Sokszor úgy érzi magát az ember, mintha be lenne falazva, elvárások, szabályok, határok zárják le a lépteinket! Mi szeretnénk megfelelni mindenkinek, és életünk könnyen átalakul a megfelelni akarások, a különféle szerepek miatt "látszat" életté! 

Az ember nagyon ritkán indul neki magától, hogy széttörje a korlátait s letépje a szárnyalását, sáros földön való totyogásba fojtó láncait! Soha életemben nem szolgáltam, ministráltam a templomban. Ünnepekkor eleinte édesanyám kedvéért, majd egy megmagyarázhatatlan kíváncsiságtól vezérelve elkezdtem templomba járni. Akkoriban nagy szakállat hordtam, és mint minden fiatal, valami nagyot szeretettem volna tenni, hogy jobbá legyen általam a világ! Csíksomlyón, a sekrestye jótékony félhomályában, talán 1981- ben, hallgattam a pünkösdi szentmisét. A ferences atya nagyon jól beszélt, reményről, fényről, összefogásról szólt tisztán, nyíltan, értelmesen, s ez akkor, mikor a rendszer urainak fürkésző szemei elől az igazságot a sorok közé kényszerítették az írok, mind friss tavaszi fuvallat hatott az új világot kereső lelkemnek! A szentmise második részénél, eljött az idő a perselyezésre. A drága jó Romuáld testvér, Isten nyugtassa, szó nélkül odajött mellém, hozott egy rojtos karinget, és mielőtt tiltakozhattam volna, egyetlen mozdulattal a nyakamba penderítette, majd szelíd mosollyal a kezembe nyomott egy piros süveghez hasonló alkalmatosságot melynek az alján egy kis csengő csilingelt, és már kint is voltam a zsúfolásig telt templomtérbe. Én izzadva, szorongva elindultam, hogy életem első templomi szolgálatát önzetlenül Istennek felajánljam. Persze akkor nekem semmi ilyen magasztos gondolat nem jutott eszembe, csak lesütött, vérpiros fejjel botladoztam, csilingeltem az emberek között! Ahogy közbe-közbe felpillantottam, láttam az embereket, s közöttük a rengeteg ismerős arcot, és úgy éreztem, hogy minden megállt és mindenki csak engem bámul! Hirtelen megtelt kedves arcú ismerős lányokkal a templom, akik értetlenkedve nézték ahogy félszegen botorkálok a csipkés karingben, s gyűjtöm a csörgedező aprót az emberektől! Minden emberben van kisebb nagyobb hiúság, emberi rátartiság, kivagyiság! Én akkor, ott a templomban döbbentem rá, hogy ebből a lelkünket rabigába záró értelmetlen dölyfösségből, rátarti büszkeségből milyen jó nagy darabot sikerült az évek alatt összegyűjtenem. A csíksomlyói templom hatalmas, a búcsús tömegben nagyon nehezen haladtam, és én ahogyan csoszogtam az emberek között, azt hittem, hogy szégyenemben elsüllyedek! Szorongtam de nem álltam meg, végeztem ezt az egyszerű feladatot melyet rámruháztak! Ahogyan szépen haladtam az emberek között, lassan felfakadt lelkemben valami megmagyarázhatatlan tiszta érzés, betöltötte szívemet egy nagyon egyszerű, tiszta öröm, egy csodálatos szabadságérzés! Felemeltem a fejemet, és az emberekre rámosolyogva elkezdtem minden kis fémpénzt hangosan, szépen megköszönni: “Isten fizesse!” Haladtam az utamon és megértettem, hogy bármilyen kis dolog ez a perselyezés, és bármennyire is ügyetlen vagyok, azért mégiscsak a nagy Isten szolgálata! Szívemet büszke öröm töltötte el, és életemben először megértettem, hogy mennyire törékeny az emberi hiúság, az alaptalan büszkeség, és annak összetörése, életünkből való kilapátolása milyen örömteli, felszabadító érzést adhat az embernek! 

