Napi evangélium

25 évvel ezelőtt fogadtuk be Déván az első gyermekeket! Mint ifjúsági lelkész, több nyári tábort, találkozót is szerveztem a fiataloknak, gyermekeknek. Nyár végén, sok sikeres rendezvény után még volt egy kevés pénzünk, és munkatársaimmal szerveztünk a plébánia körül somfordáló szegény kolduló gyerekeknek egy tábort! 25-30 gyereket fogadtunk be a plébániára, hol sok vidám, mókás programot szerveztünk... Már mindjárt az első nap egy liter samponnal és sok szappannal elmentünk a közeli folyóra, a Strigyre, ahol a piski csata is lezajlott, jól lecsutakoltuk a gyerekeket, felöltöztettük szép, tiszta ruhácskákba, és attól a perctől a sunyi, félénk kis utcagyerekekből csodálatos, vidám pajtásak lettek! Szeretetünk fényében, akár a gyümölcsfa a tavaszi napfényben, virágba borultak, kacagtak, játszódtak, gyönyörűek voltak! Jó volt velük a nyár! A tábor végén mondtam, hogy ennyi volt, véget ért a játék, puszi, lehet hazamenni! A gyerekek nagy kerek szemekkel néztek, és az egyik kislány síró hangon megszólalt: de miért nem csinálunk egy éves tábort?! Jót kacagtunk, majd egy kiadós párnaháború látszólag megoldotta a sírós hangulatot, a gyerekek elaludtak, de én csak forgolódtam az ágyamban! A gondolatok cikáztak a fejemben...miért is ne csinálnánk egy éves tábort?! .... Végül is a gyerekek a tavaly sem mentek, az idén sem fognak iskolába menni, miért ne fogadnám be, tőlünk járhatnának iskolába... Persze az is megfordult a fejemben, hogy Romániában élünk, hol mindent a hatóság kézben akar tartani, hol nincsenek törvények, de anyagi feltételek sincsenek.... Forgolódtam az ágyban és egyre világosabban azt éreztem, hogy Istennek az az akarata, hogy osszam meg a kenyeremet az éhezőkkel, fogadjuk  be az otthonunkba a gyerekeket! Másnap reggel neki is álltunk Isten akarata teljesítésének! 1993. szeptember 15-én ott álltunk 20 aranyos,  szépen megmosdatott, felöltöztetett utcagyerekkel, a legközelebbi nagy román iskola tanévnyitóján! Szülők nem voltak, de én elvittem a dévai nőszövetség tagjait, akik a szülők példájára virágot adtak ott mindenkinek! A közel kétezer gyermek, tanár nagyon boldogan hallgatta a tanévnyitó beszédeket, mi is szépen tapsoltunk, aztán az ünnepség végén odajött az iskola igazgatónője, és megkérdezte, hogy mi kik vagyunk? Mondtam, hogy a helybeli iskola magyar tagozatára iratkoztak be a gyerekek! "De itt ilyen nincs!" - mondta az igazgatónő nagy haraggal.... Szóval valahogy így indult el 25 évvel ezelőtt Déván a gyermekvédelem! Volt sok izgalom, fenyegetőzés, még sírás is, de ugye, minden jó, ha a vége jó! Azok a maszatos kis gyerekek felnőttek, adófizető állampolgárok lettek, családot alapítottak, s ma 2-3 gyerekes apukák, anyukák! Jó velük leülni és a szép régi időkről egy - egy üveg sör mellett elbeszélgetni! Igen, 1993-ban elkezdtünk élni, és ma van amiről mesélni! 

Kopogtatóknak ajtót nyitunk!!! A 25 év alatt közel hatezer gyereket fogadtunk be, közel négyezren már végeztek, kirepültek! A Szent Ferenc Alapítvány a kezdet kezdetétől egy nagy fa szeretett volna lenni, melyre az ég madarai leszállhatnak, fészket is rakhatnak az ágain, odút is vájhatnak a törzsében, és ha akarnak bármikor tovább is repülhetnek! Én nem szeretnék senki számára ketrecet, kalitkát építeni! A vér szerinti legközelebbi rokon, vagy az akire az állam a gyereket bízta, bátran megkereshet, és ha gondja van, Isten nevében írásban megkérhet, hogy fogadjuk be a gyermeket. Természetesen mi megvizsgáljuk az okokat, a gondokat, és ha a gyermek fizikai, szellemi, lelki integritása veszélyben van, akkor a gyermeket mi szeretettel befogadjuk. Természetesen, ha a gond, betegség ami miatt a gyermek hozzánk került megszűnik, akkor mi a gyermeket örömmel visszaadjuk a segítségünket kérő szülőnek, vagy a gyámnak! 

Ötről a hatra! Munkánk végtelenül egyszerű! A szülők funkcióját próbáljuk részben, vagy egészen átvállalni! Ott, ahol akár egy nagymama, nagybácsi is van, ott egyszerűbb, hétvégén, vagy vakációban meglátogatjuk, tartjuk velük a kapcsolatot! Amúgy tanév közben a mi gyerekeink is járnak óvodába, iskolába! A szorzótábla s a többi iskolai kihívás, a mi gyerekeink számára is kerülendő, a foci, a játék, egy - egy szüreti bál vagy szilveszteri buli már sokkal izgalmasabb, népszerűbb foglalkozás! Van amikor dicsérjük örömmel a gyermekeinket, van amikor szomorú szívvel ejnye - bejnyézünk akárcsak a többi szülő! Iskolaidőben főleg a tanulás tölti ki az időnket, vakációban kirándulások, táborok, nagy fürdések tarkítják az otthonaink életét! Jelenleg 83 helységben kétezer gyermekkel készülünk a 2018-19-es tanévre!

