Október a forradalmakra való emlékezés ideje! Az ember állandóan elégedetlenkedik azzal ami van és ahogyan van! Mindannyiunkban benne van a vágy a jobbra, a szebbre, az értékesebbre, ezt a vágyat hiszem, hogy teremtő Istenünk lopta a szívünkbe! Otthon a családban, a munkahelyen, de a társadalomban is mindig, mindent szeretnénk tökéletesíteni, jobbá tenni! Egész életünk, minden egyes napunk egy folyamatos forradalom, önmagunk, a környezetünk, a világunk megújítására való szakadatlan törekvés! Keressük magunkban, egymásban, a világban Isten gyönyörű arcát, imáinkkal, mindennapi töprengéseinkkel, beszélgetéseinkben, megfeszített munkánkkal, ezt szeretnénk felragyogtatni! A nagy kérdés, hogy ezt a sorozatos forradalmat, hogy, milyen úton - módon kell megvívnunk!?
Jó látni, hogy Mahatma Gandhi, Jézus Krisztus evangéliumából fakadó erőszakmentes útja, a világunkat megújító, igazi forradalomnak a járható útja! Szeretettel bíztatlak olvassátok el az alábbi írást, és az erőszakot elvetve, a szeretet útján járva, a rosszat soha el nem fogadva tegyük jobbá világunkat! Legyünk irgalmas szamaritánusai testvéreinknek!
Szeretettel,
Csaba t.
„Magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz.”
(Mahatma Gandhi)
1869. október 2-án született Mohandász Karamcsand Gandhi indiai politikus, a 20. század legnagyobb hatású pacifista vezére, aki, miközben az erőszakmentességet hirdette, oroszlánrészt vállalt a független India megteremtésében. Gandhi, akit hazájában a Mahatma – azaz „nagy lélek” – és „a haza atyja” jelzővel is kitüntettek, nem csak azért volt jelentős történelmi személyiség, mert neki köszönhetően India lerázta magáról a brit gyarmati uralom láncait, hanem azért is, mert – sajnos ritkán követett – példát szolgáltatott a világnak arra, hogy az igazság nevében hogyan lehet vérontás nélkül harcolni.
Gandhi egy tehetős gudzsaráti család gyermeke volt, mely a tartomány szigorú hierarchiájában a kereskedők kasztjában foglalt helyet; a későbbi békeharcos édesapja fűszerekkel kereskedett, így a fiatal Mohandász előkelő oktatásban részesülhetett, időközben azonban az ősi hagyományoknak is alá kellett vetnie magát. Ez azt jelentette, hogy Gandhinak már 13 esztendősen – Kasturba személyében – feleséget kellett választania, akitől egyetemi tanulmányai előtt már két gyermeke is született. A politikus a korai családalapítás ellenére 1889-ben mégis vállalkozott a hatalmas útra, Londonba ment, ahol három éven keresztül jogi tanulmányokat folytatott, közben pedig megismerkedett a nyugati filozófusok – például a polgári engedetlenség tanát megfogalmazó Henry David Thoreau – írásaival. Az Európában szerzett ismeretek később jelentős hatást gyakoroltak az indiai függetlenségi mozgalom ideológiájára.
1891-ben Gandhi hazatért Gudzsarátba, de nem sokáig volt maradása, ugyanis két évvel később Dél-Afrikában, egy indiai székhelyű cégnél kapott jogtanácsosi állást. Ezen a gyarmaton – főként Natal tartományban – jelentős hindu kisebbség élt, melynek sanyarú sorsát – az állandó diszkriminációt és megaláztatást – még az igen előkelő értelmiségi pozícióba jutott Gandhi is megtapasztalhatta: a fiatal jogászt a közösségi helyeken rendre atrocitások érték származása – tulajdonképp eltérő bőrszíne – miatt, így aztán megérett benne az elhatározás, hogy harcba száll honfitársai jogaiért.
