Advent 2015

Nagy Szent Teréz a kármelhegyi remeték, a szentek útját járva csodálatos bensőséges élményekben részesül. Felfedezi, hogy ő, akárcsak minden ember, nem egy lakatlan sziget, hanem a belsejében ott van Isten Szent Felsége, a Szentháromság minden Dicsőségével! Ezeket a bensőséges tapasztalatokat a maga nyíltságával szeretné megosztani velünk.

Az Istent kereső embert szelíd szavakkal bátorítja. Merj imádkozni, mert: "Akármilyen halkan suttogjon is, meg fogja őt hallani, hisz közel van hozzá. Nincs szüksége szárnyakra, hogy röpülve keresse; elég, ha magányba vonul és saját belsejében szemléli Őt. Ne húzódozzék ettől a jóságos vendégtől, hanem beszéljen hozzá, mint édesatyjához."

Ma ott álltam édesanyám ravatalánál, a szentmise áldozatot mutattuk be a paptársaimmal, sok hajdani és jelenlegi gyermekünkkel a dévai templomban! Fájdalmas volt látni, ahogy a megszeppent gyermekek a virágokkal jöttek egymás után a koporsó mellé! Nem volt erőm vigasztalni őket, behunytam a szememet fájdalmas gyászomban és elcsendesedtem. Lassan egy tapintatos szelíd, jóságos vigasztalást éreztem bensömben!  Megértettem, hogy lám én milyen szerencsés vagyok, hisz egy szent asszony gyermekeként nőhettem fel, az ő bölcs, gondoskodó jóságában élhettem 56 évig! Néztem a drága ajándékot és közben lassan figyelmem az ajándékozó felé fordult! Szívemet hatalmas hálaérzés töltötte be, mert világosan tudtam, hogy édesanyám minden áldott napja az én drága Istenem csodálatos ajándéka volt! És azt is éreztem, hogy ezt az ajándékot nem vették el tőlem, mert édesanyám megszépülve a szentek közösségében, férje oldalán most már a bajban lévő gyermekeknek örökre a nagymamája lett!

Ó ki lehet az, aki ilyen szép, szent ajándékot tud adni az ő gyermekének? Ki az, ki ennyire bölcsen megálmodta a szeretet csodálatos iskoláját, a családot, hogy abba a szülök s a gyermekek kölcsönösen egymás kezét fogva megtanulják a bizalmat, az önátadást, az újrakezdést, az áldozatvállalást, azt a végtelen szeretetet mely Isten drága vonásait felragyogtatja arcunkon, s mely felemel oda, hogy Teremtőnkkel vidáman egy asztalhoz ülhessünk!

Néztem drága édesanyámat a koporsóban és gondolatban leborultam Alkotom előtt, hogy hálát adjak e törékeny anyai testbe zárt, számomra mindennél drágább ajándékért! Hogy tud így szeretni az Isten? Hogy képes a maga irántunk való gyöngéd szeretetét ilyen bölcsen, féltékenység nélkül a legkisebbek által is érthetően kiárasztani ránk?Egymás iránti szeretetünk, a végtelen szeretetnek az egyetlen forrását, Teremtő Istenünket dicséri!

Olyan egyértelművé és világossá vált bennem édesanyám ravatala mellett a felismerés, hogy világunkban igazából csak ez a végtelen gyöngéd Szeretet létezik, melyben, s melyhez fel kellene nőjünk, melyet mi istengyermeki alázattal, be kellene fogadjunk! Létünk, világunk egyetlen célja, hogy e gyöngéd, figyelmes szeretet áramlásban otthonra találjunk, és szeretteinkkel együtt Istenünk végtelen szeretetének tovább árasztóivá nemesülhessünk! Sokszor olvastam, hogy világunk igazából csak energia, egy folyamatos lüktetés, de most legnagyobb gyászomban Istenem jónak látta megmutatni, hogy igazából minden, de minden csak szeretet, mely szeretetet szül, mely nem csak kiáramlani, hódítani akar, de amely számunkra az egyetlen emberhez méltó lételem, akárcsak a mélybe bukó halak a tenger vizében!  Mi csak ebben az ajándékozó szeretetben lehetünk kölcsönösen boldogok, és beteljesültek!

