A nyugodt október végi tájban, azt hinnéd, hogy csak a patak vize szalad hatalmas lendülettel a völgy felé. Pedig minden mozgásban van, semmi sem örök, te magad is mind a folyó, napjaid pergésével sodródsz a Végtelen felé. Vendég vagy e tájon, - kosza vándor -, miért építenél magadnak hatalmas fáradsággal nagy házat, gonddal rendezgetett múzeumot, gátat mely megállítani úgy sem tud? A patak nem gyűjt, mindaz mit magával sodor az számára szemét, csak megtöri ragyogását, szennyezi kristály habjait, ezért a következő kanyarban partra löki, magából kiveti.

Ülök a patak partján, és eltölt egy hatalmas vágy a tisztaság után! Életemben az évek alatt mennyi hordalék, uszadék került? Hány nehézkesen bukdácsoló nyálkás cél, más által rám aggatott megoldhatatlan feladat, a múlt sok korhadt elvárása sodródik velem, vánszorgássá téve utamat? Az a sok lim lom, mit jó szándékkal adtak, vagy verejtékes munkával magam szereztem, és most nap mint nap hurcolok fáradt erőtlenségbe torkolló cammogássá téve útam a végtelen felé?

Nézem a könnyedén völgybe omló patakot, a rohanó víz partjára lerakott homokot, a fövenyre vetett színes leveleket, ágakat, és látom, hogy az erő, a céltudatos haladás forrása a nagylelkű, mindent szétosztogató ajándékozás!
Olyan egyszerű minden, ülök egy lapos kövön, nézem húgocskámat a tisztán tovahömpölygő gyors vizet és vágyok arra, hogy mindent nagylelküen szétosszak, hogy istengyermeki szabadságban, békében, akárcsak e hegyi patak szilajon, Teremtőm felé haladjak!

Szeretettel,

Csaba t.