Kedves Testvérek!

Nagyon szép napom volt, szeretném megosztani veletek tiszta örömömet. Akárcsak a régi szép időkben, beültünk a nagy buszba, és elindultunk a nyomornegyedbe kincseket gyűjteni. Ez alkalommal munkatársaim gerincét a frissen érettségizett fiataljaink képezték. Elvittem őket a Sztrigy folyó partjára, oda, ahol hajdan a Piski csata volt, hogy előkészítsék a terepet, én meg tovább mentem, a vajdahunyadi fantomblokkokhoz. Az autó meg sem állt, már gyűrűbe fogtak a gyermekek.

 Mindenki szeretett volna jönni, fürödni. Az ajtó kinyílt, pillanatok alatt sok-sok csillogó szemű apróság szorongott az üléseken. A nagyobb gyerekek vérig sértődve, sírva toporzékoltak, mert ők is akartak jönni, de sajnos itt a nagy busz is kicsi.

 A maszatos gyermekek, meglátták a kanyargó folyót, és eget rázó kiabálásba kezdtek. Mire én okos tanácsaim végére értem, a nagyja már el is tűnt a habok között. Néhányan, a kisebbek, akik még soha nem voltak fürödni, félve bújtak hozzám, vesztükre, mert nem éppen papos rábeszéléssel ölbe vettem, és elindultam velük a víz felé. Kis ragadós kezükkel, a nyakamba csimpaszkodva, dobhártyámat komolyan próbára tették, de azért elmerültünk a derékig érő vízben, hogy kacagva megismerkedjünk Isten egyik legkedvesebb gyermekével, a mindnyájunkat lágyan átölelő vízzel (vö. Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz – „Víz húgunk”; Franciscus Assisiensis: Canticum fratris Solis – „sororem Aquam”). 

Bármerre is néztem, a folyó partján mindenütt gyermekek – kis és nagy gyermekek – játszottak, fürödtek a vízben, a napfényben. Tíz-tizenkét évvel ezelőtti képek ugrottak be, az akkor ugyanígy éktelenül visítozó gyerekek, most frissen végzett, érettségizett fiatalok elővették a sampont, a szappant, és a kicsinyeket okosan, szépen, szelíden, de feltartóztathatatlan lendülettel megmosdatták. Én csak néztem őket, de lassan elöntött a végtelen tiszta öröm. Kis dolog, nagy dolog, egy nyári fürdés? Nem tudom, de számomra őszinte, imádság, Isten tisztelet volt a mai nap. Álmaimat láttam megvalósulni felnőtt gyermekeimben, akik jóságosan hajoltak le a visítozó kicsinyekhez. Ugyanaz a szeretet, mellyel oly gyakran lehajolt hozzám az Isten, mellyel annak idején én is átöleltem s tanítgattam az úszni nem tudó gyermekeket, s mellyel most ők ölelik át a fantomblokkok ragacsos, maszatos kicsinyeit. 

Mint pap nem aranyoztam be egyetlen oltárt, vagy szobrot sem, nem építettem a Teremtőnek kő templomot, de tudom, hogy most, ezekben a szép fiatalokban általam is lehajlik az Isten a gyermekek közé. Egy-egy pusziban, szelíd hátba-veregetésben, az ízzel megkent kenyér jóságos átnyújtásában, a vízbe vetett, nagy sikolyba torkolló bukfencekben benne van az Élet iránti őszinte, tiszta hódolatom, és örvendek, mert a sokszor csontomig hasító több mint egy évtizedes munkám gyümölcseiben, felnövekedett gyermekeimben viszontláthatom ugyanazt a tiszteletet az Élet iránt.  

Mennyei Atyám, sok-sok nap eltelt az életemből, jól van ez így! Mert meg van az értéke, szépsége a gyermekkor bontakozó mindennapjainak, a teremtő érett kornak is, de csodálatos látni a beteljesülő életet, az érett kalászt, megérni az elcsendesülő nagyszülői kort, amikor felnövekvő gyermekeink átveszik a mozdulatainkat, hogy tovább építsék, szépítsék a Te országodat.

 Köszönöm Uram a mai napot, s add, hogy sok hasonló napom legyen itt a földön is, de majd fent a Te színed előtt is. Add, hogy szívedből szívembe nagy folyó fakadjon, sötét éjszakában pislákoló hitemből, sok-sok gyertyaláng szülessen. Bármilyen maszatos arcban, elesett lényben is gyermekeim Terád találjanak. Add, hogy az élethez hajolva, kicsiket gyámolítva, gyengék hibáit eltűrve, kereszt alatt görnyedezve, mosolyogva újra kezdve, mindig-mindig Téged szolgáljanak.

 Köszönöm Uram, hogy a legesendőbb Életben is hozzád hajolhatunk.  

Csaba t.