Kedves Testvérek!
Örömmel, és hálás szívvel mondhatom, el, hogy az Adventi programokat
Magyarországon maradéktalanul sikerült teljesíteni. Egyetlen program
sem maradt el, sőt szinte mindenütt volt plusz feladat, amit Isten
kegyelméből el tudtam vállalni. Remélem nem tévedek, ha azt mondom,
hogy mindenki, akivel találkoztam egy picivel közelebb került a jó
Istenhez, és nekem ez volt az egyetlen célom.
Mindenütt azt tapasztaltam, hogy mindenki nyitott a szeretetre, a
jóságra, és ha elkezdenénk szervezni a Szövetségünket a százezer
életért mozgalmat, hát biztos, hogy minden helységben kapnánk
barátokat, társakat. Úgy gondolom, - bár az idő sürget - jó
lenne ezen nagyon elgondolkozni, és átimádkozni bármilyen döntés előtt.
Szeretettel kérem a segítségeteket, hátha 2008 nagyböjtjére már
kiforrik bennünk a cselekvési terv. Addig jó lenne az Élet háza
projektet sínre rakni, mert úgy tűnik, hogy sokkal nehezebb lesz az
indulás, mint ahogyan azt én a határon túlról láttam. De erről még a
mai nap folyamán szeretném megírni a véleményemet, elképzeléseimet.
Magyarországi missziós út végén Nagyszalontára jöttem. Ez a ház nagyon
szépen vizsgázott ezen a hétvégén és nem csak előttem, hanem a
támogatóink, sőt bátran állíthatom, hogy az egész város előtt is.
Biztos, hogy itt is vannak gondok, nehézségek, de Tarsoly Hilda és a
csapata mindent olyan szépen megszervezett, hogy öröm volt mindenkinek
velünk együtt lenni. A gyermekek viselkedése, előadása, minden - minden
szép, egyszerű, ferences volt. Nem volt semmi sem túl pergetve, sem
elhanyagolva. Jó volt látni, hogy a nagyszalontai ház valódi
partnerségben tud dolgozni a hivatalos szervekkel, a város polgáraival.
Alázatos szép munkájukat a jótékonysági bálon a résztvevők 21400
lejjel, közel két millió forinttal honorálták. (Ez az összeg az erdélyi
támogatóktól gyűlt össze). Jó látni ahogyan a fáradságos munkával
ásott kútból felfakad az élet, a víz, mely nyugodt, szép holnapot ígér.
Isten áldását kérem a Szent Antal és a Szent Domokos
Nagyszalontai othonainkra. Rengeteg fénykép is készült, melyeket
szeretettel megosztok veletek.
Késő este, szívemben nagy büszkeséggel indultam el Nagyszalontáról
Kárpátalja felé. Egy rövid szatmárnémeti alvás után, az Ukrán vámos rám
nézett, és azt mondta ukránul: maga túl fáradt, menjen haza
és aludja ki magát, persze ezt hivatalosan nem mondhatta, hanem a
hiányzó vízumra hivatkozva, nagyon kedvesen haza küldött, és nem
engedett át menni a határon. Sajnos egy újabb rendelet értelmében a két
ország kölcsönösen bevezette a vízumkényszert. Így máskorra maradt ez
az út.
Hazafelé meglátogattam a kolozsvári főiskolás diákokat, jól
elbeszélgettünk,
annyira jól, hogy a végén kifizettem a budapesti útjukat nagy részben.
Itt szeretnélek kérni benneteket, hogy ha valaki tudna dec.
15-én egy kissé rájuk figyelni, nagyon hálás lennék. Az alapítvány
irodánkban
alhatnának, 14-en lesznek, visznek hálózsákot magukkal. Én azt
gondoltam, hogy 15-én
indulnának, este lesz a koncert. Másnap szétnézhetnek a városban, 17-én
lenne a Muzsikás koncert, jó lenne ha tudnánk tisztázni, hogy helyettem
ők oda elmehetnek-e? (sok lúd disznót győz alapon). Utána
jönnének haza a saját szakállukra. Nagyok, nem kell őket babusgatni, de
ha szeretettel segíteni tudtok, azt hálával köszönöm, ilyenkor a
vizsgák előtt gondolom, különösen jól is fog megtépázott önbizalmuknak.
Kolozsvárról jövet Torockóra is benéztem, sőt tartottunk egy szép misét
is ott. Jó volt együtt imádkozni, énekelni, és egy kicsit játszani is
az ott élő kedves gyerekekkel, kollégákkal, finom
ebédjükből is megkínáltak.
A prédikációban ha más szavakkal is, de ugyanazt mondtam, mint amit
mindig is mondok: Álmodtam egy világot magamnak, és Isten
megajándékoz vele. Álmodtam nagy házakat, melyben bárkit, ki elfáradt,
s ki az élet terhét hordozza, azt Jézus nevében befogadhatom.
Álmodtam gyerekekről, kik szeretetem fényében, mint a kis virág magvak
a jó földben, szárba szökhetnek és virágot bonthatnak. Álmodtam jószívű
társakról, kik vállukat vállam mellé téve segítenek, hogy Erdély
földje, ez a szép Kárpát medence virágos kert, Tündérország legyen.
Álmodtam, és látom ahogyan lépésről lépésre Isten valóra váltja az
álmaimat. Álmomban sem mertem kaszárnyákról, szállodákról, kastélyokról
álmodni, melyek csendesen, szépen megújulnak, megszépülnek, átalakulnak
nem csak házzá, hanem otthonná válnak, szép nagy családom tagjai
számára. Mindez élet, lüktet, valósággá válik kezünk alatt! A
kérdés az, hogy átjárja a szívemet a világot tovább teremtő Isten
békéje, öröme, fénye, bizalma, életadó reménye? Betölt-e lelkemet, a
végtelen jóságos Isteni erő, nagy - nagy nyugalma, szelíd boldogsága?
Torockón Márta is álmodott egy szép házról, gyermekekről, kollégákról,
a kérdés az, hogy most tud örvendeni neki? Érzi azt, hogy az ő álmát
váltotta valóra az Isten? És tud térdre borulva, hálás
szívvel köszönetet mondani mindazért a csodáért mit Isten általa ad két
kézzel az ott élő aranyos gyermekeknek? A kérdés az, hogy szépnek
látja-e ő, látjuk-e mi, Isten szép ajándékait?
A gyermekektől is ezt kérdeztem: Miért imádkoztatok annak idején mikor
nagy bajban voltatok, félelmetekben, talán szavak nélkül is? Hogy
legyen meleg
otthonotok, szép ruhátok, egy hely ezen a földön, hol otthon lehettek?
Hol gyökeret eresztve kibontakoztathatjátok mindazt az értéket, fényt
mit Isten általatok akar e szép világnak adni? Igen ezért imádkoztatok!
És most érzitek, hogy Isten meghallgatta a kéréseteket? Tudunk hálát
adni, és örvendeni az ajándékoknak, életünknek, egymásnak? Örvendünk-e
annak mi születőben van bennünk, körülöttünk, még akkor is, ha érezzük
a vajúdást, a születés minden fájdalmát?
Ugyanezt kell mindannyian kérdezzük magunktól: Mert egészen biztos,
hogy mindannyian kértünk családot, otthont, értelmes életet. És kaptunk
férjet,
feleséget, gyermeket, munkát, életet! De le tudok térdelni, önmagam,
szép hivatásom, családom előtt, hogy hálát
adjak Istennek, amiért az álmaimat valóra váltotta? Szépnek látom az
általam álmodott, és Isten által testet öltött álmomat? És merem tovább
álmodni álmomat, társa lenni a mindmáig munkálkodó, világunkat, s benne
mi magunkat is tovább teremtő Istennek?
Szeretettel beszéltem a gyermekeknek és láttam a szemükben, hogy így megfogalmazva már értik az életet. Sajnos
a mindennapokban valahogy elkopik ez a látás, és akkor már mást nem is
látunk, mint egymás hibáját, a házainkról lehulló vakolatot, és a
gyűrött ruhát, a sárt a cipőnk talpán, az a néhány rósz jegyet az ellenőrzőben.
Én a tegnap nagyon szépnek láttam Torockót, a munkatársaimat, a
gyerekeket, a Székelykő tövében meghúzódó otthont, és éreztem,
ahogy tekintetem alatt csendesen megszépülnek, növekednek,
kibontakoznak, és már ők is szépnek
látják magukat, életüket, egymást. Annyira szeretném, hogy ez így
maradjon, és beinduljon egy szép öngerjesztő folyamat, szépnek látva
egymást, szebbé váljon a világ és akkor még szebbnek látva mindent, még
szebbé tegyük egymást, az életünket. Úgy gondolom, hogy ha elindulnánk
bátran és alázattal ezen az úton, Istenünk karjaiban kötnénk ki
mindannyian. Sajnos jönnek emberek, és főleg jön
a mindennapok gonosz ördöge, mely ezt a tekintetet elrabolja, és jön az
elégedetlenkedés, a számonkérés, és az ítélet, mely a szárnyalásunkat
megtorpantja.
Olyan jó lenne, ha Isten szemével látnánk egymást, a kis marék port,
mely elindult a végtelen felé! Akarjuk egymást
alázattal, kisebb testvéri szeretettel szépnek, igaznak látni, és
csendesen, jósággal javítgassuk azt a hibát mely a felszínre
kerül a mindennapokban. Ezekkel a gondolatokkal tértem meg erőt
gyűjteni otthonomba, Dévára.
Szeretettel köszöntlek Déváról, Csaba t.
