Jézus nemrég kezdte meg igehirdetését a názáreti zsinagógában, de a falubeliek kitessékelték a faluból, sőt próbálták megölni (vö. Lk 4,28–30). Akkor elhagyta a szent helyet, és az emberek között kezdte hirdetni az igét, az utcákon, ahol az asszonyok és férfiak nap mint nap dolgoztak.

Krisztust az érdekli, hogy Isten közelségét éppen oda vigye, ahol az emberek élnek, küzdenek, reménykednek, néha kudarcokat és csalódásokat megélve, mint azok a halászok, akik az éjszaka folyamán semmit sem fogtak.

Jézus gyengéd pillantással néz Simonra és társaira, akik fáradtan és keserűen mossák hálóikat, egy gyakran ismételt, automatikus, fáradságos és lemondó tevékenységet végezve: nem maradt más hátra, mint üres kézzel hazatérni.

Egyházi utunkon néha hasonló fáradtságot tapasztalhatunk. 

Fáradtság.......... 

Érdemes hosszan olvasni Ferenc pápa gondolatai, 

Csaba t. 

Ne legyünk „Panasz nővérek”, keltsük életre a világot! – Ferenc pápa beszéde a Jeromos-kolostorban

Augusztus 2-án este a Szentatya a lisszaboni Szent Jeromos-kolostorban (Mosteiro dos Jerónimos) közös vesperáson vett részt a püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal. Spanyolul elmondott beszédében arra buzdította őket, ne engedjenek a csüggedésnek, szerezzék vissza az apostoli munka örömét, és olyan egyházat építsenek, amelyben mindenkinek jut hely.„”

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Kedves Püspöktestvéreim! Kedves Papok, Diakónusok, Megszentelt Nők és Férfiak, Papnövendékek, kedves Lelkipásztori Munkatársak, Testvéreim és Nővéreim: Boa tarde! [Jónapot kívánok!]

Örülök, hogy köztetek lehetek, hogy megannyi fiatallal együtt vehetek részt az ifjúsági világtalálkozón, de annak is, hogy osztozhatom egyházi utatokban, fáradtságotokban és reményeitekben. Köszönöm José Ornelas Carvalho püspök úr hozzám intézett szavait; szeretnék veletek együtt imádkozni, hogy – amint mondta – a fiatalokkal együtt bátran vállaljuk „Isten álmát, és megtaláljuk az utat egy örömteli, nagylelkű és átalakító részvételhez, az Egyház és az emberiség számára”. És ez nem vicc, ez program!

Körülvesz a szépsége ennek az országnak, mely a múlt és a jövő közötti átmenet földje, ősi hagyományok és nagy változások színtere. Dús növényzetű völgyek és a Portugáliát határoló óceán végtelen szépségét szemünk elé táró aranyló strandok díszítik.

A Szent Jeromos-kolostor (portugálul: Mosteiro dos Jerónimos) Lisszabon Belém kerületében található. A fenséges épület a mánuel stílus egyik legsikeresebb alkotása és egyben Lisszabon legjelentősebb műemléki épületegyüttese a közeli Belém-toronnyal és a Felfedezők emlékművével. A kolostort a Belém-toronnyal együtt 1983-ban vették fel a UNESCO világörökség listájára. A mánuel stílus Portugáliában sajátos, a korai reneszánsz egyik változata, gótikus és mór elemekkel, mint például gyönyörű kőfaragásokkal keveredve. Vasco da Gama és legénysége a kolostorban töltötte az éjszakát, mielőtt elindultak az Indiába tartó felfedezőútra, majd végső nyugalmára is itt helyezték el. A kolostortemplomban található Vasco da Gama és a költő Luís de Camőes sírja.

2007. december 13-án a kolostorban írták alá az európai országok kormányfői és külügyminiszterei a Lisszaboni szerződést, az Európai Unió megújulásának alapdokumentumát.

Ez azt a helyszínt idézi fel bennem, ahol Jézus a Galileai-tenger partján meghívta az első tanítványokat. Szeretnék elidőzni ennél a meghívásnál, mely nyilvánvalóvá teszi azt, amit az imént hallottunk az esti dicséret rövid olvasmányában: az Úr megváltott és meghívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem az ő kegyelméből (vö. 2Tim 1,9). Ez történt az első tanítványok életében, amikor Jézus elhaladva „meglátta, hogy a tó partján két bárka vesztegel; a halászok már kiszálltak, és hálóikat mosták” (Lk5,2). Ekkor Jézus beszállt Simon bárkájába, és miután beszélt a tömeghez, megváltoztatta ezeknek a halászoknak az életét azzal, hogy kérte, evezzenek a mélyre, és vessék ki hálóikat.

