– Bíboros úr sűrű programjai ellenére is, ha teheti, mindig jelen van a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a Szent István Társulat rendezvényein, tudományos konferenciákon. Több egyetem díszdoktora és nem utolsósorban az MTA levelező tagja. De más, kisebb szintű oktatási intézményekbe is ellátogat, idén a katolikus oktatási intézmények tanévnyitóján mondott beszédet. Hogyan vélekedik a hit, a tudomány és az oktatás viszonyáról?

– Az emberi közösség kezdettől fogva arra törekedett, hogy mindent megtudjon az őt körülvevő világról, Isten és ember viszonyáról, az élet értelméről. Minden szuverén emberi közösség ha élni akar, rákényszerül arra, hogy elméletileg és gyakorlatilag elhelyezze önmagát a kozmoszban. Hammurabi törvénykönyvének (Kr. e. 1750 körül) preambuluma az istenek megemlítésével kezdődik, annak felsorolásával, hogy mi mindennek az urai ezek az istenek, és mi köze van a királynak és a népnek az istenekhez, hogyan mozgatják ők a világot. A közösség elhelyezi magát a kozmoszban, a mindenségben. Utána ennek alapján, és immár erre hivatkozva mondják ki a közösségi viselkedés szabályait. Nagyon fontos, hogy az emberiség, a nemzet a legmagasabb szintű tudás elérésére törekedjék, amit az ember el tud érni az adott pillanatban. Manapság átéljük azt is, hogy ez a legmagasabb szintű tudás egyben dinamikusan fejlődik is, tehát nem egy egyszeri alapkő, amit letettünk és utána nem kell rajta változtatni.

A legmagasabb szintű tudás elérésére való törekvés szükségszerű. Ebből következik az alacsonyabb, tehát a középszintű és az elemi szintű oktatás szükségszerűsége is. Mert nem csupán a hétköznapi gyakorlat segédeszközeként tanulunk meg írni, olvasni, tanulunk közismereti tárgyakat, hanem azért is, mert megvan bennünk, ha nem is minden egyénben külön-külön, de a közösségben az a törekvés, hogy a legtöbbet, amit ember tudhat, azt tudjuk meg magunkról, a világról és nem mellékesen Istenről. A világot és a világ értékét is meg akarjuk ismerni. A megismerés, a megértés és az értékelés mindig valamihez való viszonyításban áll. De a világmindenséget mihez viszonyítjuk? Ha nincs a világmindenségen kívül semmi más, amihez viszonyíthatunk, akkor abban a pillanatban minden relatívvá válik, mert legföljebb azt mondhatjuk, hogy egy kisebb közösség tevékenysége egy nagyobb közösség szempontjából lehet hasznos vagy haszontalan, mondhatjuk azt, hogy egy rövidebb időszakban történt események egy hosszabb időszak szempontjából lehetnek fontosak vagy kevésbé fontosak, de hogy végül az egésznek mi a jelentősége, ezzel adósak maradunk. Márpedig ez kihat az életünkre. Az apró döntéseinkre, a hétköznapi döntéseinkre is. Az oktatás és a nevelés ennek felismertetésére irányul.

– Hogyan tud ebben a felismertetésben segíteni az Egyház?

– Amikor az elemi szintű oktatásról beszélünk, először is a családra gondolunk, arra, hogy a gyereknek, amikor megszületik, ha jó családba születik, ahol szeretettel fogadják és nevelni akarják, akkor az első tanítói a szülei és testvérei. A szülőknek elsődleges joguk van gyerekük neveléséhez. Amikor az Egyház részt vesz a nevelésben, akkor ezt részben a szülők megbízásából, kérésükre teszi.

Az Egyháznak kötelessége is, hogy akit egyszer megkeresztelt, azt vigye is mind közelebb Krisztushoz: tanítsa meg a keresztény élet értékeire, elveire, és segítse őt abban, hogy harmonikusan tudja élni ezt a keresztény életet. Az Egyháznak alapvető kötelessége a hitben való nevelés. Csakhogy az emberi személy egységes. Nem lehet a kultúrát, a profán ismereteket, az erkölcsi fejlődést, a kommunikációkészséget, a világnézetet, a vallásos ismereteket és értékeket, érzéseket és összefüggéseket leválasztani az élet egyéb területeiről.

Ebből következően az a nevelés harmonikus és jó, amely minden szempontból vezeti a felnövekvő emberi személyt. Nem lehet a vallásos értékektől és közösségektől elzárni a fiatalokat, és ezért is olyan fontos, hogy az egyház ezen a téren segítséget tud adni a vallásos szülőknek a katolikus óvodák és iskolák által.

