Advent 2015

"A tökéletes szemlélődésben, - ebben a kegyelmi imában, mondja Nagy Szent Teréz -  semmit sem teszünk a magunk erejéből. Sem nem erőlködünk, sem nem igyekszünk -- mert mindez csak zavarólag hatna és meggátolná a szemlélődést, -- hanem csak azt az egyet mondjuk: ,,Fiat voluntas tua''. Teljesedjék bennem, Uram, a Te akaratod minden lehetséges módon, úgy ahogy Te akarod."

A gonosz lélek, világunkat a birtoklás, a fogyasztás, a hatalomvágyon keresztül rángatja gyűlöletbe, haragba, háborúba, pusztulásba , ezeket a vágyakat nehéz megfékezni! Bármilyen magas lelki szintre is emelkedünk, újból is újból előjönnek! Látom magamban is, környezetemben is, hogy ha az alantas bűnös vágyakat magunk mögött is hagyjuk, ugyanazok a vágyak más ruhában újból és újból előjönnek! Most már nem fontos, hogy csodáljanak szép motoromért, a sípályán nyújtott teljesítményemért, de azért ugyanúgy elvárom, hogy csodáljanak jótetteimért, szép gondolataimért! A ruha változik de a fickó ugyanaz, ezért is akarja Teréz, hogy a probléma gyökerét oldjuk meg! Ő azt szeretné, hogy Mária példájára mi is mondjuk ki, hogy: "Legyen nékem a te igéd szerint!" (Lk 1,38) Biztos, hogy Máriának voltak személyes elképzelései, tervei, álmai, vágyai, hisz életerős, vidám nő volt, és volt már kiválasztott jegyese is. Mindezt képes feladni, de nem úgy, hogy a köldökét nézi hanem úgy, hogy az Isten által rábízott feladatot végzi, vállalja az anyaságot, megy Betlehembe, menekül Egyiptomba, vállalja Názáretben az édesanyának minden gondját, dolgát, keresi a gyermekét Jeruzsálemben és legvégül fia akaratából Jánosnak, az apostoloknak anyjaként ott van a pünkösdi novénán, és azóta is térdenálló mindenhatóként, itt is - ott is megjelenik, üzeneteivel láthatóan építi szent Fia országát!

A keleti tanítok alapgondolata a vágynélküliség, a nem cselekvés általi cselekvés. A keresztény is ezen az úton jár, de ő önmagát nem egy arcnélküli, személytelen vágynélküliségnek adja át, hanem Teremtő Istenének! Neki sincs már személyes vágya,de itt nem áll meg, ő Istene kezébe teszi életét! Az igazi Krisztus-követő, életében, munkájában Jézussal együtt mondja:  „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott!" Jn 4. Szenvedésében, halálában ugyancsak a kereszten haldokló Jézussal mondja: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46) - És így Szent Pállal bátran mondhatja: Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. (Gal 2,20)

A keresztény ember ki tud lépni a saját érdekeinek, vágyainak, szükségleteinek a hálójából, egy magasabb, önmagán túlmutató célért tud élni, dolgozni. Jézus, erről nagyon nyíltan beszél: "Összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét."(Mk 8, 34)

Döbbenetes nagy titok! Fel kell szabadítanunk magunkat az önző érdekeink fogságából, és életünket tudatosan a közösségnek, Isten országának, a szeretetnek, az irgalomnak építésére kell szenteljük, Isten akarata szerint! Ha megnézzük az évezredek nagy szentjeit, imádkozó misztikusait, azt látjuk, hogy Szent Ferenc a mohamedán Szaladin szultánhoz menet is misztikus volt, imádkozott, de Szent Erzsébetet is az Istennek átadott akarata vezette ki kényelmes várából, és állította a szenvedő, bajbanlévő emberek gyűrűjébe, hogy imádkozva szolgáljon, és szolgálva imádkozzon! Ezt a sort lehetne folytatni, mert itt nem az a nagy kérdés, hogy mit csinálsz, dolgozol-e vagy szemlélődsz-e, hanem az, hogy a szemlélődő, imádkozó embertől mit kér az áldott Jézus! Teréz több, mint 3o női és férfi kolostor alapításában vett részt, de ennek ellenére minden idők legnagyobb misztikusa volt, mert nem a saját vágyait követte, hanem Istennek átadott akaratával építette mennyei Jegyese országát, azt az országot, ahol nincs első és utolsó vendég, ahol mindannyian testvérek lehetünk!