Testvérem, alázattal biztatlak Nagy Szent Teréz útmutatásait olvasva, bátran lépj rá az elcsendesedés szép, bensőséges imácságának az útjára! Mesterünk nem azt nézi, hogy ki vagy, vagy honnan is jössz! Hidd el, bármennyire bűnös, szennyes is vagy, akkor is az Ő gyermeke vagy, és egészen biztos, hogy személyválogatás nélkül mindenkit, tégedet is szeretne gyöngéd atyai szeretettel nemcsak megvigasztalni, hanem a maga ragyogó fényében mindent szépen meg is magyarázni, erővel eltölteni, szárnyakkal megáldva a magasba röpíteni!

Merj rálépni az imádság útjára! Merj időt szakítva, csendesen a Teremtő Istened elé állni, és a többi hidd el, az Ő dolga, bízzál Istenedben, nem fogja kérettetni magát, ha te feléje fordítod orcádat, Ő egészen biztos, hogy neveden szolit! Kisebb társad az imádság útján,

Csaba t. 

XXVIII. fejezet:   Az összeszedettség imája
Megmagyarázza, hogy miben áll az összeszedettség imája s néhány eszközt említ, amelynek segítségével hozzászokhatunk.
Most pedig fontoljátok meg a ti Mesteretek további szavait: ki vagy a mennyekben. Vagy talán nem tartjátok fontos dolognak megtudni, hogy mi is az a mennyország, ahol a ti szentséges Atyátokat keresnetek kell? Biztosítlak, hogy szórakozott elmék számára nagyon fontos, hogy ne csak higgyék ezt, hanem hogy igyekezzenek tapasztalat alapján meg is érteni,1 mert ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek legjobban ekötik az ember figyelmét és képessé teszik a lelket arra, hogy összeszedje magát.
Azt tudjátok, hogy Isten mindenütt jelen van. Már pedig, ahol a király tartózkodik, ott van az ô udvara is, szóval, ahol Isten jelen van, ott van a mennyország. Hiszen azt minden kétséget kizárólag elhiszitek ugyebár, hogy ahol jelen van Ô Szent Felsége, ott van vele az Ô dicsôsége is. Már most fontoljátok meg, amit Szent Ágoston mond önmagáról, hogy tudniillik mindenfelé kereste Istent, s végül saját belsejében találta meg. Azt hiszem be fogjátok látni, mennyire fontos a szórakozott lélekre nézve, ha felfogja ezt az igazságot s megérti, hogy társaloghat Atyjával és kedveskedhetik neki, anélkül, hogy fel kellene mennie az égbe, vagy pedig hangosan beszélnie. Akármilyen halkan suttogjon is, meg fogja ôt hallani, hisz közel van hozzá. Nincs szüksége szárnyakra, hogy röpülve keresse; elég, ha magányba vonul és saját belsejében szemléli Ôt. Ne húzódozzék ettôl a jóságos vendégtôl, hanem beszéljen hozzá, mint édesatyjához; adja elô kéréseit, mint tenné édesatyjával, mondja el neki bajait, kérje támogatását azok közepette s értse meg jól, mennyire érdemetlen arra, hogy az Ô leánya legyen. Óvakodjék azonban attól a bizonyos szolgalelkûségtôl, amelyet némelyek összetévesztenek az alázatossággal. Pedig hát nem  z az malázatosság, ha nem fogadjuk el a király ajándékát, mikor felénk nyújtja, hanem az, ha elfogadjuk és örülünk neki, de ugyanakkor megértjük, hogy mennyire fölülmúlja az az ajándék a mi érdemünket.
Nevetséges alázatosság, ha én, amikor az ég és föld uralkodója bent van a házamban s azért jött, hogy kegyelmeiben részesítsen és élvezze társaságomat: mondom, ha én csupa alázatosságból nem felelek neki, nem maradok vele, nem fogadom el ajándékát, hanem magára hagyom. Ha mialatt Ô a lelkemre beszél és könyörög, hogy kérjek tôle valamit, én csupa alázatosságból megmaradok szegénynek, úgy hogy Ô végre is kénytelen távozni, mert belátja, hogy nem vagyok képes leküzdeni félénkségemet.
