Istent "teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Mk 12,28
Napok óta azon gondolkodom, hogy miért mészárolták le - akárcsak a baál papokat annak idején Illés próféta idejében - a keresztény papokat is Bizánc bevételekor az oszmán törökök?
"1423. Május 28-án, a végső ostrom előtt a város falain litániát tartottak, a Hagia Sophiában keresztény misét mondtak (azóta sem volt a világ legnagyobb keresztény templomában szentmise) ... másnap ostrom során XI. Konstantin császár is hősi halált halt. Mehmed szultán csapatai elfoglalták a várost, és hatalmas vérengzést rendeztek. A gyilkolás állítólag olyan méreteket öltött, hogy a mecsetté átalakított Hagia Sophiából később három napon át hordták ki a hullákat." írja a Rubicon.
A történelmet ha olvassuk, azt látjuk, hogy ez a szörnyű jelenség többször is megismétlődik. Franciaországban 1789 utáni forradalomban, még az ártatlan szerzetes nővéreket is a gilotinhoz viszik és lefejezik. Oroszországban az 1917-es forradalomban, a megkeresztelt emberek irtják ki szisztematikusan az egyház tagjait, senkinek nem kegyelmeznek.
Sajnos nem kell se térben, se időben messze menni, hisz itt Erdélyben, 1949 aug. 19-én, szent István ünnepének előestéjén, az összes ferences szerzetest letartóztatták, 27 rendházból kényszerlakhelyre vitték, sokukat be is börtönöztek, az előljáronkat a börtönben egy lapáttal agyonverték, és ott a Duna csatorna építésének területén elásták egy jeltelen sírba.... mai napig nem tudjuk, hogy Capiul Midia térségében hol nyugszik Boros Fortunát provinciális atya.
Gondolkodom és imádkozom, .... nem értem, hogy miért kell gyilkolni, csak érzem, hogy a háború gyilkos szelleme újból felébredt, itt van a világunkban.
Mit hoz a holnap és mi vajon mit tehetünk?
A Szentírás ezt tanácsolja:
"Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben. 1Pét 5.9
Elérkezett az elcsendesedés, az imádság ideje.
Mondjuk el az 51. zsoltárt:
Könyörülj rajtam, Istenem, hiszen irgalmas és jóságos vagy,
Egyedül teellened vétettem, ami színed előtt gonosz, azt tettem.
Te igazságosan ítélkezel, s méltányos vagy végzésedben.
Lásd, én vétekben születtem,
már akkor bűnös voltam, mikor anyám fogant.
De nézd, te az igaz szívben leled örömöd –
taníts meg hát a bölcsesség titkára!
Hints meg izsóppal és megtisztulok,
moss meg és a hónál fehérebb leszek!
Hadd halljam örömnek és boldogságnak hírét,
s ujjongani fognak megtört csontjaim.
Fordítsd el arcod bűneimtől, s töröld el minden gonoszságomat!
Teremts új szívet belém,
s éleszd fel bennem újra az erős lelkületet!
Ne taszíts el színed elől, és szent lelkedet ne vond meg tőlem!
Add meg újra üdvösséged örömét,
erősíts meg a készséges lelkületben!
Akkor utat mutatok majd a tévelygőknek,
és megtérnek hozzád a bűnösök.
Ments meg a vértől, üdvösségem Istene,
s nyelvem áldani fogja igazságosságodat.
Nyisd meg, Uram, ajkamat,
és szám hirdetni fogja dicsőségedet.
Az áldozatok nem szereznek neked örömet,
ha égőáldozatot hozok, nem fogadod el.
Áldozatom a bűnbánó lélek,
az alázatos és töredelmes szívet nem veted meg.
Jóságodban, Uram, légy kegyes Sionhoz,
építsd fel újra Jeruzsálem falait!
Isten irgalmát kérve,
Csaba t.
2024. június 06.
Konstantinápoly az oszmánok kezére kerül
1453. május 29-én foglalta el II. Mehmed oszmán szultán Konstantinápolyt, ezzel megszűnt az ezeréves Bizánci Birodalom, a keleti kereszténység legfőbb központja.
Miután 1451-ben az ambiciózus, 19 esztendős II. Mehmed (ur. 1451-1481) került az Oszmán Birodalom élére, a fiatal uralkodótól várt enyhülés helyett a hanyatló Bizánc egy újabb háborúra kellett felkészüljön. Az egykori Keletrómai Birodalom, a Mediterráneum régi ura már csak a gigantikus fővárost és a Boszporusz és a Dardanellák szorosainak néhány erődítményét tartotta a kezében, melyek révén ellátását biztosíthatta. Hogy elfoglalhassa Konstantinápolyt, a fiatal oszmán uralkodó 1452 elején erődöt építtetett a Boszporusz északi bejáratához, és egy 120 hajóból álló flottát szereltetett fel, ezzel elvágta a város utánpótlását, és lehetőséget teremtett Bizánc roppant falainak ostromára.