Negyed éven a teológián, a karácsonyi szentmise után ott maradtam a kápolnába! Isten irántunk való végtelen szeretetét láttam meg, a megtestesülésben teljesen kiüresedett, gyermekként közénk jött Teremtőm arcát szemlélve! Isten végtelenül jó, és szeret, de én a csöppnyi jászol előtt végtelenül kicsinek, csatakos bűnösnek éreztem magamat! Fájt, mert úgy éreztem, hogy e végtelen szeretetre nem tudok méltó módon szeretettel válaszolni! Jézus a kis jászolból felém nyújtotta karjait és csak egyetlen dolgot mondott: "szomorúságod azt bizonyítja, hogy szeretsz engem, mert, ha nem szeretnél akkor nem is fájna az, hogy nem tudsz eléggé szeretni, akkor te is már rég a puha ágyadban lennél!!" Megértettem, hogy forró könnyeim arról beszélnek szónélkül, hogy minden bűnöm ellenére szeretem az Istent! Erről az estéről mostanig nem beszéltem, de ott akkor az értem oly kicsivé lett nagy Isten előtt véglegesen eldöntöttem, hogy írásban kérni fogom, a szerzetesi fogadalmamat, és a szolgálati papságot! Akkor és ott Isten végtelen igenjére én is a magam maréknyi pornyi létem igenjét alázattal kimondtam!   

A lelki élet csúcsa, az a végtelen szabadság, amelyben imaéletünk, állapotbeli kötelességeink, a bajbanlévő emberek kérései, a mindennapi eseményeken keresztül, elöljáróink akaratával megerősítve vezet az Isten úgy és arra, amerre azt szent Fölsége jónak látja!  Ez a végtelen szabadság minden percünket uralja!! Mert a keresztény szabad, de nem üres, öt Krisztus tölti be! Ez az áldott Társaság a legfőbb gazdagságunk, ennek az áldott Jelenlétnek a hordozása a legcsodálatosabb teher, de nevezhetnénk imának, iránytűnek, szónélküli párbeszédnek, bárminek, aminek értelme, súlya, fontossága van!! Krisztus áldott jelenléte édes rabság, melynek hordozásához kell a végtelen szabadság!!! Ezen a szinten talán már ima sincs, s ha van is fohász, akkor már nincsenek szavak, bölcs gondolatok, vibráló képek, jelenetek, csak ez az áldott végtelen Jelenlét van, mely magába fogad, szeretettel betemet! Itt már nem fontos semmi, érzed, hogy fogják a derekad, s vezetnek, forogsz, vagy forog a világ körülötted nem tudod, csak határozottan érzed, hogy Teremtőd karjaiközt vagy!! 

Ezen az áldott éjszakán, mikor Jézus Krisztus önmagát teljesen kiüresítve  szeretettel elindult felénk, azért imádkozom, hogy legyen  meg a karácsonyi Kisded szent akarata az életünkben!  

Fiat voluntas tua!

Csaba t.

XXXII. fejezet:   ,,Legyen meg a Te akaratod''

Tárgyalja a Miatyánk ezen szavait: Legyen meg a Te akaratod, miképpen
a mennyben, azonképpen itt a földön is. Arról beszél, hogy mily sokat
tesz az, aki ezeket a szavakat ôszinte lélekkel ejti ki és hogy
mennyire meg fogja ôt jutalmazni az Úr.

