A bíborosok két legfontosabb feladata, hogy mind egyénileg, mind testületileg segítsék a római pápát az Egyház kormányzásában, amikor pedig eljön az idő, a konklávéban megválasszák utódját. Saját jogi személyiséggel bíró testületet alkotnak, a Bíborosok Szent Kollégiumát, amely a római helyi egyház intézményéből fokozatosan az egyetemes egyház „szenátusává” alakult.

Magyar megnevezésük a bíborosok öltözékének színére emlékeztet: a bíbor viselet joga hagyományosan a pápa sajátja volt, aki azt a római császártól örökölte, majd kiváltságként kiterjesztette legszorosabb tanácsadóira is. A szintén általánosan használt kardinális kifejezés pedig arra utal, hogy az illetők a római helyi egyházban sarkalatos pozíciót töltöttek be: ők voltak a pápai bazilikák – ma is használatos szakkifejezéssel élve – „inkardinált” klerikusai, amint arra hivatalos címük, a „Római Szentegyház Bíborosa” (Sacrae Romanae Ecclesiae Cardinalis) is emlékeztet.

A pápa kezdetben ugyanis a fontosabb kérdéseket a római „plébánosokkal”, diakónusaival, valamint a várost körülvevő (azaz „szuburbikárius”) hét egyházmegye püspökével vitatta meg, a konzisztóriumnak nevezett ülésen.

A bíborosok tehát eredetileg püspökök, papok (presbiterek) és diakónusok voltak, s ennek megfelelően a testület mind a mai napig három rendre tagolódik. A századok során aztán a bíborosi méltóság egyre inkább összekapcsolódott a püspökséggel (noha volt példa világiak kinevezésére is), a jelenlegi szabályok szerint pedig minden bíborost püspökké kell szentelni (hiszen egyfajta püspöki szenátusról van immár szó) – igaz, a 80 év felettiek kérésükre felmentést kaphatnak alóla. Ezzel párhuzamosan a testület mind nemzetközibbé vált azáltal, hogy távolabbi egyházmegyék főpásztorait is bíborosi méltóságra emelték. Sőt, a reprezentativitás igénye miatt immár nem csupán a római rítusú egyházból kerülhetnek ki a bíborosok, hanem a keleti katolikus egyházak püspökei közül is.

A középkor folyamán 20-40 fő között mozgott a bíborosok száma, amit a XVI. században V. Sixtus megemelt legfeljebb 70-re. Jelentős reformot vitt végbe ezen a területen is VI. Pál, aki úgy rendelkezett, hogy a 80 év feletti bíborosok elveszítik pápaválasztói jogosultságukat, és megszűnnek megbízatásaik a Római Kúriában. A bíborosi kollégium választókorú, tehát 80 év alatti tagjainak létszámát pedig 120 főben állapította meg.

A pápa szabadon választja meg, hogy kit nevez ki bíborossá, azonban döntése meghozatala során követni szokott bizonyos szabályokat és szokásokat. Így a bíborosoknak legalább papoknak kell lenniük (s mint láttuk püspökké kell szentelni őket), illetve tanbelileg, erkölcsileg, vallásosságra és okosságra nézve kiemelkedő személyiségeknek. Vannak továbbá olyan egyházi hivatalok, amelyek jogszabály vagy szokás alapján bíborosi méltósággal járnak. Ilyenek a Római Kúria legfontosabb hivatalai (pl. a pápai államtitkár, a kongregációk prefektusai, a Penitenciária és a Szignatúra bírósága, ill. a Vatikánváros vezetője, a négy pápai bazilika archipresbiterjei, a pápa római helynöke), valamint egyes jelesebb egyházmegyék. Ez utóbbiak között hagyományosan nagyobb arányban képviseltették magukat az itáliaiak (amit egykor a Pápai Állam igényei is magyaráztak), és mindmáig meghatározó súllyal vannak jelen az európaiak. köztük magyar részről az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye.

Eredeti római kötődésüket jelképezi továbbra is az ún. címtemplomuk: a diakónus-bíborosok ún. diakóniát, a presbiter-bíborosok ún. titulust (innen a címtemplom elnevezés), a püspök-bíborosok pedig az egyik Róma környéki egyházmegye címét kapják.

A bíboros kinevezése (szakszóval „kreálása”) pápai határozattal történik, ami akkor lép hatályba, amikor azt a konzisztóriumban kihirdetik. Ekkor tesznek az új kardinálisok esküt, hogy ha kell vérüket is áldozzák a pápa iránti hűségükért, majd megkapják a kinevező oklevelet és a címtemplomot, továbbá a bíborosi birétumot, valamint a gyűrűt (újabban ez utóbbit külön szentmise keretében).

Előfordulhat, hogy bizonyos megfontolásokból – többnyire valamely helyi egyház vagy magának az illetőnek kényes helyzete okán – a pápa egy bíboros kinevezését nem hozza nyilvánosságra, hanem úgymond „keblébe zárja”. Az ily módon, „in pectore” kinevezett bíboros akkor foglalja el a neki járó helyet a bíborosi testületben, amikor nevét végül nyilvánosságra hozzák.

A bíborosok kétféleképpen segítik Péter utódát az egyetemes egyház kormányzásában: egyénileg, illetve testületileg. Ez utóbbira többnyire a konzisztóriumon kerül sor: a rendes konzisztóriumon elsősorban a Rómában lakó bíborosok vesznek részt, és témájától függően lehet nyilvános (például az új bíborosok kreálásakor) vagy titkos. A rendkívüli konzisztórium nagyobb jelentőségű, sürgető kérdések zártkörű megvitatására szolgál, s arra a testület minden tagja hivatalos. Bár nem úgy nevezik, lényegében rendkívüli konzisztóriumnak tekinthetők azok a bíborosi tanácskozások, amelyeket XVI. Benedek szokott újabban összehívni a rendes konzisztórium előtti napra.

A bíborosok egyénileg segítik a pápát a Római Kúria dikasztériumainak élén, illetve amikor részt vesznek a dikasztériumok bíborosokból és megyés főpásztorokból álló testületének munkájában. Sajátos funkciójuk még a pápa személyének képviselete jeles egyházi és polgári rendezvények alkalmával oldalköveti (azaz legátusi), illetve különmegbízotti (más kifejezéssel: különleges képviselői) minőségben.

A kardinálisok hivatalos címe a „Római Szent Egyház Bíborosa”, megszólítása a „Főtisztelendő és Eminenciás Bíboros Úr” (olaszul: Eminenza Reverendissima), illetve az „Őeminenciája” (olaszul: Sua Eminenza). Korális viseletük bíborszínű reverenda, mozetta, pileólus és birétum, továbbá a piros-arany zsinóron lógó mellkereszt. Hétköznapi viseletük a bíborral szegett fekete reverenda, bíborszínű övvel és pileólussal. Rómán kívül viselhető volna továbbra is az ún. Cappa Magna (prémszegély nélkül). Viszont a jellegzetes bíborosi kalap, a galero, amely a széles karimájú útikalapból fejlődött ki, immár kizárólag a címer díszeként használatos, két oldalán tizenöt-tizenöt bojttal.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír