Magyar nyelvű fordításunk az olasz és a lengyel eredeti szöveg alapján készült, P. Pawel Cebula lengyel minorita segítségével.
1979. március 6.
(és az azt követő hozzáadások) Totus Tuus ego sum
A Legszentebb Szentháromság nevében. Ámen.
„Virrasszatok,
...mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok” (vö.Mt 24,42) – ezek a
szavak arra a legutolsó hívásra emlékeztetnek, amely abban a
pillanatban következik be, amikor az Úr akarja. Ezt a hívást kívánom
követni, és azt kívánom, hogy mindaz, ami földi életem része, erre a
pillanatra készítsen fel. Nem tudom, hogy ez mikor következik be, de
mint mindent, ezt a pillanatot is Mesterem Anyjának kezébe helyezem:
Totus Tuus. Szintén anyai Kezére bízok mindent és Mindazokat, akikkel
életem és hivatásom során kapcsolatba kerültem.
Ezekre a Kezekre bízom mindenek előtt az Egyházat, nemzetemet is és az
egész emberiséget. Hálát adok mindenkinek. Mindenkitől bocsánatot
kérek. Imát is kérek, hogy Isten Irgalmassága nagyobbnak mut
atkozzon gyengeségemnél és méltatlanságomnál.
A
lelkigyakorlat során ismét elolvastam a Szentatya, VI. Pál pápa
végakaratát. Ennek olvasása késztetett arra, hogy megírjam jelen
végrendeletemet.
Semmiféle
tulajdont nem hagyok magam után, amelyről rendelke
znem kellene. A mindennapi használati tárgyakat, amelyeket használtam,
kérem, hogy osszák ki, ahogyan jónak látják. Személyes feljegyzéseimet
égessék el. Azt kérem, hogy ezek felett az ügyek
felett Stanislaw atya őrködjön, akinek megköszönöm
hosszú éveken
át tartó, megértő együttműködését és segítségét. Az összes többi
köszönetnyilvánítást szívemben őrzöm
Maga
Isten előtt, mivel
itt
nehéz kifejezni őket.
Ami a temetésemet illeti, megismétlem azokat az utasításokat, amelyeket VI. Pál pápa adott. (
lapszéli jegyzet
: Sír a földbe, szarkofág nélkül, 92.III.13.)
A helyről döntsön a Bíborosi Testület és a Honfitársak.
„Apud Dominum Misericordia
et copiosa apud Eum redemptio”
(„Istennél az irgalom,
és bőségben a megváltás nála
”)
II. János Pál pápa
Róma, 1979. március 6.
Halálom után kérek Szentmiséket és imákat.
1990. március 5.
***
(Keltezés nélküli lap)
Kifejezem
legmélyebb bizalmamat, hogy minden gyengeségem ellenére, az Úr megad
nekem minden szükséges kegyelmet, hogy Akarata szerint szembenézzek
bármilyen feladattal, megpróbáltatással és szenvedéssel, amelyet
Szolgájától kér majd az élet során. Abban is bízom, hogy soha nem
engedi meg, hogy
magatartásom: szavaim, tetteim vagy mulasztásaim révén hűtlen legyek
kötelességeimhez
Péter szent Székében.
***
1980. február 24-március 1.
Ez alatt a lelkigyakorlat alatt is elmélkedtem Krisztus Papságának igazságáról annak az Átmenetnek a távlatában, ame
ly mindannyiunk számára saját halálunk pillanata. Az ettől a világtól való búcsúzás
nak – hogy a másik,
a jövő világ számára megszülessünk
–
döntő, sokatmondó
jele számunkra Krisztus Feltámadása.
Elolvastam
tehát az elmúlt év végrendeletének leírását, amelyeket szintén a
lelkigyakorlat alatt végeztem
– és összehasonlítottam azt nagy Elődöm
és Atyám, VI. Pál végrendeletével, egy keresztény és pápa a halálról
tett magasztos tanúságával –, és újból tudatosítottam magamban azokat
az ügyeket, amelyekre az 1979. március 6-i feljegyzés utal (amelyet
eléggé vázlatosan készítettem).