Mivel a politikus családja az erőszakmentességet középpontba helyező dzsainizmus hitelveit vallotta, a fiatal Gandhi küzdelmének is ez lett a legfőbb alapelve: nem volt hajlandó alávetni magát a diszkriminatív törvényeknek, nem fizette be az igazságtalannak tartott különadókat, tetteiért akár a börtönt, vagy a halált is vállalta, de nem ártott senkinek. A fiatal indiai jogász furcsa stratégiája kezdetben bizonyára megdöbbentette a Natal tartományban élő hindukat, ám Gandhi bátor kiállásával és szónoki tehetségével hamarosan magához vonzotta a tömegeket, népszerűsége és engedetlensége nyomán pedig Dél-Afrika börtöneit is megjárta.
Ezek az évek az indiai függetlenség szempontjából is kulcsfontosságúnak bizonyultak, ugyanis a brit gyarmati hatóságokkal folytatott küzdelemben megszületett és letisztult a satyagraha eszméje, melynek révén a pacifista politikus igen ellentmondásos kapcsolatot ápolt az angolokkal. Gandhi ugyanis, aki 1908-ban a Hind Szvarádzs – magyarul hindu önkormányzat – című művében a teljes önállóság jelszavát tűzte zászlajára, a krízishelyzetekben rendre a britek mellé állt, így például az 1906-os zulu felkelés és a két világháború idején is azok támogatására buzdította népét, aki ellen maga is harcolt. Hozzáállását, melyet a kölcsönös méltányosságba vetett – gyakorta naiv – hit jellemzett, sokszor még harcostársai sem értették meg, mégis volt abban valami csodálatos, hogy ez az ember az állandó meghurcoltatások ellenére sohasem tért le – később sikeresnek bizonyuló – útjáról.
Gandhi két évtizeden keresztül tehát Dél-Afrikában „készült” történelmi feladatára, 1915-ben pedig családjával együtt hajóra szállt, és visszatért Indiába. A gyarmati hatóságoknak ezentúl a hatalmas és nehezen irányítható indiai koronagyarmaton támadtak gondjai a különös férfival, aki – a britek által mélységesen lenézett – hindu öltözékben, de a nyugati műveltség fegyverével és végtelen türelemmel küzdött a szabadságért. Gandhi az 1910-es évek végén mind gyakrabban szervezett munkássztrájkokat és tüntetéseket – például Csamparanban, Ahmedabadban, vagy 1919-ben Amritsarban –, melyeket a britek békés jellegük ellenére rendre vérbe fojtottak. Aktivitása nyomán az egykori jogász az – 1885-ben megalakult – Indiai Nemzeti Kongresszus hierarchiájában is mind befolyásosabb pozícióba került, mely 1921-ben végül az ő elnöksége alatt és a satyagraha eszméjét követve szerveződött újjá.
Bár a brit erőszakra sokan vérontással válaszoltak volna, Gandhi továbbra is csak a polgári engedetlenség fegyverével volt hajlandó harcolni: általános bojkottot szervezett az angol közigazgatás és a Nagy-Britanniából érkező árucikkekkel szemben, miközben arra buzdította honfitársait, hogy saját szükségleteiket a maguk által megtermelt javakkal biztosítsák. Az újabb „lázadás” szítása nyomán természetesen Gandhi 1922-ben ismét börtönbe került, a kiszabott hat évet azonban nem töltötte rács mögött, ugyanis 1924-es vakbélműtétjét követően szabadon engedték őt. A politikust sem megrendült egészsége, sem a fogság nem törte meg; lapjában, a Fiatal Indiában ugyanúgy a brit uralom lerázása érdekében agitált, éhségsztrájkokat és böjtöt tartott a mozgalom egységének megtartása érdekében, 1930-ban pedig megszervezte a híres „sómenetet”, mely során több százezer hívével Ahmedabadból Dandiba zarándokolt. A híres menet előzménye a sóra kivetett rendkívül magas gyarmati adó volt, mely ellen Gandhi úgy tiltakozott, hogy levonult a tengerpartra, és követőivel együtt sót gyűjtött magának.
