Február 13-án, a Szentatya a Guadalupei Szűz Mária kegyhelyén mutatott be szentmisét Mexikóvárosban. Amint egykor a fiatal tanulatlan indiánfiút használta fel Mária, úgy ma minket küld követeiként, hogy az embereket segítve olyan élő kegyhelyeket emeljünk, amelyben mindenkinek helye van.

Ferenc pápa szombat este (magyar idő szerint éjfélkor) a kegyhelyen elmondott homíliáját teljes egészében közreadjuk.

Hallhattuk, miként ment el Mária meglátogatni unokanővérét, Erzsébetet. Késlekedés nélkül, kételkedés nélkül, halogatás nélkül elindul, hogy rokona mellett legyen, aki terhességének utolsó hónapjaiban jár.

Az angyallal való találkozás nem fogta vissza Máriát, nem érezte kiváltságosnak magát, azt sem gondolta, hogy el kellene szakadnia övéi életétől. Ellenkezőleg, olyan attitűdöt vett fel, amelyért Máriáról mindig úgy emlékeznek majd meg, mint az „igen” asszonyáról: ez az Istennek való önátadás igenje, ugyanakkor a testvéreknek való önátadás igenje is. Ez az igen hozta őt mozgásba, hogy a lehető legtöbbet adja, ezért indult el, hogy találkozzon másokkal.

Különleges íze van hallgatni ezt az evangéliumi szakaszt ebben a házban. Mária, az igen asszonya az amerikai földrész itt élő lakosait is meg akarta látogatni az indián Szent Juan Diego személyében. Amint egykor Júdea és Galilea útjait járta, ugyanúgy érkezett Tepeyacba, a maga ruháiban, saját nyelvét használva, hogy szolgálja ezt a nagy nemzetet. Amint egykor Erzsébet mellett állt terhességének ideje alatt, ugyanúgy kísérte és kíséri ennek az áldott mexikói földnek a „vajúdását”.

Amint egykor jelenvalóvá tette magát a kicsi Juanitónak, ugyanúgy jelenvaló teszi magát valamennyiünknek, különösképpen azoknak, akik Juanitóhoz hasonlóan úgy érzik, „semmit sem érnek” (vö. Nican Mopohua, 55). Ez a különleges választás, mondhatjuk azt is, hogy ez az előnyben részesítés nem szólt senki ellen, hanem mindenki érdekében történt. A kis indián Juan, aki magát „mecapalnak [hordozó övnek], cacaxtlénak [hordozó ládának], colának [legutolsónak], alának [legtávolabbinak], mások terhét hordozónak” (vö. ugyanott, 55) hívta, „nagyon hitelre méltó követté” vált.

1531 decemberének egyik hajnalán történt az első csoda, amely azután élő emlékezetévé válik mindannak, amit ez a kegyhely őriz. Azon a hajnalon, az által a találkozás által Isten felébresztette fiának, Juannak és az ő népének reményét. Azon a hajnalon Isten felébresztette és felébreszti a kicsinyek, a szenvedők, az elűzöttek, a kidobottak és mindazoknak reményét, akik úgy érzik, nincs méltó helyük e földön. Azon a hajnalon Isten megérintette és megérinti megannyi anyának, apának, nagyszülőnek szenvedő, ám erős szívét, akik látták elmenni, elveszni vagy egyenesen bűnözők által elragadni gyermekeiket.

Azon a hajnalon Juancito megtapasztalja életében, mi a remény, mi Isten irgalmassága. Ő választatott ki arra, hogy felügyelje, figyelemmel kísérje, őrizze és ösztönözze e kegyhely építését. Sokszor mondta a Szent Szűznek, hogy nem ő a megfelelő ember, sőt ha azt akarja, hogy előrehaladjon a munka, akkor másokat kellene választania, hiszen ő nem tanult, nem művelt ember, és nem is tartozik olyan csoporthoz, amely képes lenne rá. Mária eltökélten – azzal az eltökéltséggel, amely az Atya irgalmas szívéből fakad – azt válaszolja neki: nem, ő lesz a követ.

Így sikerül támasztani valamit, amit ő nem tudott kifejezni, a szeretet és az igazságosság valódi zászlaját: annak a másik kegyhelynek az építésével, az életnek, közösségeinknek, a társadalmak és kultúrák azon kegyhelyének építésével, amely senkit sem hagy kívül. Mindannyiunkra szükség van, különösen azokra, akik nem számítanak, mert „nem felelnek meg a feltételeknek”, vagy „nincs elég tőkéjük” az építkezéshez. Isten kegyhelye az ő gyermekeinek élete, minden gyermekének, bármilyen körülmények között éljenek is, különösen a jövő nélküli fiataloknak, akik rengeteg fájdalmas helyzetnek, veszélynek vannak kitéve, aztán az elismerést nem kapó öregeknek, akik sok helyütt magukra maradva élnek. Isten kegyhelye a mi családjaink, akik rászorulnak a létminimumra, hogy talpra tudjanak állni és valahogy boldoguljanak. Isten kegyhelye annak a sok-sok embernek az arca, akikkel utunkon találkozunk…
Amikor eljövünk erre a kegyhelyre, ugyanaz történhet velünk, ami Juan Diegóval.