Rögtön éles ellentétet látunk: egyfelől a halászok kiszállnak a bárkából, hogy kimossák hálóikat, vagyis megtisztítsák, jól elrendezzék, aztán pedig hazatérjenek; másfelől Jézus beszáll a bárkába, és biztatja őket, hogy ismét vessék ki hálóikat halászatra. A különbségek szembetűnőek: a tanítványok kiszállnak, Jézus beszáll; ők el akarják tenni a hálókat, ő ellenben azt akarja, hogy újból vessék a tengerbe halászatra.

Először is itt vannak a halászok, akik kiszállnak a bárkából, hogy kimossák hálóikat. Ez a jelenet Jézus szeme előtt zajlik, és ő pontosan itt áll meg. Nemrég kezdte meg igehirdetését a názáreti zsinagógában, de a falubeliek kitessékelték a faluból, sőt próbálták megölni (vö. Lk 4,28–30). Akkor elhagyta a szent helyet, és az emberek között kezdte hirdetni az igét, az utcákon, ahol az asszonyok és férfiak nap mint nap dolgoztak.

Krisztust az érdekli, hogy Isten közelségét éppen oda vigye, ahol az emberek élnek, küzdenek, reménykednek, néha kudarcokat és csalódásokat megélve, mint azok a halászok, akik az éjszaka folyamán semmit sem fogtak.

Jézus gyengéd pillantással néz Simonra és társaira, akik fáradtan és keserűen mossák hálóikat, egy gyakran ismételt, automatikus, fáradságos és lemondó tevékenységet végezve: nem maradt más hátra, mint üres kézzel hazatérni.

Egyházi utunkon néha hasonló fáradtságot tapasztalhatunk. Fáradtság. Valaki azt mondta: „Félek a jók fáradtságától.” Fáradtság, amikor szemlátomást csak üres hálók vannak a kezünkben. Ez széles körben elterjedt érzés az ősi keresztény hagyományokkal rendelkező országokban, melyekben számos társadalmi és kulturális változás megy végbe, s amelyeket egyre inkább a szekularizmus, az Isten iránti közömbösség és a vallásgyakorlástól való növekvő eltávolodás jellemez. Itt az elvilágiasodás veszélye fenyeget. És ezt gyakran fokozza az a kiábrándultság és a harag, amelyet egyesek éreznek az Egyházzal szemben, nemegyszer rossz tanúságtételünk és a botrányok miatt, melyek elcsúfították az Egyház arcát, és amelyek alázatos, állandó megtisztulásra hívnak bennünket, az áldozatok fájdalomkiáltásából kiindulva, akiket mindig el kell fogadni és meg kell hallgatni.

De amikor az ember csüggedtnek érzi magát – valamennyien gondoljatok arra, amikor csüggedtnek éreztétek magatokat –, fennáll a veszélye, hogy kiszállunk a bárkából, s a rezignáció és pesszimizmus hálójába gabalyodunk.

Inkább bízzunk abban, hogy Jézus továbbra is kinyújtja segítő kezét, és támogatja szeretett Jegyesét. Vigyük az Úr elé fáradozásainkat és könnyeinket, hogy szembe tudjunk nézni a ránk váró lelkipásztori és spirituális helyzetekkel, nyitott szívvel párbeszédet folytatva egymással, hogy új utakra leljünk a továbblépéshez! Amikor elcsüggedünk, akkor – tudatosan vagy nem teljesen tudatosan – „nyugállományba vonulunk”, „visszavonulunk” az apostoli buzgóságból, elveszítjük azt, és „a szakrális dolgok funkcionáriusai” leszünk. Nagyon elszomorító, amikor egy olyan ember, aki Istennek szentelte életét, „hivatalnokká”, egyszerű ügyintézővé válik. Nagyon elszomorító!