     A mi jó Mesterünk tehát arra oktatott bennünket, hogy imádkozzunk
ezen nagy értékû dologért, mely magába foglal mindent, ami után csak
képesek vagyunk idelent vágyódni s Ô is kérte azt számunkra. Ezenfölül
még abban a nagy kegyelemben is részesített, hogy édes testvéreivé
fogadott bennünket. Nézzük azonban már most azt, hogy mit ajánl fel
ennek fejében a mi részünkrôl mennyei Atyjának? -- mit kíván tôlünk? -
- mit kell neki adnunk? Mert az csak természetes, hogy valami módon
meg kell szolgálnunk ezeket a kegyelmeket!
     Ó édes Jézus! Amilyen sokat kérsz a mi számunkra, épp oly keveset
tudsz a mi részünkrôl érte adni! Hiszen semmiség minden, amit mi
adhatunk, ha összevetjük a mi végtelen tartozásunkkal és a mi Urunk
határtalan méltóságával. Viszont azonban az is igaz, én jó Uram, hogy
semmink sem marad és mindenünkrôl lemondunk, ha megadjuk azt, amit e
szavakkal fejezünk ki: ,,Legyen meg a Te akaratod, miképpen a
mennyben, azonképpen itt a földön is''.
     Nagyon helyesen tetted, jóságos Mesterünk, hogy Atyád országát
kérted számunkra az elôzô kérelemben, mert csakis így vagyunk képesek
megadni azt, amit a nevünkben fölajánlasz. Igazán azt hiszem, Uram,
hogy enélkül nem tudnánk megtenni. Ellenben, ha a Te Atyád teljesíti
kérésedet és már idelent részeseivé tesz bennünket az Ô országának:
akkor Te sem vallasz velünk szégyent és képes leszel Neki megadni azt,
amit a nevünkben megígértél. Mert ha a föld mennyországgá változik,
akkor lehetséges lesz, hogy énbennem a Te akaratod teljesüljön; de
enélkül, fôleg olyan rossz és terméketlen földben, amilyen az én
lelkem, nem tudom, Uram, miképpen volna az lehetséges. Nagy dolog az,
amit fölajánlasz!
     Valahányszor erre gondolok, mosolyognom kell az olyanok fölött,
akik nem mernek az Úrtól szenvedést kérni, mert attól félnek, hogy
azonnal reájuk küldi. Nem azokat értem, akik alázatosságból nem merik
ezt megtenni, mivel azt hiszik, hogy nem lesz erejük a szenvedés
elviselésére; -- bár én azt hiszem, hogy aki az Úr sugallatából ezen
kemény eszközzel akarja kimutatni Isten irányában szeretetét s azért
imádkozik érte, az meg is fogja kapni felülrôl a szükséges erôt.
Azoktól azonban, akik a meghallgatástól való féltükben nem mernek
szenvedést kérni, én azt szeretném kérdezni, vajon miként értik azt,
amikor azt mondják az Úrnak, hogy teljesedjék az Ô akarata bennük?
Vagy talán csak azért mondják, mert mindenki mondja, de nem kívánják,
hogy tényleg úgy is legyen? Ez már mégsem volna szép dolog, nôvéreim!
Gondoljátok meg, hogy az édes Jézus a mi követünk, aki magára
vállalta, hogy közbenjár értünk az Ô Atyjánál. Ez neki nem csekély
fáradságába kerül s igazán nem illenék, hogy ne vállaljuk magunkra
azt, amit a nevünkben fölajánl. Vagy pedig, ha igazán nem akarjuk
elvállalni, akkor legalább ne mondjuk ki e szavakat. Azonban egy másik
oldalról is meg akarom világítani ezt a dolgot. Vegyétek fontolóra,
leányaim, hogy az Úr akarata teljesedni fog égen-földön, akár akarjuk,
akár nem. Azért fogadjatok szót; higgyetek nekem; s csináljatok erényt
a szükségbôl.
     Ó én jó Uram, mily nagy jótétemény reám nézve, hogy nem
magamfajta hitvány lények akaratán múlik, vajon a Te akaratod teljesül-
e vagy sem. Szépen volnánk, Uram, ha én tôlem függött volna, vajon
meglegyen-e a Te akaratod a mennyben és a földön! Mostan önként adom
neked oda az enyémet, habár az is igaz, hogy már jó ideje nem érdek
nélküli részemrôl ez a felajánlás, mert volt alkalmam tapasztalni,
mekkora hasznom van abból, ha az akaratomat szabadon alárendelem a