Sokak szerint a mi gyerekeink sokkal jobban ragaszkodnak egymáshoz is, de a felnőttekhez is, talán hálásabbak is ha valamit kapnak, mint a vér szerinti szülőknél felnövő gyermekek! Egy tény, egy súlyos betegség után mi magunk is sokkal jobban értékeljük az egészségünket, mint akkor, amikor minden jól ment!  A gyermekek is mielőtt hozzánk kerülnek, keresztülmennek egy rövidebb, hosszabb létbizonytalanságon. Így természetes, hogy egy puha, meleg ágyat vagy finom ebédet, a nevelő kedves szavát jobban értékeli, mind az a kortársa, aki számára ez mindig is gyermekkora magától értetődő része volt! 

Isten selejtet nem teremt! Sokan kérdik, hogy ilyen sok gyermek között mit tapasztaltam?! Egy dolog biztos, minden gyermek Isten áldott remekműve, ajándék mindannyiunk számára! Mikor egy - egy új gyereket fogadunk be, szoktam mondani a kollégáknak, hogy ki tudja, hátha a következő évszázad József Attiláját vagy Bartók Béláját fogadjuk be! Nem lehet tudni, hogy mi van a gyermek tarisznyájában, maga a gyermek sem tudja, ezért is olyan érdekes, csodálatos a pedagógusi hivatás! Ahogy a karácsonyfa alatt lévő ajándékot kibontja az ember, igazából a jó pedagógus is azt csinálja, segít kibontakozni a rábízott gyermeknek! Lassan, türelmesen, a csomókat megoldva, a sok réteg csomagoló eszköz alól kibányászni azokat az értékeket, kincseket, melyek által a világunk szebb, lakhatóbb, élhetőbb lesz! Igen, Jézus párbeszédet kezdett a gyilkos indulatoktól vezérelt Saullal, s a párbeszéd végén Saulból Szent Pál lett, a népek apostola, aki élete végén alázattal megírja a világtörténelem legszebb, legtöbb nyelvre lefordított, legtöbbször kiadott versét, a "Szeretet himnuszt"! Hiszem, hogy minden gyermek szívében ott van egy Szép Szeretet Himnusz és, hogy az felszínre jön-e, hogy közkinccsé válik-e, az legtöbbször rajtunk,  a gyermeken, a felnőtteken múlik! 

Jót tenni jó! A Szent Ferenc Alapítvány keretén belül több mind 500 felnőtt munkavállaló is megfordult! Az önkéntesekkel, támogatókkal együtt bátran mondhatom, hogy több ezren dolgoztunk azért, hogy gyermekeinknek mindene meglegyen! Volt aki csak néhány évre, volt aki sok- sok évre elkötelezte magát a gyermekek mellett! Istennek hála, mindannyiukkal jó viszonyt ápolok, és mindannyian azt mondják, hogy életük egyik legszebb része az volt, amikor a gyermekekkel együtt éltek! Nem könnyű napi 24 órában a gyermekek rendelkezésére állni, nem könnyű sokszor egy-egy síró gyermeket megvigasztalni vagy  egy - egy kamaszt megnyugtatni, hellyel - közzel a szülőértekezleten a tanárok panaszait meghallgatni! Nem könnyű gyermeket nevelni, de ez olyan munka, olyan kihívás, aminek van értelme, ami valós életről szól, ami kimozdítja az embert az önző magányából, mely értelmet ad a reggeli felkelésnek, az egész napos munkának! Egészen biztos, hogy a jól végzett becsületes munkának az öröme a legtisztább öröm, melyben részünk lehet ezen a földön! Kedves kollégáimnak, önkénteseinknek, a támogatóinknak sokszor mondtam, hogy ha majd bekopognak a mennyek országában és kiszól az ajtón Jézus Krisztus, hogy megkérdezze, hogy ti kik is vagytok, akkor bátran válaszoljátok: kis lurkó, hogy megnőttél, nem is ismersz meg? Tudod én neveltelek annak idején Déván, Szászvároson, Szovátán, Tusnádfürdőn! És akkor Jézus tekintete egészen biztos, hogy fel fog csillanni, és szeretettel azt fogja mondani: hogyne emlékeznék, te befogadtál annak idején mennyei Atyám nevében, most én fogadlak be országomba, a mennyei lakomára, gyere ülj ide a jobbomra!

Jobb velünk a világ! A 25 éves jubileumra készülve, kollégáimmal hosszan néztem a névsorokat, a fényképeket és azon tanakodtunk, hogy volt-e, van-e egyetlen olyan gyerek, kolléga, akit nem kellett volna befogadni? Mindenikről tudtunk valami jót, valami vidámat, érdekeset mondani, és úgy éreztük, hogy jól tettük azt annak idején, hogy a kopogtató előtt ajtót nyitottunk, mert általa gazdagabbak, többek lettünk! Egyetlen gyermeket, egyetlen felnőttet nem tudnék megnevezni, aki valamilyen szempontból ne lett volna teremtő Istenünk áldása! Levelem végén mindenkit arra biztatok, hogy merjen igent mondani az életre, merje megosztani életét a gyermekekkel, akár a vér szerinti családjával, akár úgy ahogyan mi is tettük, Szent József példájára, ki nem a test és a vér akaratából, hanem a mennyei Atya kérésére lett a kis Jézus nevelőapja! 

Szeretettel, 

Csaba t. 

Egyszer gyermekeket vittek Jézushoz, hogy tegye rájuk kezét, és imádkozzék fölöttük. A tanítványok elutasították őket. Jézus azonban így szólt: „Hagyjátok csak a gyermekeket, és ne akadályozzátok meg őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa!” Azzal rájuk tette kezét, majd továbbindult.  

Mt 19,13-15