Reménnyel nézünk  a kirepült gyermekeinkkel és az ők  gyermekeivel, az új esztendőre!

Vízkereszt napjával véget ért a karácsonyi ünnepkör! Wass Albert szép történetével köszöntelek a szorgalmas évköznapok első óráiban! Adná az Isten, hogy holnapba nézve mindent a bölcs öregek reményt adó szemüvegén keresztül lássunk! 

Sokak szerint 2026-ban egy nehéz, döcögős útra értünk, és e néha nagyon barátságtalan világban a remény adta szárnyak nélkül repülni, megbocsátani, újrakezdeni, a keresztségi fogadalmunkat szentül megélni, szép, új dolgokat alkotni, létrehozni nem lehet! Ahogyan 2025-ös szent évében, úgy most is 2026-ban, a keresztség évében legyen a szent Remény az útitársunk! Mert a mi Istenünk, maga a megtestesült Remény! Ahol él a Remény, ott él az Isten! 

A szorgalmas hétköznapjainkra Isten áldását kérve, 

Csaba t. 

WASS ALBERT: ÓLOMÖNTÉS

A vénülõ karácsonyfán valaki sorra meggyújtotta a gyertyacsonkokat. Közeledett az éjfél. Fehér fején fekete csipkefõkötõvel ott ült nagymama a kandalló melletti karosszékben, térdén a bolyhos takaró, lába alatt a zsámoly, s a nagy bükkfahasábok halkan pattogtak a tûzben. A dédunokákat rendre ágyba tették, s már csak mi voltunk nagymama körül, az unokák. Tizenhatan.

- Kezdhetitek az ólomöntést - adta ki nagymama a parancsot. - Hadd lássuk hát, kinek mit hoz az új esztendõ!

Valaki kivitte a szobából a petróleumlámpát, és csak a karácsonyfa világított, meg a tûz. A bútorok mögött megnõttek az árnyékok, babonás, furcsa várakozás feszült a levegõben, s a fejek összehajoltak a vizesvödör fölött.

Sorra mindenki kezébe vette a hosszú nyelû olvasztókanalat, beletett egy darab törött ólmot, s a láng fölé tartotta, míg a kanál lassan megtelt folyékony ezüsttel. Akkor egy gyors mozdulattal beleöntötte a megolvadt ólmot a nagymama lábainál lévõ, vízzel telt vödörbe, s a forró érc sisteregve merült alá benne, csipkézett szélû, fantasztikus alakzattá fagyva. Ebbõl olvasta ki nagymama a jövendõt.

Júliának, aki a legfiatalabb volt közöttünk - tizennyolc éves és menyasszony - reszketett a keze, s az ólom szétfröccsent a vízben, darabokra szakadt, s olyan volt, mint egy tépett ezüstruha. Sokáig nézte Júlia, s az arca sápadt volt.

- Ronggyá szakadt menyasszonyi ruha... - suttogta végül is, és félelem reszketett a szemeiben.

Csönd volt a szobában, senki se mert szólni. Csak egy tövig égett gyertya sercegett a karácsonyfa tetején, s a falióra mély, tompa kongással számolta a másodperceket. Aztán nagymama a vödör fölé hajlott, belenézett, s szelíd mosollyal mondta:

- Attól függ, hogyan nézed, lelkem. Nézd csak meg még egyszer! Én egy virágoskertet látok benne. Azok a nagyok ott a rózsák, azok a kicsik a tulipánok, azok a csipkés szélûek dáliák lehetnek, meg szegfûk...

Újra belenéztünk valamennyien a vízbe. És nagymamának igaza volt, most már mi is láttuk. Virágoskertet öntött magának jövendõül Júlia, ott voltak a rózsák, a tulipánok, a szegfûk és a dáliák, úgy éppen, ahogy nagymama mondta.

- Minden attól függ, hogyan nézitek, lelkem - mosolygott nagymama. - Ez az élet titka. Majd mondok nektek errõl egy mesét.

Nagymama öntött utolsónak. Biztos, nyugodt kézzel fogta a kanalat, s az ólom egy darabban maradt a vödör fenekén. Amikor kivettük a vízbõl, én egy koporsót láttam benne. Ezt látták a többiek is, és egyikünk se szólt. Nagymama átvette a furcsa, formátlan ólomdarabot, forgatta egy ideig sovány, fehér kezében, aztán elmosolyodott megint.

- Repülõgép! - mondta vidáman. - Meglássátok, vén fejemre még repülni is fogok!

Rámeredtünk az ólomdarabra, s valóban, ahogy nagymama tartotta, tisztán láthattuk a kis ezüstszínû repülõgépet, ahogy már-már elveszõben volt gomolygó ezüstfelhõk között.

Nagymama pedig félretette a jövendõmondó ólomdarabkát, és belekezdett a mesébe:

- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három királyfi - mesélte nagymama a tûz melletti karosszékben -, s ez a három királyfi elment az öreg varázslóhoz, hogy megtudják tõle a jövendõt. Az öreg varázsló elõvett egy kicsi kerek tükröt, és azt mondta: "Fogjátok ezt a tükröt, és tartsátok olyan közel a szemetekhez, amíg csak a szemeteket látjátok benne, mást semmit. És mondjátok meg sorra, hogy mit láttok!"

Fogta a legidõsebbik a tükröcskét, és belenézett.

Fogta a középsõ is a tükröcskét, belenézett és mondta: - Magányos vándort látok bottal a kezében.

Végül a legkisebbik fogta a tükröt, odatartotta a szeméhez, és sokáig nézett bele.

- Elõször azt hittem, hogy romokat látok - mondta -, de az tán jobban megnéztem, és nem romok voltak, hanem épülõ házak. 

Az öreg varázsló bólintott.

- Amit láttatok, az lesz a jövendõtök. Mert minden emberfia önmagában hordozza a jövendõjét, s ki amilyennek látja azt, olyanná lesz.

S úgy is lett - mesélte tovább nagymama. - Ellenség tört rá az országra, földúlt és fölégetett mindent. A legidõsebb királyfi csatában esett el, a középsõ királyfi elbujdosott idegen földre, s a legkisebbik otthon maradt. Rabláncokat tettek kezére-lábára, nehéz rabmunkában sanyargatták, de a láncokat lassan-lassan lemarta róla a rozsda, s végül is a királyfi hozzáfogott, és fölépítette újra az országot. S bizony még sokkal szebbet és jobbat épített, mint amilyen a régi volt, s békességben élt benne száz évig és egy napig, amíg csak meg nem hótt...

Ebben a pillanatban megkondult az öreg falióra, s lassan, méltóságteljesen elütötte az éjfélt.

-Adjon Isten mindenkinek boldog új esztendõt! - mondta nagymama, és mi sorra odamentünk hozzá, és megcsókoltuk a kezét, és õ sorra homlokon csókolt mindannyiunkat.

Bizony, sok esztendõ telt el azóta. Nagymama is régen fölrepült az égbe, rommá lett a ház is, ahol annak idején ólmot öntöttünk, s a tizenhat unokát szétszórta az élet meg a történelem.

Sokan közülünk úgy jártak, mint a legidõsebb királyfi, és jeltelen sírjaik fölött kinõtt a fû, továbblépett az élet. Másokat a középsõ királyfi sorsa érte: vándorbottal a kezünkben járjuk az idegen világot, s nem lelünk benne otthonra sehol.

S Júliával mi lett? Menyasszonyi ruháját valóban ronggyá tépte a háború, és sokáig, sokáig nem tudtam róla semmit. De nemrégen hír jött: ott él még mindig az alföldi városkában, ahol otthona volt, s kétholdnyi virágoskertjében dolgozgatva építgeti dáliák és szegfûk között, mint ahogy azt nagymama szeme annak idején az ólomban meglátta, s még arra is telik, hogy virágaiból megajándékozza a szegényeket, szenvedõket, elcsüggedteket, s becsempésszen egy kis örömöt a szomorú világba.

Jegyezzétek meg, ólomöntõk: nagymamának igaza volt. Minden azon múlik, hogyan nézzük azt az ezerarcú, ezeralakú furcsa valamit, amit emberi életnek nevezünk.

(1989)