Az ilyen alázatosságra ne adjatok semmit, leányaim, hanem bánjatok Istennel úgy, mint édesatyátokkal, mint testvéretekkel, mint Uratokkal, mint Jegyesetekkel; egyszer így, egyszer úgy: Ô majd megérteti veletek minden egyes alkalommal, hogy miképpen járhattok leginkább a kedvében. Ne legyetek gyámoltalanok, hanem fogjátok szaván: hiszen Ô a ti Jegyesetek, tehát viselje is magát veletek szemben úgy, amint Jegyeshez illik.
Nagyon fontos rátok nézve -- jegyezzétek meg jól -- annak az igazságnak megértése, hogy az Úr mibennünk lakik s hogy bensônkben együtt vagyunk Ôvele. Ha ezt tartjuk szem elôtt, még az ajakima is hamarjában összeszedettséget hoz létre az értelemben s ez az állapot azután nagyon hasznos. Összeszedettségnek nevezzük azért, mert a lélek ekkor mintegy összeszedi összes tehetségeit s önmagába száll Istenével. Így hamarább eléri, mint bármi más módon, hogy az ô isteni Mestere belekezdjen oktatásába és megadja neki a nyugalom imáját. önmagába visszahúzódva a lélek gondolhat az Úr Jézus kínszenvedésére; elképzelheti Isten Fiát; fölajánlhatja Ôt Atyjának; s nem fárasztja értelmét azzal, hogy elmenjen keresésére a Kálvária-hegyre, a kertbe vagy az oszlophoz.
Azok, akik képesek ilymódon bezárkózni a léleknek ebbe a kis mennyországába, ahol az ég és a föld teremtôje lakozik; s hozzászoknak ahhoz, hogy nem nézegetnek szerte-széjjel; hozzá olyan helyen imádkoznak, ahol semmi sem szórakoztatja a külsô érzékeket: azok nyugodtak lehetnek afelôl, hogy kitûnô úton vannak; hogy biztosan eljutnak az élôvíz forrásához és isznak belôle, mert rövid idô alatt hosszú utat tesznek meg. Úgy vannak vele, mint aki hajóra száll s -- hacsak valamennyire is kedvez az idô -- néhány nap alatt eléri utazásának célját. Míg ellenben azok, kik gyalog indultak útnak, sokkal késôbben érnek oda. Az elôbbiek, amint mondani szokták, már vízen vannak, ha még nem is hagyták el egészen a földet. Mindamellett megtesznek minden tôlük telhetôt, hogy imádság közben megszabaduljanak tôle, amennyiben elzárják vele szemben érzékeiket.
Megjegyzendô, hogy az ember nagyon jól megérzi, vajon valódi-e az összeszedettsége vagy sem. Mert ha az, akkor valami különös érzelem fogja el -- igazán nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de aki tapasztalta, az meg fog engem érteni -- tudniillik a lélek úgy van vele, mintha megnyert játszma után fölkelne a játékasztaltól, amennyiben világosan látja, hogy e világ dolgai egy hitvány játéknak figurái. Éppen a legalkalmasabb idôben kel föl; s mint aki ellenségei elôl erôs várba vonul vissza, elvonja érzékeit ezektôl a külsô dolgoktól, s mélységes megvetéssel utasítja vissza azokat magától. Szemei önkéntelenül lezárulnak, hogy még csak ne is lássa ôket többé, de annál tágabbra nyílnak lelki szemei. Azért is, akik ezen az úton haladnak, rendesen behunyt szemmel szoktak imádkozni, s ez a szokás sok tekintetben nagyon hasznos. Igaz ugyan, hogy kezdetben áldozatunkba kerül nem nézni a földi dolgokat, késôbb azonban magától megy, sôt az kerül az embernek erôfeszítésébe, hogy ima közben kinyissa a szemét.