Tiednek. Ó barátaim, mekkora ez a haszon! S mily nagy a veszteség, ha
nem váltjuk be azt, amit a Miatyánk eme szavaiban felajánlunk az
Úrnak!
     Mielôtt azonban megmagyaráznám nektek, hogy miben áll ez a
haszon, azt akarom kifejteni, hogy mi az, amit Istennek áldozatul
hoztok. Nem akarom ugyanis, hogy utólag olyasmit mondhassatok, mintha
tévedés lett volna a dologban s nem tudtátok volna, mit ígértetek. Ne
viselkedjetek úgy, mint velem együtt egyes szerzetesnôk, akik mást se
tesznek, mint ígérgetnek; amikor azonban az ígéret beváltására kerül a
sor, akkor azzal mentegetôdznek, hogy nem úgy értették. Hiszen van is
azért ebben valami, mert semmi sem könnyebb, mint szóval alárendelni
magunkat más akaratának; de amikor azután a gyakorlati kivitelre kerül
a dolog, akkor látjuk be, hogy nincs ennél keményebb feladat széles e
világon; föltéve természetesen, hogy az ember úgy gyakorolja, amint
gyakorolni illik. Könnyû az ilyesmit mondani, de annál nehezebb
megtenni. Ha tehát azt hitték az illetôk, hogy a kivitel nem nehezebb
a kimondásnál, akkor csakugyan nem tudták, mit ígértek. Igyekezzetek
ezt a hosszú próbaidô alatt megértetni azokkal, akik minálunk
fogadalmat akarnak tenni, nehogy azt gondolják, hogy üres beszéd az
egész. Lássák be, hogy itt tettekre van szükség. Az elöljárók ugyan
nem mindig szigorúak irányunkban, különösen, ha gyöngéknek ismernek;
olykor azonban egyenlô elbánásban részesítik a gyöngéket és az
erôseket. Az Úr nem így tesz. Ô jól tudja, ki mire képes. De ha erôs
lélekre talál, abban azután Ô is teljesen végrehajtja a saját
akaratát.
     Most pedig meg akarom nektek mondani, s eszetekbe juttatni, hogy
mi is az Ô akarata. Afelôl nyugodtan alhattok, hogy nem akar nektek
gazdagságot, élvezeteket, dicsôséget és más ilyen földi dolgot adni.
Sokkal többre becsül titeket ennél, s mivel nagyra tartja azt, amit ti
adtok Neki, jól is akarja azt nektek megfizetni; azért adja meg nektek
még ez élet folyamán az Ô országát. Ha pedig tudni akarjátok, miképpen
viselkedik azokkal szemben, akik ezt a nyilatkozatot igazán ôszinte
szívvel teszik meg, kérdezzétek meg eziránt az Ô dicsôséges szent
Fiát. Ô is kimondotta ezt, mikor a kertben imádkozott, s mivel
határozottan és egész szívvel mondta, nézzétek csak, vajon
beteljesedett-e rajta? Mennyi szenvedést, gyötrelmet, gyalázatot és
üldözést bocsátott reá Atyja, mígnem a kereszten végezte be életét.
Láthatjátok, leányaim, mit adott annak, akit legjobban szeretett, s
ebbôl megérthetitek, mi az Ô akarata. Ezek az Ô ajándékai e világélet
folyamán, és ezek arányban állnak azzal a szeretettel, amellyel valaki
irányában viseltetik. Többet juttat belôlük azoknak, akiket jobban
szeret; kevesebbet azoknak, akiket nem szeret annyira; aszerint hogy
kiben mekkora lelki erôt és szeretetet lát saját Szent Felsége iránt.
Aki Ôt nagyon szereti, tapasztalni fogja, hogy sokat is tud Ôérette
elszenvedni; aki kevésbé szereti Ôt, arra kevesebbet is bocsát. Nekem
az a meggyôzôdésem, hogy a szeretet a fokmérôje azon erônek, amellyel
a nagy és a kis kereszteket képesek vagyunk hordozni.
     Ha tehát megvan bennetek ez a szeretet, nôvéreim, vigyázzatok
arra, hogy szavaitok, amelyeket ehhez a nagy Úrhoz intéztek, ne
legyenek csupán udvariassági kifejezések, hanem szedjétek össze lelki
erôtöket mindannak elviselésére, amit Ô Szent Felsége reátok talál
küldeni. Mert ha nem így adjátok neki oda az akaratotokat, úgy
tesztek, mintha valaki mutogat egy drága ékszert, s készül is arra,