Ma ehhez csak azt kívánom hozzátenni, hogy mindenkinek gondolnia
kell a halál távlatára. Készen kell állnia, hogy megjelenjen az Úr és az Ítélőbíró előtt
–
aki egyidejűleg Megváltó és At
ya. Tehát é
n is szüntelenül szemem előtt tartom ezt,
Krisztus és az Egyház Anyjának,
reményem Anyjának oltalmába ajánlva ezt a döntő pillanatot.
Az idő
, amelyben élünk, kimondhatatlanul nehéz és nyugtalan. Nehézzé és
felszültté vált az Egyház útja is, ez napjaink jellegzetes
megpróbáltatása,
mind a Hívek, mind a Pásztorok számára. Egyes országokban (pl. abban,
amelyről a lelkigyakorlat során olvastam), az Egyház az üldöztetésnek
olyan korszakát éli, amely nem kisebb, mint az első századoké, sőt,
azokat felülmúlja a kegyetlenség és a gyűlölet mértékét illetően.
Sanguis
Martyrum – semen Christianorum (
a vértanúk vére a keresztények
magva
). És ezen túl, annyi ember hal meg ártatlanul, akár ebben az országban is, amelyben élünk...
Még
egyszer szeretnék teljesen ráhagyatkozni az Úr Akaratára.
Ő
M
aga dönti majd el, hogy mikor és hogyan kell befejeznem földi életemet
és pásztori szolgálatomat. Életemben, halálomban, Totus Tuus, a
Szeplőtelen által. Már most elfogad
va ezt a halált, bízom, hogy Krisztus megadja nekem
a végső
Átmenetnek, azaz Pászkának a kegyelmét. Abban is bízom, hogy ez (az
átmenetem) hasznára válik annak a legnagyobb ügynek, amelynek
szolgálatára törekszem: az emberek üdvösségének, az emberi család
megóvásának, és benne minden nemzetnek és népnek (akik között a szívem
különös módon fordul földi Hazám felé), hasznára válik azoknak a
személyeknek, akiket különösképpen rám bízott – az Egyház ügyének, M
agának Istennek dicsőségére.
Nem kívánok hozzátenni semmit sem ahhoz, amit egy évvel ezelőtt írtam – cs
ak ki akarom fejezni eme készségemet
és ezzel egyidejűleg bizalmamat, amelyekre ez a mostani lelkigyakorlat ismét képessé tett.
II. János Pál pp.
***
Totus Tuus ego sum
1982. március 5.
Az idei
lelkigyakorlat során (többször) elolvastam az 1979. március 6-án írt
végrendelet szövegét. Bár még most is vázlatosnak
(nem véglegesnek) tekintem, meghagyom abban a formában, amelyben
íródott. Nem változtatok (egyelőre) semmit, nem is teszek hozzá semmit
a benn
e foglalt utasításokhoz.
Az 1981. május 13-i, életemre
törő merénylet
bizonyos módon
megerősítette azoknak a szavaknak a helyességét, amelyeket az 1980-as
(II. 24-III.1) lelkigyakorlat során írtam.
Még mélyebben érzem, hogy teljesen Isten Kezében vagyok – és továbbra is Uram rendelkezésére állok, Rábízva ma
gam Szeplőtelen Anyjában (Totus Tuus)
.
II. János Pál pp.
***
1982. március 5.
P.S.
1979.III. 6-i végrendeletem utolsó mondatával kapcsolatban („A
helyről
, többek között a temetés
éről
”) „döntsön a Bíborosi Testület és a Honfitársak” – rávilágítok, hogy
mire gondolok: a krakkói metropolitára vagy Lengyelország Püspöki
Karának Állandó
Tanácsára – a Bíborosi Testülettől azt kérem közben, hogy amennyire
lehetséges, tegyenek eleget a fent felsorolt esetleges kéréseknek.
