Óév napján szelíd kopogásra figyeltem fel. Egy nagyon szerény mosolygós asszony állta a kolostor ajtajában. Dévától 30 kilométerre lévő elhagyott bányatelepről, Kismuncselről jött, ez a magyar nevű, magyar származású, de magyarul egy szót nem tudó bajbajutott négygyermekes édesanya. 

December elején jártam náluk, az évek óta felhagyott bánya területén laknak, kint az erdőben. Ott jártamkor csodálatos szép fehér hó borította a feltépett föld sebeit. Hatalmas fák, rohanó hegyi patak, s mint hajdani nagy csata halottai hevernek szinte lépésről lépésre az ócskavassá silányult csillék, villanymotorok, láncok, kábelek. A bánya mindenféle hulladéka közt hátramaradt egy házikó is, mely közel egy kilométerre van a hajdani bányásztelep legelső lakott házától. Itt talált otthont a négy kisgyermekével (a legnagyobb tizenegy éves) ez a szegény asszony.

A kopogtató édesanyát beengedtem:

– Nincs semmim, szégyellem a gyermekek előtt, hogy karácsonyra sem kaptak semmit, s most sincs, mit adjak nekik. Segítsen, kérem!

Édesanyám kezdett összeszedni ezt-azt, hogy megtöltse a nő zsákját, én érdeklődök. Döbbenten hallom, hogy a harminc kilométeres utat a hegytetőről a kolostorig gyalog tette meg. Végül is más alternatívája nincs, hisz ott fent a hegyen havat nem is szokták elnyomatni az útról, amióta a bánya bezárt. Most is a csodaszép táj egy-másfél méteres hótakaró alatt alszik minden.

Az édesanya reggel négy órakor indult, alvó gyermekeit, a Jóistenre és a házőrző kutyákra bízta. Hellyel kínáltam, de ő állva várta meg, míg megtelt a zsákja, majd mentegetőző szelídséggel, elnézést kér, amiért siet: „Mert ugye megértjük, hogy idő kell az ünnepi előkészülethez, ha már kapott egyet mást tőlünk, szeretne örömet szerezni a gyermekeinek”. 

A koradélutáni napsütésben csodálatosan szépen ragyogott az alakja, ahogy beleolvadt a hóval borított hegyoldalba.

A továbbiakban írhatnék arról, hogy a kommunista rendszer, hány embert hozott hazug ígéretekkel lehetetlen helyzetbe, s hagyott magára világtól eldugott helyeken. Ez a család annak idején mindenét értékesítette és kiköltözött a jól fizető bányába, otthont teremtett magának egy futóhomok rendszer lelkesítésére. A szocializmus nagy bűne, hogy a hibákért, a kudarcért mindenki, azaz senki sem felelős. Sajnos a rendszer összeomlása után már nem tudja értékesíteni otthonát a mindenki által elhagyott bányásztelepen, s így nincs miből még egyszer, valahol életteret teremtsen magának, gyermekeinek. 

Írhatnék a silányan sem működő szociális hálóról. Vagy a gyermekvédelemről, mely nem veszi észre, hogy milyen óriási veszélyt jelentenek a perifériára szorult, szinte állati sorsban felnövekvő gyermekek, akiknek minimális esélyük sincs arra, hogy a mind összetettebb világunkba belenőve, labdába rúgjanak. 

Sok mindenről lehetne írni. Számomra örök és fájóan szép ez az édesanya. Számomra maga a tömény remény ez az asszony, aki óév napján hatvan kilométert gyalogol, hogy a világtól elhagyott, romos kis házikóba, az Úr 2002. évének első perceiben, ünnepi vígság zsongja be gyermekei lelkét, hogy a testükkel egymást melengető kicsinyek számára az ünnep földre szállhasson. 

Meghajtom fejemet az anyai szeretet előtt. Ő nem tudja, hogy szelíd csendes tette, igaz embersége talán a földre néző Isten szemében a bűnös világunk névtelen, csendes mentsége, kiengesztelése.A koldus asszony ajándéka: Az ember hivatása, áldozatos munkával ünnepet teremteni a szeretteinknek. A tiszta szeretet a megújuló életnek a záloga! Belőle, általa erő árad, hogy képesek legyünk elindulni a hegycsúcsaink felé, hogy mi is szeretteinknek ünnepet hozzunk a földre. 

Böjte Csaba, ofm