7 napos lelki zarándoklat- 4. nap: A szabadságharc – Fejedelmi felelősség, áldozatvállalás és hazaszeretet
A nagyságos fejedelem vallomása és zászlóbontása:„Szeretett Hazám! Nem a magam hasznát, nem is a hiú dicsőséget kerestem, amikor zászlót bontottam, hanem a te szorongatott szegény fiaidnak szabadságát és megnyugvását. Isten a tanúm, hogy minden tettemet az Igazság és az Úr iránti alázat vezérelte. Mert nincsen nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét és mindenét odaadja övéiért.” — (II. Rákóczi Ferenc emlékezéseiből)
Amikor Rákóczi Ferenc a bécsújhelyi fogságból megszökve Lengyelországba menekült, kényelmes, biztonságos és gazdag főúri életet élhetett volna külföldön. Ám 1703-ban a bujdosó szegénylegények, a jobbágyok és a nép küldöttei felkeresték őt Brezán várában. A tiszaháti felkelők arra kérték, hogy álljon az élükre, és vezesse őket a szabadságért vívott küzdelemben.
Rákóczi tudta, hogy a császári elnyomással szemben a küzdelem szinte kilátástalan, s hogy e döntéssel minden földi vagyonát, birtokát és személyes biztonságát kockára teszi. Mégsem futamodott meg! Nem a maga kényelmét választotta, hanem a nép szenvedését tette a saját szívére. Kiadta a híres brezáni kiáltványt, s kibontotta a zászlót, melyre ez volt írva: „Cum Deo pro Patria et Libertate” – Istenért, a Hazáért és a Szabadságért!
Rákóczi 1703 júniusában Tiszabecsnél átkelt a Tiszán, és a kuruc seregek élére állt. Egyesíteni tudta a népet és a nemességet, így a mozgalom országos szabadságharccá terebélyesedett. Seregei meglepő gyorsasággal foglalták el a tiszántúli és felvidéki várakat. 1703 végére a Duna–Tisza köze és a Felvidék döntő része kuruc kézre került, a császári erők pedig visszaszorultak a nagyobb erődítményekbe.
A szabadságharc nyolc éve alatt Rákóczi nem egy gőgös uralkodó volt, hanem a népéért felelősséget vállaló, imádkozó hadvezér. Megtanult vállalni minden terhet: a vereségek keserűségét, a belső viszályok fájdalmát és a csaták fáradalmait. Megértette, hogy a valódi vezetés és a fejedelmi nagyság nem a hatalomban, hanem a szolgálatban és a lemondásbanrejlik.
Hányszor megtörténik velünk is, hogy félünk felelősséget vállalni a ránk bízottakért! Milyen könnyű visszahúzódni a saját kényelmünkbe, és azt mondani: „Ez nem az én dolgom, küzdjön meg vele más!” Déván és a házainkban nap mint nap megtapasztaljuk, hogy az elhagyott, sebzett gyermekek felemelése, a szegények felkarolása és az igazi közösségépítés sokszor nagyon veszélyes és sok - sok áldozatot kíván. Rákóczi példája arra tanít minket, hogy az igaz szeretet nem csupán szép szó, hanem tettekben megnyilvánuló, áldozat vállalás egy döntés!
Házi feladat: Nézzünk szembe a kihívásokkal, melyek körülvesznek bennünket! Kik azok az emberek – a családban, a munkahelyen vagy a közösségedben –, akiket Isten a mi gondunkra bízott? Megvan-e bennünk a bátorság, hogy ne csak a magunk kényelmét keressük, hanem kiálljunk másokért, felemeljük a gyengéket, és hordozzuk az ő terheiket? Kész vagy-e Istenre bízva vállalni a szolgálattal együtt járó anyagi vagy más jellegű áldozatokat?
Légy te az a hűséges testvér, aki Rákóczihoz hasonlóan nem a maga hasznát keresi, hanem szeretetből másokért cselekszik!