Csakugyan, amint az apostolok kiszállnak, hogy megmossák használt eszközeiket, Jézus beszáll a csónakba, majd arra kéri őket, hogy ismét vessék ki hálóikat. A csüggedés, a „visszavonulás” idején engedjük, hogy Jézus újra beszálljon a bárkába, a kezdeti időszak lelkes örömével, azzal az örömmel, amelyet fel kell éleszteni, vissza kell szerezni, újra át kell élni.

Ő megkeres bennünket magányunkban és válságainkban, hogy segítsen újrakezdeni. Az újrakezdés lelkisége. Ne féljetek tőle!

Ilyen az élet: elesünk és újrakezdünk, beleununk és újra lelkesedünk. Fogadjátok el Jézus kezét! Ő ma is elhalad létünk partjainál, hogy felélessze bennünk a reményt, és hogy nekünk is azt mondja, amit Simonnak és a többieknek: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat!” (Lk 5,4). És amikor lelkesedésünk lángja lelohad, ezernyi indokot találunk arra, hogy nem vessük ki hálóinkat, de mindenekelőtt keserű lemondás uralkodik el rajtunk, mely elemészti a lelket. Testvéreim és nővéreim, biztosan nehéz időket élünk, ezt tudjuk, de az Úr ma ezt az Egyházat kérdezi: „Ki akarsz szállni a bárkából, és bele akarsz merülni a kiábrándultságba, vagy engeded, hogy beszálljak, hogy igém újdonsága újra átvegye az irányítást? Te, pap, szerzetes, püspök, megelégedsz a mögötted hagyott múlttal, vagy mered újra lelkesen kivetni hálóidat halászatra?”

Ezt kéri tőlünk az Úr: hogy felélesszük az evangélium iránti aggódást magunkban.

Amikor az ember már csak szokásból teszi a dolgát, unalom vesz erőt rajta, és a küldetés merő „foglalkozássá” válik, akkor helyet kell adnunk Jézus második hívásának, aki újra és újra hív bennünket, mindig. Azért hív, hogy újra járni tanítson, azért hív, hogy újjáteremtsen bennünket. Ne féljetek Jézusnak ettől a második hívásától! Ez nem képzelgés, ő az, aki újra kopogtat az ajtón. Mondhatni ez az a „helyes” aggódás, amikor hagyjuk, hogy rászedjen Jézus második hívása, ez az a „helyes” aggódás, amelyet az óceán végtelensége ad nektek, portugáloknak: a parton túlra menni, nem azért, hogy meghódítsuk a világot – nem azért, hogy tőkehalakat fogjunk –, hanem hogy

életre keltsük a világot az evangélium vigaszával és örömével.

Ebben a perspektívában olvashatjuk egyik nagy misszionáriusotok, António Vieira atya szavait, akit Paiaçu, ’nagy atya’ néven ismertek. Ő azt mondta, hogy Isten egy kis földet adott neki, hogy megszülessen; de látni engedve az óceánt az egész világot adta neki, hogy meghaljon: „Megszületni, egy kis föld; meghalni, az egész föld; megszületni, Portugália; meghalni, a világ” (António Vieira: Homilías, vol. III., tomo VII., Porto, 1959, 69). Újra kivetni hálóinkat, és az evangélium reményével átölelni a világot: erre kaptunk meghívást! Ez nem az a kor, amikor megállhatunk, nem az a kor, amikor feladhatjuk, nem az a kor, amikor kiköthetjük a bárkát a parton, és hátratekinthetünk! Nem szabad kitérnünk ez elől a kor elől, mert megijeszt bennünket, és nem szabad a múlt formáiba és stílusaiba menekülnünk. Nem!

Ez a kegyelem ideje, melyet az Úr ad nekünk, hogy kimerészkedjünk az evangelizáció és a misszió tengerére.

Ehhez azonban döntéseket is kell hoznunk. Három ilyen döntést szeretnék kiemelni, az evangéliumból merítve.