***
1985. III. 1. (a lelkigyakorlat során):
Ismét – a „Bíborosi Testület és a Honfitársak
” kifejezést illetően: a „Bíborosi Testület”-et semmi sem kötelezi arra, hogy ezzel a témával kapcsolatban
megkérdezze „a Honfitársakat”, megteheti azonban, ha azt bármiféle okból helyesnek tartja.
JP II
***
A 2000-es jubileumi év lelkigyakorlata
(III. 12-18)
(a végrendelethez)
1.
Amikor 1978. október 16-án a bíborosi konklávé II. János Pált
választotta, Lengyelország P
rímása, Stefan Wyszyński bíboros ezt mondta nekem: „
az új pápa feladata lesz, hogy bevezesse az Egyházat a Harmadik
Évezredbe”. Nem tudom, hogy pontosan ismétlem-e a mondatot, de
mindenesetre ez volt az értelme annak, amit akkor hallottam. Az az
Ember mondta, aki az Évezred Prímásaként vonult be a történelembe. Nagy
Prímás volt. Tanúja voltam küldetésének,
hősies
Istenre hagyatkozásának. Küzdelmeinek és
Győzelmének. „A győzelem, amikor bekövetkezik, Mária általi győzelem
lesz” – az Évezred Prímása gyakran ismételte
E
lődjének, August Hlond bíborosnak e szavait.
Így
valamiképp fel lettem készítve arra a feladatra, amellyel 1978. október
16-án kellett szembenéznem. Most, amikor ezeket a szavakat írom, a
2000-es jubileumi Év már valósággá lett, amely folyamatban van. 1999.
december 24-ének éjszakáján kinyitottam a Szent Péter Bazilika jelképes
Nagy J
ubileumi Kapuját, ezt követően a lateráni Szent János bazilikáét, majd
a
S. Maria Maggiore (Havas Boldogasszony) bazilikáét Újévkor és
január19-én a „falakon kívüli” Szent Pál bazilika Kapuját. Ez utóbbi
esemény, ökumenikus jellege révén, különösen emlékezetes maradt.
2.
Ahogy halad előre a 2000-es Jubileumi Év, napról napra
és hónapról hónapra bezárul
mögöttünk a huszadik század, és megnyílik a huszonegyedik század. A
Gondviselés tervei szerint osztályrészemül jutott, hogy a tovatűnő
nehéz évszázadban élje
k, és most ebben az évben, amikor elérkezem életem 80. évéhez
(„octogesima adveniens”), fel kell tenni a kérdést, nem érkezett-e el
az ideje annak, hogy a bibliai Simeonnal együtt ismételjem: „Nunc
dimittis” ?
(Bocsásd el most szolgádat Uram)
1981.
május 13-án, a Pápa ellen a Szent Péter téren az általános kihallgatás
során elkövetett merénylet napján, Isten Gondviselése csodálatos módon
megmentett a haláltól. Az, aki az É
let és a halál egyedüli Ura, Ő
Maga meghosszabbította ezt az életemet, bizonyos értele
mben újból ajándékba adta. Ettől a pillanattól kezdve
ez még inkább Hozzá tartozik. Bízom, hogy
Ő Maga
segít majd abban, hogy felismerjem, meddig kell folytatnom e
szolgálatomat, amelyre 1978.
októberében meghívott. Azt kérem tőle, hogy akkor
szólítson el,
amikor Ő
Maga akarja. „Akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk” (vö. Róm 14,8).
Bízom abban is, hogy amíg rám lesz bízva az egyházban a péteri
szolgálat, az Isteni Irgalmasság megadja számomra a szolgálathoz
olyannyira
szükséges erőt.
3. Mint
minden évben
a lelkigyakorlat idején, elolvastam 1979. III. 6-i végrendeletemet.
Továbbra is fenntartom az abban foglalt utasításokat. Mindaz, amit
azóta és az azt követő lelkigyakorlatok során hozzátettem, annak a
nehéz és feszült általános helyzetnek a visszatükröző
dése, amely a nyolcvanas éveket jellemezte.