hogy elajándékozza, sôt meg is kéri a másikat, hogy fogadja el tôle:
mikor azonban az illetô kinyújtja kezét, hogy átvegye, akkor
visszakapja és eldugja elôle. Nem illô dolog ilyen csúfot ûzni azzal,
aki úgyis annyi csúfságot tûrt el értünk. De ha nem is volna más ok,
már az is elegendô, hogy nem illik valakit olyan gyakran megtréfálni.
Mert hiszen ugyancsak sûrûn mondjuk a Miatyánkot, s mindannyiszor
megtesszük ezt a kijelentést. Adjuk végre már egyszer oda neki azt az
ékszert, ha már oly régen készülünk odaadni. Hiszen úgyis megelôz
bennünket ajándékaival, csak azért, hogy adjuk oda neki.
     A világiak részérôl már az is sok, ha ôszinte szándékuk van
megtenni, amit mondanak. Nálatok, leányaim, a mondást nyomon kövesse a
teljesítés, a szót kövesse a tett. Meg vagyok róla gyôzôdve, hogy ez
nagyjából meg is van nálunk szerzeteseknél, csakhogy azért mégis
megtörténik, hogy mikor az ékszert nemcsak készültünk odaadni, hanem
kezébe is adtuk már, egyszer csak újra visszavesszük Tôle. Kezdetben
olyan nagylelkûek vagyunk, azután pedig olyan fukarok, hogy szinte
jobb lett volna nem sietnünk annyira az ajándékozással.
     Mindazok a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt
az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtônek; hogy
rendeljük alá akaratunkat az Övének és hogy mondjunk le a
teremtményekrôl. Mivel pedig ennek fontosságát, remélem, eléggé
beláttátok, nem akarok errôl többet mondani. Csak azt akarom még
megemlíteni, hogy miért mondja itt a mi jó Mesterünk az említett
szavakat. Ô tudja legjobban, hogy mekkora hasznunk van abból, ha az Ô
mennyei Atyjának megtesszük ezt a szolgálatot. Ha ugyanis ezeket a
szavakat beváltjuk, akkor a lehetô legjobban készülünk fel arra, hogy
nagyon gyorsan elérjünk az utunk végére és ihassuk az élô vizet abból
az említett forrásból. Mert ha nem adjuk oda egészen a mi akaratunkat
az Úrnak, hogy szabadon rendelkezhessék mindenrôl, ami minket illet:
úgy sohasem fogja megengedni, hogy szomjunkat olthassuk belôle.
     Ez a víz tudniillik az a tökéletes szemlélôdés, amelyre
vonatkozólag azt akartátok, hogy írjak nektek.1 Ebben, amint már
megírtam, semmit sem teszünk a magunk erejébôl. Sem nem erôlködünk,
sem nem igyekszünk -- mert mindez csak zavarólag hatna és meggátolná a
szemlélôdést, -- hanem csak azt az egyet mondjuk: ,,Fiat voluntas
tua''. Teljesedjék bennem, Uram, a Te akaratod minden lehetséges
módon, úgy ahogy Te akarod. Ha azt akarod, hogy szenvedjek, adj erôt,
s küldd reám a bajt. Ha üldözéssel, betegséggel gyalázattal vagy
ínséggel akarsz meglátogatni: itt vagyok. Nem fogom elfordítani
arcomat, Atyám. Szégyen volna, ha meghátrálnék. Tekintve, hogy a Te
Fiad az összes emberek akaratával együtt az enyémet is felajánlotta
Neked, nem illenék, hogy én ne vállaljam ezt a kötelezettséget. Add
meg nekem kegyelmedet és országodat, hogy képes legyek ezt megtenni,
mert hiszen Ô kérte azt az én számomra; azután pedig rendelkezzél
velem, mint a Te birtokoddal, egészen tetszésed szerint.
     Ó nôvéreim, mekkora erô rejlik ebben az ajándékban. Ha illô
elszántsággal valósítjuk meg, akkor szükségképpen levonja hozzánk a
Mindenhatót; arra bírja, hogy eggyé legyen a mi gyarlóságunkkal;
bennünket Önmagához hasonlóvá tegyen és egyesítse a Teremtôt
teremtményével. Nos hát nem vár-e reátok bôséges jutalom? Nincs nektek
igazán jó Mesteretek? Ô tudja, hogy mivel lehet legjobban megnyerni az
Ô Atyját, s azért meg is tanít arra, hogy miként kell Neki
szolgálnunk. S minél nagyobb határozottsággal fogja fel ezt a dolgot a
