„Javaslom, hogy a lelki életnek kereteket alakítsunk ki. Egészen más ez egy családanya, egy idős ember vagy egy szerzetes esetében. Legyen a napnak olyan szakasza, amikor időt szánunk arra, hogy megtervezzük a teendőket, fontossági sorrendet állapítunk meg, megnézzük, milyen pontokon várható, hogy elbukhatunk, ezekre tudatosan készülünk, hogy elkerülhessük őket. Vegyük számba, van-e valaki, akinek különösen szüksége van a segítségünkre, támogatásunkra, és hogyan tudunk a hóna alá nyúlni. És mindenekelőtt kérjük Isten áldását és segítségét egész napunkra, hiszen így az Ő kezét fogva járhatjuk a mindennapokat. Jó, ha este visszatekintünk, hogy az elhatározásokat hol sikerült megvalósítanunk a nap folyamán, bocsánatot kérünk a botlásokért, így az esti imában meg tudunk nyugodni, meg tudunk újulni Isten szeretetében.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Életem nagy kérdése: Rezignált beletörődéssel elfogadjuk önmagunkat, környezetünket, a világot olyannak amilyen, amilyennek mások alakítják, vagy egy tudatos önnevelő, képző, formáló erővé válok? Saját szabadságharcomat a kezembe veszem, vagy hagyom, hogy sodródjak a mindennapokban?!