Az 1989-es év őszétől kezdve ez a helyzet megváltozott. Az elmúlt
évszázad utolsó évtizede mentes volt az azt megelőző feszültségektől
, ez nem jelenti azt, hogy nem hozott magával új problémákat és
nehézségeket. Különleges módon adjunk hálát az Isteni Gondviselésnek
azért, hogy az úgy nevezett „hidegháború” véget ért
erőszakos atomháború nélkül, amelynek fenyegetése az előző korszakban a
világra nehezedett.
4. A
harmadik évezred küszöbén állva, „in medio Ecclesiae”, ismét szeretném
kifejezni hálámat a Szentléleknek a II. Vatikáni Zsinat nagy
ajándékáért, amelynek az egész Egyházzal együtt – és különösen az
összes Püspökkel együtt – úgy érzem,
adósa vagyok. Meggyőződésem, hogy az új nemzedékek még sokáig
meríthetnek azokból a kincsekből, amelyeket a XX. századnak e Zsinata
ajándékozott nekünk. Mint olyan püspök, aki az elsőtől az utolsó napig
részt vett a zsinati eseményen, rá kívánom bízni ezt a nagy örökséget
mindazokra, akik most és a jövőben arra kapnak meghívás
t, hogy azt megvalósítsák. Ami engem illet, köszönetemet fejezem ki az
Örök Pásztornak, azért, hogy megengedte, hogy szolgáljam ezt a hatalmas
ügyet egész pápaságom során.
„In
medio Ecclesiae”... a püspöki hivatás
első éveitől kezdve – éppen a Zsinatnak köszönhetően – megadatott
számomra annak a lehetősége, hogy
megtapasztaljam az összes Püspök testvéri szeretetközösségét
. Mint a krakkói Főegyházmegye papja, megtapasztaltam, hogy mit jelent
az áldozó papok testvéri szeretetközössége – a Zsinat ennek a tapa
sztalatnak új dimenzióját nyitotta meg.
5. Hány
személyt kellene itt felsorolnom? Az Úr, talán már többségüket magához
hívta – ami pedig azokat illeti, akik még ezen az oldalon vannak, ennek
a végrendeletnek a szavai mindnyájukról emlékezzenek meg, minden
kiről és mindenütt, bárhol is éljenek.
A több
mint húsz év során, amióta péteri szolgálatomat teljesítem „in medio
Ecclesiae” megtapasztaltam annyi Bíboros, Érsek és Püspök, annyi Pap,
annyi Istennek szentelt személy – Testvérek és Nővérek – végül oly sok
világi személy, szívélyes és olyannyira termékeny együttműködését a
kuriális környezetben, a Római Egyházmegyei vikariátuson, valamint
ezeken a környezeteken kívül.
Hogyan is tehetném meg, hogy nem ölelem át hálás emlékezettel a világ minden Püspöki kará
t, amelyekkel találkoztam az egymást követő „ad limina Apostolorum” látogatások során
? Hogyne emlékeznék annyi keresztény - nem katolikus -Testvéremre? És Róma rabbijára? A nem keresztény vallások olyan nagyszámú
képviselőjére
? A kultúra, a tudomány, a politika és a tömegtájékoztatási eszközök világának
annyi képviselőjére?
6.
Ahogy közeledik földi életem határvonala, gondolatban visszatérek a
kezdethez, Szüleimhez, Fivéremhez és Nővéremhez (akit nem ismertem,
mert meghalt születésem előtt), a wadowicei p
lébániátemplomhoz, ahol megkereszteltek, ifjúságom
városához, az általános iskolai, gimnáziumi, egyetemi társnőimhez és
társaimhoz, a megszállás éveihez, amikor munkásként dolgoztam, majd a
niegowići plébániához, a krakkói Szent Flórián plébániához, az egy
etemi lelkipásztorkodáshoz, a környezet közösségéhez.... minden
környezethez... Krakkóban, Rómában ...azokhoz a személyekhez, akiket az
Úr különösképpen rám bízott. Mindenkinek csak ezt kívánom mondani:
„Isten fizesse meg Nektek!”
„In manus Tuas, Domine, commendo spiritum meum” (
Kezedbe ajánlom a lelkemet, Uram)
A.D.
2000. III. 17.
