Hogyan mondhatnánk gyermekeinknek, hogy fiam állj meg önállóan a lábadon, ha mi, a nevelők, nem kapjuk meg ehhez a megfelelő önállóságot, autonómiát az államtól?
Alázattal, szeretettel szólok mindazokhoz, akik
számára fontos, hogy felnőtt, nagykorú embereket neveljenek intézményeink:
Munkásságom során többször tapasztaltam, hogy mennyire fontos az önálló intézmény. Talán egyetlen példa szépen bizonyíthatja állításomat. Petrozsényben 1997-ben még a magyar oktatás keretében érettségiző osztály is volt. Aztán szép lassan a tagozat teljesen elsorvadt, 2004-re már csak egyetlen tanító maradt, az I-IV osztályban nagyon kevés gyermekkel. Úgy tűnt, hogy e nagy múltú bányászvárosban a magyar oktatás véget ér.
2004-ben sikerült az egyháznak visszakapnia egy elhagyott, romos iskolaépületet. Komoly erőfeszítéssel sikerült ezt az épületet renoválni, így 2005 szeptemberében már beindulhatott benne az állami iskolához tartozó, de saját épületében működő óvoda és I-VIII osztályos iskola. Jelenleg 221 gyerekünk van a rendszerben, és ami igazán reménykeltő, hogy közülük 83 óvodás korú.
Bármikor, ha bemegyek a bontakozó vidám gyerekek közé, úgy érzem, hogy munkánk eredményes, és megérte meghozni az áldozatot, az erőfeszítést. Erőfeszítésünk gyümölcseinek mindenki örvend, és nemcsak a kisebbségben élő magyarok, hanem a város többségét alkotó románok is. Végül is minden jól képzett gyermek, fiatal, a város büszkesége is.
Biztos, hogy minden kis család önállóságra vágyik, egy anyóssal együtt élni, még ha az egy földre szállt angyal, akkor sem célszerű. Mert Isten célja az, hogy minden, ami él, szépen, csendesen nőjön fel oda, hogy életét kézbe vegye, és senkit sem bántva, önállóan kibontakoztassa a benne lévő értékeket, átadja az Isten általa a világnak szánt ajándékait.
Szent meggyőződésem, hogy nekem – a gyermekek nevelését felvállaló kisebb testvérnek – a legfontosabb feladatom az, hogy elvezessem a rám bízottakat oda, hogy saját életük irányítását kézbe vegyék, és a maguk autonómiájukban éljék életüket. Amennyiben akár egy felnövekvő gyereket, vagy egy tanárt, intézményt, nem tudok oda segíteni, hogy saját tetteiért felelősséget vállalva, életét megszervezve élje mindennapjait, akkor nem végeztem jó munkát, nem vagyok jó apa.
Ugyanígy azt is hiszem, hogy az államnak is, szeretettel meg kell tennie mindent, hogy nagykorú, felelős állampolgárok lakják az országot, olyanok, akik városaikat, falvaikat, közösségeiket, kisebb nagyobb intézményeiket egymásra figyelve, de autonóm módon szervezik, vezetik. Természetesen úgy, mint a jó családban, az önálló részek összetartanak, egymás számára áttekinthetők, partnerek, szövetségesek.
Az iskoláink, oktató, nevelő intézményeink, ha nem nyerhetnek autonómiát, kérdem én akkor, hogy hogyan nevelhetnek valami olyanra fiatalokat, ami nekik sincs. Hogyan mondhatnánk gyermekeinknek, hogy fiam állj meg önállóan a lábadon, ha mi, a nevelők nem kapjuk meg ezt a bizalmat az államtól?
Biztos vagyok benne, hogy ma Romániát, de az Európai Uniót is az szereti
tiszta szívvel igazán, aki a nagykorú, felelős autonómiáért küzd. Az akarja
ennek az országnak a javát, aki maga is megkéri, de másoknak is megadja
békében, szeretetben az autonómiát.