Az utolsó császár, XI. Konstantin (ur. 1449-1453) 1452 decemberében segélykérő levelet írt IV. Miklós pápának, ám az európai politikai helyzet – az éppen befejeződő százéves háború, a német széttagoltság, Magyarország 1448-as rigómezei veresége – nem tette lehetővé egy keresztes háború indítását, bár az ortodox birodalom még az utolsó pillanatokban is Hunyadi felmentő seregeiben reménykedett. Az ostrom idejére csupán néhány utánpótlást szállító pápai gálya, velencei és genovai hajók, valamint Giovanni Giustiniani 700 fős különítménye érkezett a város védelmére. A Bizánci Birodalom 9000 védővel és 20 kilométer hosszú falrendszerrel nézett farkasszemet II. Mehmed 70 000 főre tehető oszmán hadaival.
Az ostrom a tengeren és a Theodosius által emeltetett falak mentén párhuzamosan kezdődött meg. Előbbi helyen Szulejmán Bej parancsnoksága alatt az oszmán hajók próbálták megsemmisíteni a bizánci flottát, ami április végére sikerült is. Ezután a török seregek már ostrom alá vették az Aranyszarv-öböl erődjeit, ezáltal pedig szétdarabolták a várost védő csapatokat. Az oszmánok technikai fölényt is képviseltek a védőkkel szemben, mivel a 7-10 000 főre tehető janicsár hadtest ekkor már kézi lőfegyverrel rendelkezett, egy – állítólag magyar nemzetiségű – Orbán nevű ágyúöntő révén pedig II. Mehmed olyan ágyúkat birtokolt, melyek komoly kárt tettek a falakban. A bizánciaknak is voltak lőfegyvereik, de ezek még arra is elégtelennek bizonyultak, hogy az ostromló flottát elsüllyesszék.
Annak ellenére, hogy az oszmánok április végére már jelentős sikereket mutattak fel, II. Mehmed alvezérei – Candarlal Hali pasa nagyvezír, Zaganosz pasa, valamint Akszameddin – továbbra is bizalmatlanul szemlélték az eseményeket, az ostromló seregben mindennapos volt a dezertálás, érdekes módon a törökök is Magyarország beavatkozásától tartottak. A szultán április 28-án békét ajánlott XI. Konstantin számára, majd a visszautasítás után négy hét ostrom következett, mely során a szultán ágyúi vitték a főszerepet.
Május 26-án II. Mehmed újabb követséget küldött a városba, és Konstantinápolyért cserében a Peloponnészoszt ajánlotta fel, de az utolsó bizánci császár azonban nem hagyta cserben népét. Május 28-án, a végső ostrom előtt a város falain litániát tartottak, a Hagia Sophiában keresztény misét mondtak – mint kiderült, a legutolsót – a császár pedig a vár védői között, a Szent Romanosz kapunál töltötte az éjszakát. Másnap hajnalban indult meg a végső roham, ami a bizánciak számára végzetesen alakult: a legendás Giustiniani életét vesztette, és a zűrzavarban emberei nyitva hagyták a város egyik kisebb kapuját – a Kerkoportát – ahol a törökök bejutottak a városba. Ezzel egy időben, a frontális támadás során XI. Konstantin is hősi halált halt, ezután pedig Mehmed csapatai elfoglalták a várost, és hatalmas vérengzést rendeztek. A gyilkolás állítólag olyan méreteket öltött, hogy a mecsetté átalakított Hagia Sophiából később három napon át hordták ki a hullákat.
Az uralmát rablással és terrorral nyitó szultán ugyanakkor hosszú távon toleráns uralkodónak mutatkozott. Miután megszilárdította hatalmát, visszahívta az ostrom előtt és alatt elmenekülő polgárokat, a túlélő lakosok tulajdonát visszaadta, és különlegesen türelmesnek mutatkozott azok vallása és életformája iránt. II. Mehmed birodalma új fővárosában, Konstantinápolyban hamarosan jelentős építkezésekbe kezdett – az Aranymecset kialakítása, a Héttorony építtetése – melyeket utódai is bőkezűen finanszíroztak. Bizánc bukása hatalmas csapás volt a keresztény világ számára, elsősorban szimbolikus okokból, másodsorban pedig azért, mert Európa legnagyobb városa korábban hatalmas erőket kötött le, és ezek most már Európát, közvetlenül pedig Magyarországot fenyegették. Mehmed Bizánc elfoglalása után – a római császárok örökösének nyilvánítva magát – már Nándorfehérvár, Buda és Bécs elfoglalását tervezte, igaz, az első kísérlet során Hunyadi János még sikerrel állta útját.
Istent "teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” 