„Nagyon nehéz egy focistának is úgy küzdenie, ha minden félresikerült rúgására »fújolásba«, átkozódásba tör ki a nézőközönség. Aki a Himalája megmászása közben lecsúszik és összetöri magát, azt senki sem szidja, hanem segítenek nekik, hogy meggyógyuljon, talpra álljon. Ugyanígy, amikor a hívek azt látják, hogy a kezdő pap, de akár az idősebb is, botladozik, nem megy minden neki száz százalékosan, akkor ne a háta mögött kritizálják, ne lenézően beszéljenek róla, hanem imádságos szeretettel, jósággal álljanak mellé, segítsék mindenben, hogy társai tudjanak lenni az Isten országát építő munkájában.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Egy hatalmas öntudatra ébredést érzek a világban! Az emberek kezükbe veszik az életüket, elkezdtek tudatosan táplálkozni, mozogni, önmagukat fejleszteni, képezni, gondolkodnak, kérdéseket tesznek fel és - hála az Istennek - nem csak jelszavakat skandálnak! Jó látni ezt az ébredést, egyre többen szembesülünk a bennünk működő, sokszor követelőző ösztönökkel, és lám tudatosan keressük, hogy ezekre a félelmekre, vágyakra, érzésekre jó válaszokat találjunk, mint a jó hajós, a bárhonnan jövő szelet befogjuk sikerrel a vitorlánkba! Igen, a félelmeim, vágyaim, ösztöneim hozzám tartoznak, de azok nem én vagyok, viselem, mint a bányász a csizmát, de azt én lehúzhatom, nem az határoz meg engem! 