilárd elhatározással, hogy meg akarjátok tanulni azt, amire benneteket tanít. Ô Szent Felségének lesz gondja rá, hogy jó tanítványok váljanak belôletek, s nem fog titeket elhagyni, hacsak ti nem hagyjátok el Ôt. Figyeljetek jól minden szóra, amit az Ô isteni szája kiejt, mert mindjárt a legelsôbôl meg fogjátok érteni, hogy mennyire szeret benneteket. Már pedig nagy jó és igen kellemes a tanítványra nézve az, ha látja, hogy mestere szereti ôt.

Lábjegyzet
1 ,,Ostende mihi faciem tuam''. Én 2,14