A lélek ilyenkor megerôsödik és megizmosodik a test rovására; erôt halmoz fel arra, hogy késôbb küzdhessen ellene; ôt magát pedig ott hagyja egyedül és elgyöngülve. Ez ugyan nem érezhetô mindjárt kezdetben, mert hiszen ennek az összeszedettségnek fokozatai vannak, s a kezdôknél nem mindjárt olyan erôs; de ha megszokjuk, (ami kezdetben fáradságos dolog, mert a test fel-fellázad és követeli jogait, s nem veszi észe, hogy saját magának okozza vesztét, ha nem adja meg magát) és ha néhány napig gyakoroljuk, szembeszökô lesz a lelki haszon. Az illetô észre fogja venni, hogyan tértek vissza a méhek,2 s miképpen vonulnak be a kasba, hogy ott mézet készítsenek. S mindez semmi fáradságba sem kerül többé, mert az Úr azzal jutalmazza meg a léleknek elôbbeni erôfeszítését, hogy akaratát úrrá teszi az érzékek fölött. Ha tehát össze akarja magát szedni, nem kell mást tennie, mint egyetlen egy jellel kifejezni óhaját, s erre az összes érzékek3 engedelmesen hazasietnek. S ha azután olykor ki is szöknek, azért az mégis nagy szó, hogy egyszer meghódoltak; mert úgy szöknek ki, mint rabok és jobbágyok, s nem tesznek annyi kárt, mint annak elôtte. Ha pedig az akarat újra hívja ôket, sokkal gyorsabban sietnek haza. Végre pedig az ilyen ismételt hazatérések után az Úr egyszer csak egészen felfüggeszti ôket, és a lélek belemerül a tökéletes szemlélôdésbe. Igyekezzetek jól megérteni, amit eddig mondtam. Kissé homályosnak látszik, de aki azt gyakorlatban igyekszik megvalósítani, egészen jól meg fogja érteni szavaimat.
Ezek tehát, mint mondom, tengeren utaznak. Mivel pedig annyira fontos ránk nézve, hogy ne lassan haladjunk, azért beszéljünk egy keveset arról, hogyan szokhatunk hozzá legkönnyebben ehhez az annyira elônyös eljárási módhoz. Mert akik ehhez tartják magukat, nagyobb biztonságban vannak sok kísértéssel szemben. Sokkal könnyebben kigyullad bennök az isteni szeretet. Mivel ugyanis közel vannak a tûzhöz, elég, hogy egy szikra pattanjon reájuk s ha az értelem csak egy kicsit szítja azt, az egész lélek lángra lobban. A lélek nem lévén többé kitéve a külsô dolgok zavaró befolyásának, egyedül van
Istenével: ennél jobb elôkészület pedig nem képzelhetô ahhoz, hogy szeretetre gyulladjon.
Már most gondoljuk el, hogy a bensônkben egy mesésen gazdag palota áll -- aranyból és drágakövekbôl építve, szóval illô lakás az Úr számára. Azután fontoljátok meg, hogy ezen palota díszítése a ti dolgotok, aminthogy tényleg úgy is van. Mert nem képzelhetô szebb épület a tiszta léleknél, mely tele van erényekkel s minél nagyobbak az erényei, annál ragyogóbbak az épület kövei. Végül pedig gondoljátok el, hogy ebben a palotában lakik a nagy Király, aki jónak látta vendégül jönni hozzátok, s hogy pazar pompájú trónuson ül; ez a trónus pedig a ti szívetek.
Talán kissé különösnek is találjátok ezt a hasonlatot, amellyel a dolgot meg akarom magyarázni, pedig nagyon is hasznos lesz, különösen rátok nézve. Mivel ugyanis mi nôk nem bírunk tudományos képzettséggel, az ilyen segítôeszközök nélkül nem igen tudjuk igazában belátni, hogy a mi bensônkben van valami, ami összehasonlíthatatlanul értékesebb mindannál, amit magunk körül látunk. S adja Isten, hogy csakis a nôk legyenek ennyire felületesek! Ne képzeljétek, hogy a mi bensônkben semmi sincs. Én azt hiszem, ha igyekeznénk eszünkben tartani, hogy milyen Vendég lakozik a bensônkben, nem volnánk képesek annyit törôdni a világi dolgokkal. Belátnánk, hogy milyen hitványak ahhoz képest, ami a lelkünk mélyén van. Ha egy ragadozó állat megpillant valami neki való zsákmányt, azonnal megragadja és felfalja. Köztünk és az ilyen állat között azonban mégis csak kell különbségnek lennie.