Először is, kihajózni a tengerre. Ez a nagylelkűség! Ne legyetek kislelkűek! Ki kell hajózni a tengerre ahhoz, hogy újra kivessük hálóinkat a tengerbe, el kell hagynunk a csalódások és a mozdulatlanság partját, el kell távolodnunk az édes szomorúságtól és az ironikus cinizmustól, mely a nehézségekkel szemközt sokszor eluralkodik rajtunk. Édes szomorúság, ironikus cinizmus. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket ezzel kapcsolatban! Szerezzük vissza örömünket, de az öröm második kiadását, az érett örömet, a kudarcból vagy az unalomból fakadó örömet. Nem könnyű visszaszerezni a felnőtt örömet. Azért van szükség erre, hogy a kishitűségből a hitre térjünk át, mint Simon, aki hiába fáradozott egész éjjel, mégis azt mondta: „A te szavadra kivetem a hálókat” (Lk 5,5). De ahhoz, hogy mindennap bízzunk az Úrban és az ő igéjében, nem elegendők a szavak; sok imára van szükség. Szeretnék itt feltenni egy kérdést, mindenki magában válaszoljon rá:

Én hogyan imádkozom? Mint egy papagáj, bla-bla-bla, vagy szunyókálok a tabernákulum előtt, mert nem tudom, hogyan beszéljek az Úrral? Imádkozom-e? Hogyan imádkozom?

Csak az imádásban, csak az Úr előtt nyerhetjük vissza az evangelizáció ízét és szenvedélyét. Furcsa módon elvesztettük az imádó imádságot. Mindenkinek, papoknak, püspököknek, szerzeteseknek vissza kell szerezniük, ezt az Úr előtti csendes időzést. Teréz anya, aki annyi mindennel foglalkozott életében, sosem hagyta el a szentségimádást, még akkor sem, amikor hite megrendült, és azon tűnődött, vajon igaz volt-e minden vagy sem. A sötétség ideje, melyen a Gyermek Jézusról nevezett Teréz [Lisieux-i Szent Teréz] is keresztülment. Az imádságban legyőzzük annak kísértését, hogy „nosztalgiával és kesergéssel átjárt pasztorációt” végezzünk. Az egyik kolostorban volt egy nővér – ez történelmi tény –, aki mindenre panaszkodott. Nem tudom, hogy hívták, de a nővérek megváltoztatták a nevét, és „Panasz nővérnek” nevezték el. Milyen gyakran előfordul, hogy tehetetlenségünket, csalódásainkat siránkozássá változtatjuk! De ha a siralmakat magunk mögött hagyjuk, erőre kapunk, hogy újra kihajózzunk a mélyre, ideológiák és világiasság nélkül. A lelki világiasságra utalok, mely belénk költözik, és amelyből a klerikalizmus fakad. A klerikalizmus nemcsak a papokra jellemző: a klerikalizált világiak rosszabbak, mint a papok. Ez a klerikalizmus tönkretesz bennünket. És ahogy egy nagy lelki mester mondta, ez a lelki világiasság – mely a klerikalizmust okozza – az egyik legsúlyosabb rossz, ami az Egyházat érheti.

Le kell győznünk ezeket a nehézségeket, ideológiák és világiasság nélkül, egyetlen vágytól vezérelve: hogy az evangélium mindenkihez eljusson.

Sok példaképetek van ezen az úton, és mivel fiatalok vesznek körül bennünket, szeretnék megemlíteni egy lisszaboni fiatalembert, Brito Szent Jánost, aki évszázadokkal ezelőtt, sok nehézség közepette elindult Indiába, és elkezdett ugyanúgy beszélni és öltözködni, mint azok, akikkel találkozott, hogy Jézust hirdesse. Mi is arra kaptunk meghívást, hogy kivessük hálóinkat abba a korba, amelyben élünk, hogy párbeszédet folytassunk mindenkivel, hogy érthetővé tegyük az evangéliumot, még akkor is, ha ezzel esetleg nagy vihart kavarunk is. Ahogy a fiatalok, akik a világ minden tájáról jönnek ide, hogy dacoljanak az óriási hullámokkal, mi is félelem nélkül evezzünk ki a tengerre; ne féljünk szembenézni a nyílt tengerrel, mert a vihar és ellenszél közepette Jézus újra és újra elénk jön, és azt mondja: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek” (Mt 14,27). Hányszor tapasztaltuk már ezt? Mindenki magában válaszoljon. És ha még nem éltük át, az azért van, mert valami tönkrement a vihar során.

A második döntés: a lelkipásztori munka közös végzése. A szövegben Jézus Pétert bízza meg azzal a feladattal, hogy hajózzon ki a mélyre, de aztán többes számban beszél: „vessétek ki a hálókat” (Lk 5,4). Péter vezeti a bárkát, de mindenki a bárkában van, és mindenkinek feladata a hálók kivetése. És amikor nagy mennyiségű halat fognak ki, nem gondolják, hogy egyedül is képesek rá, nem magántulajdonként kezelik, amit kaptak, hanem – azt mondja az evangélium –: „Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy menjenek segíteni” (Lk 5,7). Így nem egy, hanem két csónakot töltöttek meg. Az egy az magányt, bezárkózást, önállóságra való igényt jelent, a kettő viszont kapcsolatot.

Az Egyház szinodális, az Egyház közösség, kölcsönös segítség, közös út. Ez a célja a mostani szinódusnak, melynek októberben lesz az első összejövetele.

Az Egyház bárkájában mindenkinek helyet kell kapnia: minden megkeresztelt meghívást kapott arra, hogy beszálljon, és kivesse a hálókat, személyesen elköteleződve az evangélium hirdetése mellett.

Ne felejtsétek el ezt a szót: mindenki, mindenki, mindenki! Mindig szíven üt, milyen apostoli perspektívákat nyit az az evangéliumi szakasz, amelyben a meghívottak nem mennek el a fiú lakodalmára, pedig már minden készen áll. És mit mond az úr, a lakoma ura? „Menjetek a végekre, és hozzatok mindenkit, mindenkit, mindenkit, mindenkit, mindenkit: egészségeseket, betegeket, fiatalokat és öregeket, jókat és bűnösöket. Mindenkit!” Az Egyház ne legyen vámház, hogy kiválogassuk, ki megy be és ki nem. Mindenki, mindenki a maga életével a vállán, a bűneivel, úgy, ahogy van, Isten színe előtt, ahogy van, az élet színe előtt… Mindenki. Mindenki.

Ne vessünk ki vámokat az Egyházban. Mindenkinek van helye!

Ez nagy kihívás, különösen olyan környezetben, ahol a papok és a megszentelt férfiak fáradtak, mert miközben a lelkipásztori igények nőnek, ők egyre kevesebben vannak. Ebben a helyzetben ugyanakkor lehetőséget láthatunk arra, hogy testvéri ösztönzéssel és egészséges lelkipásztori kreativitással bevonjuk a világiakat. Az első tanítványok hálói így az Egyház képévé válnak, mely egy emberi, lelki és pasztorális „kapcsolati háló”. Ha nincs párbeszéd, ha nincs társfelelősség, ha nincs részvétel, akkor az Egyház elöregszik. Szeretném ezt így is megfogalmazni: sose legyen püspök a papság és Isten népe nélkül; sose legyen a pap paptársai nélkül; és mindannyian együttesen Egyházként – papok, szerzetesek és világi hívők – sose legyünk a többi ember nélkül, a világ nélkül. Világiasság nélkül, de nem a világ nélkül. Az Egyházban segítjük egymást, támogatjuk egymást, és az a dolgunk, hogy a testvériség építő légkörét az Egyházon kívül is terjesszük. Másrészt Szent Péter azt írja, hogy mi vagyunk az élő kövek, melyeket a lelki épület építésére használnak (vö. 1Pét 2,5). Szeretném hozzátenni: ti, portugál hívek is „calçada” [térkő] vagytok, értékes kövek vagytok ezen a befogadó és ragyogó talajon, amelyen az evangéliumnak járnia kell; egyetlen kő sem hiányozhat, különben azonnal feltűnik. Ez az az Egyház, amelyet Isten segítségével építenünk kell!

Végül a harmadik döntés: emberhalászok legyünk. Ne féljetek!

Ez nem hittérítés [prozelitizmus], hanem a provokáló evangélium hirdetése.

Jézus gyönyörű képét használva: emberhalásznak lenni. Jézus a tanítványokra bízza azt a küldetést, hogy hajózzanak a világ tengerén. A Szentírásban a tengert gyakran a gonosz és szerencsétlenséget hozó erők helyének tartják, melyet az ember nem tud uralni. Ezért az emberhalászat, az emberek kihúzása a vízből azt jelenti, hogy kisegítjük őket abból a mélységből, ahová süllyedtek, megmentjük őket a vízbe fojtással fenyegető gonosztól, feltámasztjuk őket a halál minden formájából. Mindezt nem hittérítéssel, hanem szeretettel. Bizonyos rosszul működő egyházi mozgalmak egyik jele a hittérítés. Amikor egy egyházi mozgalom, vagy egy egyházmegye, vagy egy püspök, vagy egy pap, vagy egy szerzetesnővér, vagy egy világi hívő térít, az nem keresztény.