– Korunkban sokan kételkednek abban, hogy egyáltalán megismerhető-e bennünket körülvevő bonyolult világ. Sokak szemében a tudomány is elveszítette igazi értékét. Milyen választ ad erre a dilemmára az Egyház?

– Az ismeretanyag megbecsülése korunkban nem magától értetődő. E tekintetben jelentős különbség van a régi világhoz képest. Régen úgy gondolták, hogy az ember a józan eszével megismeri a világot, annak törvényszerűségeit, és nagykorú döntéseket hoz. Nehéz eldönteni, hogy a vallásos megismerésben és tapasztalatban mennyi igazság van, de a természettudomány alapja biztos – vélték még a XIX. században. A társadalomtudományokban is egzakt ismeretanyagot próbáltak összegyűjteni, abban a bizalomban, hogy ezeken alapulnak a tudományos megállapítások. A vallásnak is a természet és társadalomtudományok eszköztárával kellett igazolnia magát, akkor volt igazán szalonképes.

Ehhez képest ma azt látjuk, hogy az utóbbi 10–20 évben az ember természetes megismerő képességébe vetett bizalom is megrendült. Abban, hogy az emberek a világról filozófiailag reális, hiteles és stabil képet alkossanak, nem sokan bíznak.

A történet- és társadalomtudományokban megjelent a szubjektivizmus kísértése, részben maguknak a tudományterületek művelőinek oldaláról. Ebből következik például az a már a marxizmus idején megindult folyamat, hogy a történelmet szubjektíven át lehet értékelni. Új és új filozófiai áramlatok jelentek meg, és sokan arra a következtetésre jutottak, hogy a múlt történéseinek az objektív igazságát sem lehet megismerni, annyira ki van szolgáltatva az emberi megismerés társadalmi feltételezettségének. A hermeneutika szerint a történelem és a források olyan válaszokat adnak az embernek, amilyet az adott társadalmi és kulturális környezetben megfogalmazott kérdés sugall. Ebben sok igazság van, de ez mégsem jelenti azt, hogy nem volt objektív, megismerhető történeti múlt, vagyis nincs különbség a hermeneutikailag önkritikus megismerés és a közönséges történelemhamisítás között.

Olyanfajta bizonytalanság terjedt el, ami lassan átcsapott még a természettudományok területére is. Elkezdődött az a folyamat, amit természettudományi hallgatók, vegyészek, gyógyszerészek úgy fogalmaznak meg, hogy sokszor már a természettudományos kísérletekben sem egy igazságot, egy munkahipotézist akarnak igazolni, hanem adott esetben egy gyógyszergyárnak vagy bármilyen iparágnak az előzetes állítását, megrendelését.

Ez nem szolgálja az emberi közösség javát. Ha az ember már a természettudományok esetében is kételkedik az objektív igazság lehetőségében és megismerhetőségében, akkor ez az ember személyiségének elbizonytalanodásához vezet. A fiatalok hajlamosak arra, hogy nagyon rugalmasan alakítsák életüket, túlreagálják ezeket a relativizáló tényezőket, és azt mondják, hogy akkor semmit sem érdemes olyan igazán jól megtanulni, mert nem maradandó értéket sajátítok el, amikor tanulok, hanem csak egy pillanatnyi elvnek felelek meg.

Ha ezt az apák elvként kimondják, akkor a fiúk már helyesen írni sem tanulnak meg, elmarad a pontos fogalmazás, a kifejezés műfajainak pontossága és szabatossága. Márpedig ha ettől elrugaszkodunk, akkor a kommunikációban gyengébbek leszünk: kevesebb és pontatlanul megfogalmazott ismeretet közlünk egymással. Vagyis eszkalálódik ismereteink bizonytalansága és pontatlansága, s erről részben mi magunk tehetünk.

Ebből a bizonytalanságból mutatja meg a kivezető utat II. János Pál pápa enciklikája, a Fides et ratio, amelyben megfordítja a XX. század elején elterjedt szemléletet és azt mondja, hogy a hitből merített bizalom segíthet bennünket abban, hogy az emberi értelem objektív megismerő képességében is bízni tudjunk, vagyis igazán objektív értékként nézzünk a tudományra és az emberi tudásra. Tehát hívő alapállásunk meggyőződésem szerint segíthet bennünket abban, hogy objektíve is értékes, használható, és a társadalomnak a tényleges javát szolgáló tudást szerezzünk és ezt alkalmazzuk. Fides et ratio – hit és ész támogatják egymást. A magasabb szintű oktatási intézmények, mint például a katolikus egyetemek feladata, hogy ennek szellemében oktassanak és kutassanak.

Neumayer Katalin/Magyar Kurír