Talán ki is nevetnek engem s azt mondják, hogy mindez magától értetôdô dolog. Lehet; de azért én ezt jó ideig nem láttam be. Azt ugyan tudtam, hogy van lelkem, de mivel a szememet egészen lekötötték a földi élet hiúságai, nem fogtam fel lelkem értékét s nem gondoltam arra, hogy ki lakik benne. Mert ha akkor úgy, amint most, megértettem volna, hogy lelkemnek ebben a kis palotájában oly nagy király lakik, azt hiszem, nem hagytam volna ôt oly gyakran magára. Olykor mégis csak vele maradtam volna s vigyáztam volna arra, hogy a lelkem ne legyen olyan szennyes.
Milyen csodálatos dolog, hogy az, akinek nagysága ezernyi világot is betöltene, egy ilyen kicsi dologba zárkózzék be. Hasonlóképpen lakott Ô Szentséges Anyjának méhében is. Mint végtelen hatalmú Úr, meg tudja tenni s mivel szeret bennünket, a mi mértékünkhöz alkalmazkodik. A lelki élet kezdetén, nehogy a lélek megijedjen saját kicsinységének láttára és arra a gondolatra, hogy a végtelent kell magába fogadnia: nem nyilvánítja ki magát neki, hanem elôbb fokozatosan kitágítja, abban a mértékben, amint több és több ajándékot akar beléje helyezni.
Ezért mondom, hogy ez hatalmában van, mert Ô képes ezt a palotát nagyobbá tenni. A fôdolog az, hogy elszánt akarattal teljesen odaadjuk neki lelkünket s azt úgy üresítsük ki, hogy abba, mint saját lakásába, azt tehesse bele s belôle azt vehesse ki, ami neki tetszik. Ezt a föltételt Ô kötötte ki magának s ebben Ô Szent Felségének teljesen igaza van. Tegyük meg tehát ebben az Ô akaratát. Mert hiszen még a közönséges életben is nagyon kellemetlen dolog együtt lenni olyanokkal, akiktôl az ember nem tud szabadulni. Ô nem kényszerítheti semmire az akaratunkat s azért csakis ahhoz nyúl hozzá, amit önként adunk neki. Mindaddig azonban, amíg mi nem adjuk magunkat teljesen Ôneki, Ô sem adja magát egészen nekünk. Ez föltétlenül bizonyos s mivel ez annyira fontos dolog, azért emlegetem oly gyakran elôttetek.
Nem is rendezkedik be úgy a lélekben, mint mikor az minden megszorítás nélkül az Övé. De nem is tudom, hogyan rendezkedhetnék be abban Ô, aki annyira barátja a rendnek, ha mi telerakjuk azt a palotát mindenféle csôcselék néppel és lim-lommal? Hogyan férne el akkor benne az Úr az Ô
udvarával? Hiszen még az is nagy dolog az Ô részérôl, hogy ha az ilyen lomtárba be-betér egy pillanatra!
Vagy azt hiszitek talán, leányaim, hogy egyedül jön? Nem hallottátok, mit mond az Ô Fia: ,,ki vagy a mennyekben?'' Egy ilyen hatalmas Királyt semmi esetre sem fog magára hagyni az udvari népe, hanem ellenkezôleg mindig vele van. Mivel pedig tele vannak szeretettel folyton közben járnak a mi érdekünkben. Ne gondoljátok, hogy ott is úgy van a dolog, mint idelent. Mert itt bizony, ha valamelyik nagyúr, vagy elöljáró kedvezni talál valakinek -- már akár azért, mert hasznos embere, akár, mert rokonszenvez vele -- egyszerre felzúdul az illetô ellen az irigység s az a szegény ember, anélkül, hogy bárkinek is vétett volna, drágán fizeti meg azt a kegyet.
Lábjegyzet
1 A mennyországot megérteni tapasztalati alapon! Egészen tereziánus eszme. Érti természetesen az elragadtatásokban szerzett tapasztalatokat. Bárcsak mi is megszerezhetnôk ezt a tapasztalatot, amely ônála oly köznapi volt!
2 T. i. a lelki tehetségek.
3 Érti a külsô és a belsô érzékeket, fôleg a képzeletet.