A híres sómenettel Gandhi pályája csúcsára érkezett, a brit hatóságok pedig teljesen tehetetlennek bizonyultak vele szemben, ugyanis a satyagraha módszerei ellen nem volt orvosság: a politikus nem szervezett katonai egységeket, vagy terrorkülönítményeket, melyeket fegyverrel le lehetett volna győzni, ő a tömegek békés és türelmes megszervezésében hitt, azok pedig szinte agyonnyomták a gyarmattartó kisebbséget. A britek tanácstalansága a Gandhival való bánásmódban követhető nyomon leginkább, akit 1930-ban – Nehruval együtt – börtönbe zártak, majd 1931-ben tárgyalóasztalhoz, később pedig ismét cellába ültettek. Az illegalitásba száműzött Indiai Nemzeti Kongresszust azonban ekkor már képtelenség volt elnyomni, ráadásul a gyarmattartók 1939 után még nehezebb helyzetbe kerültek, hiszen Európában kirobbant a második világháború.
Gandhit elrettentette a hitleri Németország berendezkedése és ideológiája, ezért híveit ismét arra utasította, hogy álljanak a britek mellé, ugyanakkor Linlithgow hercegétől és Sir Archibald Wavelltől – a világháborús korszak két alkirályától – is azt követelte, hogy egyenrangú, szuverén államként ismerjék el a szövetségesek oldalán harcoló Indiát. Mivel erre a britek nem voltak hajlandóak, Gandhi 1942-ben megszervezte a Quit India – azaz: távozzatok Indiából – mozgalmat, ezekben az esztendőkben azonban a fő kérdés már nem a szabadság kivívása, hanem az egység megtartása volt. A világháború során az Indiai Nemzeti Kongresszus mellett ugyanis a Muszlim Liga is mind nagyobb befolyásra tett szert, a két szervezet vetélkedése pedig a vallási ellentétek kiéleződéséhez, és a társadalom kettészakadásához vezetett.
Gandhi minden erővel próbálta megakadályozni a különválást, és célját még azután sem adta fel, hogy Lord Mountbatten, az utolsó indiai alkirály 1947 tavaszán két állam, a hindu India és a muszlim Pakisztán – ekkor még a mai Banglades is az utóbbi állam része volt – között osztotta fel a koronagyarmat területét. A pacifista politikus ekkor régi módszeréhez folyamodott, a közös állam, majd a kölcsönös jó viszony kiépítése érdekében böjtöt és éhségsztrájkot kezdett, miközben igyekezett engedményeket kiharcolni az Indiában maradt iszlám hitű kisebbség számára. Muszlimbarát tevékenysége nyomán hívei többsége azonban hamarosan szembefordult Gandhival, aki nemes törekvéséért végül az életével fizetett: 1948 januárjában egy szélsőséges hindu nacionalista Új-Delhiben meggyilkolta a politikust. Az a férfi tehát, aki egész életében a szubkontinens függetlenségéért harcolt, végül nem a britek, vagy akár a muszlimok, hanem saját honfitársa keze által veszítette el életét.
Gandhi már életében az indiai közélet legendás alakja lett, akit a függetlenségi mozgalom többi legendás alakja, például Dzsavaharlál Nehru vagy Mohamed Ali Dzsinna is szinte szentnek kijáró tisztelettel illetett. Mahatma, a „nagy lélek” hamarosan hivatalosan is „a haza atyja” lett, miközben pacifizmusa örök érvényű pozitív példát szolgáltatott az állandóan háborúzó világ számára. Mahatma Gandhi neve évtizedekkel halála után is egyet jelent a béke szeretetével és keresésével, nemes tetteit és szándékait pedig az utókor úgy jutalmazta, hogy – az ENSZ közgyűlésének határozata értelmében – születése napját 2007-ben az erőszakmentesség világnapjának nyilvánították.
1869. október 2. | Mahatma Gandhi születése
