„Nem rutinszerű, unalmas, hogy naponta többször is tápláljuk testünket? Mégsem tartjuk felesleges szokásnak. Legalább ilyen fontos, hogy lelkünket rendszeresen tápláljuk. Másrészt az étel akkor is éppúgy táplálja a testünket, amikor nem csorog a nyálunk érte, mint amikor farkaséhesek vagyunk. Ha nem tudom mindig nagy érzelmekkel átélni az Istennel való találkozást, akkor is táplál és megerősít. Az ember sajnos sokszor szórakozott és gyarló, és nem biztos, hogy mindig ünneplőbe tudja öltöztetni a lelkét.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Életem nagy kérdése: Rezignált beletörődéssel elfogadjuk önmagunkat, környezetünket, a világot olyannak amilyen, amilyennek mások alakítják, vagy egy tudatos önnevelő, képző, formáló erővé válok? Saját szabadságharcomat a kezembe veszem, vagy hagyom, hogy sodródjak a mindennapokban?!