A Csíksomlyói Mária lábánál kivívott győzedelmen felbátorodva, újabb és újabb csatát kezdtem a szabadságomért. Egy alkalommal az esti miséről hazafelé, a város főterén, a Petőfi utcában utam az utcaseprő mellett vezetett el. Megálltam mellette és szóba elegyedtem vele, egy idős, fáradt férfi volt. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e neki? Csodálkozva rám nézett, a vállán húzott egyet és igennel válaszolt. Átnyújtotta a hosszú nyelű seprűt és a szemetes kocsit mit maga előtt tolt és arra kért, hogy ha már segíteni akarok, akkor azt csináljam jól és vegyem a vállamra a fényeket visszaverő mellényét! Pillanatok alatt átvedlettem utcaseprővé, ő meg a nem messze lévő padhoz ballagott és fáradtan leült. Munkámat jóformán el sem kezdtem, máris varázsütésre kezdtek szállingózni a távoli ismerősök, nekem legalábbis úgy tűnt, hogy megtelt a főtér emberekkel!  Fejemet lesütve próbáltam elmerülni a munkámban, amikor néhány lány akiknek a barátaim is próbáltak udvarolni, pontosan felém jöttek, kuncogva rám néztek, majd vihogva összesúgtak és hangosan kacagva vissza visszanézve továbbmentek! Nagyon elcsodálkoztam magamon, mert nem a félszeg szégyenkezés, hanem valami egészen más töltött el! Mint nyári melegben a tópartjára kibicikliző, kiizzadt gyermekről a ruha, úgy omlott le rólam valami fojtogató, ragacsos máz, az emberek elvárásainak megfelelni akarás, a többnek, jobbnak látszani vágyás által ránk erőltetett póz, egy hamis álarca, mindaz, mit nap mind nap verejtékesen hordtam, de ami valójában nem én vagyok! Sepertem az utcát, kacagtak rajtam a lányok, keményen dolgoztam és elborított a verejték, de bensőmben felfakadt egy olyan tiszta öröm, melyet soha soha nem felejthetek! Sepertem az utcát és éreztem, hogy magamat seprem tisztára, lelkemet betöltötte egy csodálatos tiszta íz, a szerény alázatosság szép erényének a tiszta öröme! 

Lassan megértettem, hogy mennyivel édesebb, örömtelibb érzés a tudatosan vállalt és gyakorolt alázat erénye, az alaptalan, felfuvalkodott hiúsággal szemben. Sepertem tiszta ingyen a szülővárosom főterét, és elkezdtem érteni a mi Urunkat Jézus Krisztust, aki isteni méltóságát nem tekintette olyan dolognak, amihez föltétlen ragaszkodnia kellene, hanem szeretetből értünk kiüresítette önmagát, és a betlehemi istállóban érettünk kisgyermekké lett! Persze ez a hasonlat nagyon sántít, mert Krisztus a valós isteni méltóságáról mondott le, én meg csak egy látszat, értéktelen mázat adtam fel, de ennek ellenére, ott akkoriban megtapasztaltam az erények útjának tiszta, semmihez nem hasonlítható édes örömét, s ezért, a lovagi ruháját a koldus gönceivel felcserélő Szent Ferencet egyből egy életre a mesteremmé fogadtam! Munkába jártam, dolgoztam, de éreztem, hogy én ezen a tiszta, hazugságtól mentes egyszerű úton szeretnék elindulni! Megértettem, hogy az Isten nem azt akarja, hogy felfuvalkodva, minden reális alap nélkül nagynak látszódjunk, hanem azt, hogy szerényen, tudatosan, a kis dolgokat nagy alázattal, jól csináljuk! Életem során ez a felfedezés, ez a tiszta öröm, mely az alázatosság erényéből táplálkozik, sok-sok fölösleges csatától, zsákutcától megvédett! Idővel azt is megértettem, hogy mind ferences kisebb testvér nem kell sokat gondolkodjak, hogy kinek van igaza, hisz én már döntöttem, mindig a társam a nagyobb, mert én tudatosan a hátsó helyet, a kisebb testvériséget választottam! Azt tapasztalom, hogy minél jobban igyekszem ezt a csodálatos krisztusi erényt megismerni, gyakorolni, annál értékesebb, hitelesebb, elfogadhatóbb mindaz amit teszek a testvéreim érdekében! Ez a drága erény nemcsak örömmel, fénnyel tölti be a lelkemet, hanem a munkámat is a gyermekek, a felnőttek között sokkal eredményesebbé, sikeresebbé teszi. Igen, az alázatosság erénye az erények királynője, melynek kezéért küzdhetünk, de melyet itt ezen a földön végérvényesen soha el nem érhetünk! Nincs olyan ember, mely ezt az erényt megismerve nyugodtan hátradőlhet, hisz míg élünk vigyázni kell, a hiúság, a kevélység ördöge mind ordító oroszlán ott leselkedik, s keresi a módját, hogy a vesztünket okozza! 

E könyv lapjain, a Krisztus urunk által felkínált tiszta örömöket szeretném megismertetni a kedves olvasóval, olyan örömöket, melyből bőségesen jut akár e föld minden lakójának, melyen nem kell marakodni, civakodni, mely után az ember nem érzi magát másnaposnak, s nem kell szégyenkezve lesütnie a fejét! Egy ilyen drága öröm a szent egyszerűség, alázatosság, mely nemcsak életünket képes beragyogni, szívünket örömmel, fénnyel eltölteni, de a ránk bízott feladatok végzésében is sokat tud segíteni, minden lépésünket eredményesebbé, hitelesebbé teszi!

Szeretettel, 

Csaba t.