Nézzünk anyánkra, hozzuk eléje fájdalmainkat, félelmeinket, kétségbeeséseinket, szomorúságainkat, és mondjuk neki: „Anyám, mit adhatnék én, aki nem vagyok tanult ember?” Nézzünk anyánkra, és szemünkkel közöljük vele: „Sok minden van, ami elveszi erőnket, ami azt érezteti velünk, hogy nincs remény, nem tudunk változtatni, nem jön változás.”

Ezért azt hiszem, jót tesz ma nekünk, ha tartunk egy kis csöndet, ha feltekintünk rá, ha sokáig és nyugodtan nézzük őt, és azt mondjuk neki, amit az a másik fia, aki nagyon szerette:

Hadd nézzelek, hadd nézzelek pusztán,
egyedül szemem marad nyitva,
rád tekintve és meg se szólalva,
mindent elmondok, térdelve, némán.

Nem kell mozdítanod homlokod felém,
csak ringasd fájdalmas magányomat,
édesanya, ne hagyd sírásomat,
oltalmad, ó, érezni szeretném.

Az órák rázkódva leomlanak,
nem tudják az ostoba emberek,
tartoznak-e életnek, halálnak.

Mária, én megpihennék nálad,
szemem és szívem téged szemlélnek,
már bűnbánó imámat is láttad.

(Liturgikus himnusz)

Ebben a csöndben, nézve őt, halljuk meg újra, amit mond nekünk: „Mi van veled, fiam, legkisebb gyermekem? Mi nyomja a szíved?” (vö. Nican Mopohua, 107, 118). „Talán én nem vagyok itt, én, aki abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy anyád lehetek?” (uo. 119)

Azt mondja nekünk, hogy „megtiszteltetés” számára, hogy anyánk lehet. Ez biztosít bennünket arról, hogy a szenvedők könnyei sosem meddők. Csendes imádságként felszállnak a mennybe, és Máriánál, az ő köpenye alatt mindig helyet találnak. Őbenne és ővele Isten testvérünkké és útitársunkká válik, együtt hordozza velünk keresztjeinket, hogy ne roppanjunk össze fájdalmaink súlya alatt.

Talán nem vagyok a te anyád? Nem vagyok itt? Ne engedd, hogy legyőzzenek fájdalmaid, szomorúságaid! – mondja nekünk. Ma ismét hozzánk fordul, hogy elküldjön minket, miként Juanitót. Ma ismét azt mondja nekünk: légy a követem, légy a küldöttem, hogy sok új kegyhelyet építs, hogy kísérj sok életet, letörölj sok könnyet! Elég, ha elkezdesz sétálni lakókerületed, közösséged, plébániád utcáin, mint az én követem, emelj kegyhelyeket azáltal, hogy továbbadod annak örömét, hogy tudjuk: nem vagyunk egyedül, mert ő, Mária velünk van. Légy az én követem, mondja nekünk, adj enni az éhezőnek, inni a szomjazónak, szállást a rászorulónak, öltöztesd fel a ruhátlant és látogasd meg a beteget! Nyújts segítséget annak, akit lecsuktak, bocsáss meg annak, aki bántott téged, vigasztald meg azt, aki szomorú, légy türelmes másokhoz, és mindenekelőtt kérd és kérleld Istenünket!

Csendben mondjuk ki azt, ami szívünkön van.

Talán nem vagyok a te anyád? Nem vagyok itt? – mondja nekünk ismét Mária. Menj, építsd kegyhelyemet, segíts nekem felemelni gyermekeim életét, akik neked testvéreid!
Ferenc pápa korábbi videoüzentében megfogalmazta: „Fölszeretném keresni Szűz Mária házát. Gyermekként járulok a Szűzanya elé, és mindent a lába elé helyezek, amit a szívemben hordozok. Szép dolog elmenni az anyai házba és érezni az ő jóindulatú jelenlétének gyöngédségét. Ott majd belenézek a szemébe, és azért könyörgök, hogy soha ne szűnjön meg irgalommal tekinteni ránk, mert Ő a mi égi Édesanyánk.”

A Szentatya a szentmise végén elvonult és csendben imádkozott a Guadalupei Szűz Mária kegyképe előtt, majd elvégezte a kegykép koronázását.

Fordította: Tőzsér Endre SP
Magyar Kurír