lélek; minél inkább kitûnik tetteibôl, hogy szavai nem voltak puszta
udvariaskodások: annál jobban magához fûzi az Úr; annál jobban föléje
emeli minden földi dolognak, sôt önmagának is,2 hogy így
hozzászoktassa a nagy kegyelmek elfogadásához. Annyira becsüli ezt az
ajándékunkat, hogy nem gyôzi azt egész életünk folyamán újra és újra
megfizetni, s annyira juttat bennünket, hogy már nem is tudjuk, mit
kérjünk Tôle. Ô Szent Felsége sohasem fárad bele az ajándékozásba, s
még csak azzal sem éri be, hogy ezt a lelket önmagához tette hasonlóvá
és egyesült vele, hanem elkezdi dédelgetni; titkokat nyilvánít ki
neki; s örömét találja abban, hogy a lélek megérti, mennyit nyert és
némileg felfogja, hogy mit fog még Tôle kapni.
     Nehogy bármi is lekösse a lélek figyelmét, felfüggeszti külsô
érzékeinek mûködését, (ez az elragadtatás) s végül oly belsô
barátságra lép vele, hogy nemcsak visszaadja az akaratát, hanem még a
Magáét is odaadja neki. Az Úrnak ugyanis kedve telik abban, hogy mikor
már ily bensô jó barátok: felváltva parancsoljanak, s Ô épp úgy
teljesíti a lélek kívánságát, mint ahogy ez utóbbi megteszi, amit Ô
parancsol neki; sôt jobban megteszi, mert nagyhatalmú, s meg tudja
tenni amit akar, és folyton akarja megtenni. Míg ellenben a szegény
lélek, még ha akarná sem képes megtenni, s nem képes semmire, hacsak
meg nem adódik neki. Ebben van egyúttal az Ô legnagyobb gazdagsága,
hogy tudniillik, annál nagyobb adósságba keveredik, minél jobban
szolgál. Szeretné legalább annyira amennyire megfizetni azt, amivel
tartozik, s azért sokat szomorkodik azon, hogy annyi akadály, nehézség
és szorongatás veszi körül, amíg csak ezen test börtönében sínylôdik.
Pedig hát nagy oktalanság részérôl ez a szomorkodás, mert még ha meg
is tesz minden tôle telhetôt, vajon mit tud ô visszafizetni? Hiszen,
mint mondtam, mi nem tudunk mást adni, mint amit kaptunk. Az egyetlen,
amit tehetünk, az, hogy ezt beismerjük. Azaz hogy, az Ô kegyelmével,
megtehetjük azt, hogy odaadjuk neki az akaratunkat, és pedig
tökéletesen. Olyan lélekre nézve, amelyet az Úr idáig vezetett, minden
más akadályul szolgál, és kárára van, ahelyett, hogy hasznára volna.
     Értem ezt, jegyezzék meg jól, az olyan lélekre, amelyet az Úr az
egyesülés és a tökéletes szemlélôdés révén magához emelt. Ennél csakis
az alázatosság tehet valamit és pedig nem az az alázatosság, amelyet
értelme útján szerez, hanem az, amelyet az igazság fényébôl merít.
Ennek világánál egy pillanat alatt megérti azt, amire a képzeletnek
hosszú ideig tartó munkája sem vezetné rá, tudniillik, hogy mily
végtelen kicsinyek vagyunk mi és hogy mily végtelen nagy az Isten. Egy
jó tanácsot adok nektek. Ne gondoljátok, hogy erôfeszítéssel és
szorgalommal juthattok el idáig. Ez lehetetlenség; sôt, ha erre
törekednétek, még az az áhítat is le találna hûlni, amely most megvan
bennetek. Ide csak az egyszerûség és az alázatosság vezet el. Ez
mindent el tud érni azzal, hogy azt mondja: ,,Fiat voluntas tua'',
,,Legyen meg a Te akaratod.''

Lábjegyzet
1 Egyike azon helyeknek, amelyekek meglátszik, hogy Szent Terézia nem szokta elolvasni, amit elôbb írt, s mivel nagy elfoglaltsága miatt sokszor hosszabb idôre is abba kellett hagynia az írást, megesett, hogy elfelejtette, mit mondott elôzôleg. Az eddigiekben például abból a feltevésbôl indult ki, hogy olvasói hallani sem akarnak az elmélkedésrôl és szemlélôdésrôl: ez idôközben kiment az eszébôl. A dolognak természetesen semmi jelentôsége sincs.
2 T. i. a lelket emeli önmaga fölé.