Keresztény dolog a meghívás, a befogadás, a segítségnyújtás, de prozelitizmus nélkül.

Az evangélium ugyanis az élet hirdetése a halál tengerén, a szabadságé a rabság örvényében, a világosságé a sötétség szakadékos mélységében. Amint Szent Ambrus mondja: „Az apostoli halászat eszközei olyanok, mint a hálók; a hálók ugyanis nem okozzák annak halálát, amit kifognak, hanem életben tartják, kihozzák a sötét mélységekből a világosságra” (Exp. Luc. IV, 68–79). Sok szakadék van a mai társadalomban, itt Portugáliában is mindenfelé. Az az érzésünk, hogy hiányzik a lelkesedés, a bátorság az álmodozáshoz, az erő a kihívásokkal való szembenézéshez, a bizakodás a jövőben; és eközben bizonytalanságban, szűkösségben, főleg anyagi szűkösségben, a társadalmi barátság szegénységében, reménytelenségben hajózunk.

Nekünk Egyházként az a feladatunk, hogy belevessük magunkat e tenger vizébe, kivetve az evangélium hálóját, nem ujjal mutogatva, hanem felkínálva korunk emberének az új életet, Jézust.

Az a feladatunk, hogy az evangélium befogadását elvigyük a multikulturális társadalomba; az Atya közelségét elvigyük a bizonytalanságnak és a szegénységnek különösen a fiatalok körében egyre növekvő helyzeteibe; Krisztus szeretetét elvigyük oda, ahol a család törékeny és a kapcsolatok sérültek; a Lélek örömét közvetítsük ott, ahol erkölcsi hanyatlás és fatalizmus uralkodik. Egyik költőtök írta: „Ahhoz, hogy elérjük a végtelent – és hiszem, hogy elérhetjük –, kell egy kikötő, egyetlen, szilárd kikötő, és onnan kell elindulnunk a Határtalan felé” (Fernando Pessoa: Livro do Desassossego [A kétségek könyve], Lisboa, 1998, 247). Olyan portugál egyházról álmodjunk, amely „biztonságos kikötő” azok számára, akik az élet átkeléseivel, hajótöréseivel és viharaival küzdenek!

Kedves testvéreim és nővéreim: mindenkit hívjatok, világi hívők, szerzetes férfiak és nők, papok, püspökök, mindenkit, mindenkit szólítsatok meg: ne féljetek, vessétek ki a hálókat! Ne éljenek azzal a váddal, hogy „ez bűn”, amíg nem bűn. Jöjjenek mindannyian, majd később beszélünk, de előbb érezzék meg Jézus hívását, és utána jöhet a bűnbánat, de előbb Jézus közelsége jön.

Kérlek benneteket, ne csináljatok az Egyházból vámházat: „Bejöhetnek az igazak, a helyesen élők, a jó házasok, mindenki más pedig kívül marad.” Nem! Az Egyház nem ilyen.

Igazak és bűnösök, jók és rosszak, mindenki, mindenki, mindenki! És azután majd segítsen nekünk az Úr elrendezni ezt az ügyet. De mindenki. Szívből köszönöm nektek, testvéreim és nővéreim, hogy meghallgattátok beszédemet – mely elég unalmas lehetett –; köszönöm mindazt, amit tesztek, a példamutatásotokat, különösen a rejtett példát, és az állhatatosságot, hogy mindennap felálltok, hogy újrakezdjétek, vagy hogy folytassátok, amit elkezdtetek. Ahogy ti mondjátok: Muito obrigado! [Sok köszönet!] Azért, amit tesztek…

A fatimai Szűzanyára, Portugália angyalának oltalmára bízlak benneteket. Nagy szentjeitek védelmezzenek benneteket; különösen itt, Lisszabonban Szent Antal, a fáradhatatlan apostol – akit a páduaiak elloptak maguknak –, az ihletett prédikátor, az evangélium tanítványa, aki odafigyelt a társadalom bajaira és együttérzett a szegényekkel. Szent Antal járjon közben értetek, és szerezze meg nektek egy új csodálatos halfogás örömét! Aztán majd elmeséltitek nekem! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír