Megváltónk is megírhatta volna a szeretet himnuszát, de mennyivel szebb így, hogy azt Szent Pál írta meg, ki a damaszkuszi útra a gyilkolás tüzétől vezetve lépett!! 

Milyen jó hallani, hogy nincs lezárva az evangélium, hogy én a kis ember is írhatok néhány szót a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumához!! Hiszem, hogy minden egyes betű mit alázattal oda kanyarítunk, igazából Isten jóságát, irgalmát, erejét hirdeti, mely az elesett embert nemcsak magához emeli, de társává is teszi a világunk tovább teremtésében! 

Hálás szívvel, 

Csaba t.

Július 30-án, szombat délelőtt Ferenc pápa a II. János Pál-központban mutatott be szentmisét, ez volt az az alkalom, amikor külön a lengyel püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel, pap- és szerzetesnövendékekkel találkozott.

Homíliáját teljes terjedelmében közöljük:

Az imént hallott evangéliumi szakasz (vö. Jn 20,19–31) egy helyről, egy tanítványról és egy könyvről beszél nekünk.

A hely az, ahol a tanítványok húsvét estéjén tartózkodnak: csak azt tudjuk meg róla, hogy ajtói zárva vannak (vö. Jn 20,19). Nyolc nappal később a tanítványok még mindig abban a házban tartózkodnak, és az ajtók még mindig zárva vannak (vö. Jn 20,26). Jézus belép a házba, középre áll, és elhozza az ő békéjét, a Szentlelket és a bűnök bocsánatát, egyszóval: Isten irgalmát. Ezen a zárt helyen erővel hangzik fel Jézus övéihez intézett felhívása: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21).

Jézus küld. Ő kezdettől fogva azt szeretné, ha az egyház kifelé haladna, ha a világba menne. És azt akarja, hogy ezt úgy tegye, amint ő tette, amint őt küldte az Atya: nem hatalmasként, hanem szolgai állapotban (vö. Fil 2,7), nem „hogy szolgálatot várjon, hanem hogy szolgáljon” (Mk 10,45), és hogy elvigye az örömhírt (vö. Lk 4,18); így küldi ő is övéit, minden korban. Szembetűnő az ellentét: míg a tanítványok félelemből bezárják az ajtókat, Jézus misszióba küldi őket; azt akarja, hogy nyissák ki az ajtókat, és induljanak el, hogy hirdessék Isten bocsánatát és békéjét, a Szentlélek erejével.

Ez a hívás nekünk is szól. Hogy ne hallanánk visszhangozni benne Szent II. János Pál nagy felhívását: „Tárjátok ki a kapukat!”? Ugyanakkor papi és megszentelt életünkben gyakran megkísérthet bennünket, hogy bezárkózva maradjunk – félelemből vagy kényelemből – önmagunkba és közegeinkbe. A Jézus által kijelölt út viszont egyirányú: kilépni önmagunkból. Ez egy retúrjegy nélküli utazás. Exodusra kell indulnunk önmagunkból, elveszíteni életünket őérte (vö. Mk 8,35), az önátadás útját követve. Jézus azonban nem szereti a félig megtett utakat, a félig betett ajtókat, a kettős életeket. Azt kéri, hogy csomagok nélkül induljunk útnak, mondjunk le biztonságot nyújtó dolgainkról, és egyedül beléje gyökerezzünk.

Más szóval, leghűségesebb tanítványainak – és nekünk ilyennek kell lennünk – konkrét szeretettel kell élniük, vagyis szolgálattal és rendelkezésre állással; olyan életet kell élniük, amelyben nincsenek zárt terek és magántulajdonok saját kényelmünkre – legalábbis nem szabad lenniük. Aki azt választotta, hogy egész életében hasonlóvá válik Jézushoz, nem választja többé a saját helyeit, hanem odamegy, ahová küldték; kész válaszolni annak, aki hívja, nem választja többé saját időit sem. A ház, ahol lakik, nem az övé, mert az egyház és a világ az ő küldetésének nyitott terei. A kincse az, hogy az Urat az élet közepére állítsa, semmi mást nem keresve önmagának. Így elkerüli a megelégedettséget nyújtó helyzeteket, amelyek a középpontba helyeznék, nem emelkedik a világ hatalmainak ingadozó piedesztáljára, és nem keresi a kényelmet biztosító lehetőségeket, amelyek elerőtlenítik az evangelizációt; nem pazarol időt arra, hogy biztos és jövedelmező jövőt tervezzen magának, s ezáltal nem kockáztatja, hogy elszigetelt és komor legyen, bezárkózva egy remény és öröm nélküli önzés szűk falai közé. Elégedett az Úrban, nem elégszik meg a középszerű élettel, hanem ég benne a vágy, hogy tanúságot tegyen és elérjen másokat; szeret kockáztatni és kilép, nem kényszerítik a bevált utak és módok, hanem nyitott a Lélek által mutatott irányokra, és hűséges hozzájuk: tengődés helyett az evangelizálásban lubickol.

A mai evangéliumban – második helyen – feltűnik az egyetlen néven nevezett tanítvány alakja: Tamás. Kételkedésében és nyugtalan érteni akarásában ez a tanítvány, meglehetős makacsságában is, kicsit hasonlít ránk, és rokonszenvezünk is vele. Tudtán kívül nagy ajándékot ad nekünk: közelebb visz Istenhez, mert Isten nem rejtőzik el az őt keresők elől. Jézus megmutatja neki dicsőséges sebeit, megérinteti kezével Isten végtelen gyengédségét, élő jeleit annak, amennyit emberek iránti szeretetből szenvedett.

Számunkra, tanítványok számára nagyon fontos, hogy emberségünket érintkezésbe hozzuk az Úr testével, vagyis hogy odavigyük hozzá bizalommal, teljes őszinteséggel és teljes mértékben azt, amik vagyunk. Jézus, ahogyan Szent Fausztinának mondta, örül annak, ha beszélünk neki mindenről, nem fárasztja általa már ismert életünk, várja megosztásunkat, még napjaink elmesélését is (vö. Napló, 1937. szeptember 6.). Így kell Istent keresni, áttetsző imában, mely megbízik benne és rábízza a nyomorúságokat, a fáradalmakat és a tiltakozásokat. Jézus szívét meghódítja az őszinte nyitottság, a szív, mely képes beismerni és megsiratni saját gyengeségeit, bízván abban, hogy épp ott működik majd az isteni irgalmasság. Mit kér Jézus tőlünk? Ő valóban megszentelt szívekre vágyik, olyanokra, amelyek a tőle kapott megbocsátásból élnek, hogy azt együttérzéssel továbbárasszák testvéreikre. Jézus a szegények felé nyitott és gyengéd, sosem kemény szíveket keres, tanulékony és áttetsző szíveket, amelyek nem titkolóznak azok előtt, akik az egyházban az útmutatás feladatát kapták. A tanítvány nem habozik kérdéseket feltenni magának, van bátorsága belakni a kételkedést és az Úrhoz, a növendéknevelőkhöz és az elöljárókhoz vinni azt, számítgatás és elhallgatás nélkül. A hű tanítvány éber és állandó megkülönböztetést végez, annak tudatában, hogy a szívet napról napra kell nevelni, az érzelmektől kezdve, hogy elkerülhessen minden kétszínűséget magatartásában és életében.

Tamás apostol, szenvedélyes kereső útjának végén, nemcsak hitre jutott a feltámadásban, hanem megtalálta Jézusban élete teljes értelmét, az ő Urát. Azt mondta neki: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28). Jót tesz nekünk, ha ma és mindennap, elimádkozzuk ezeket a csodálatos szavakat, amelyekkel azt mondjuk neki: te vagy az én egyetlen kincsem, az én egyetlen utam, életem középpontja, az én mindenem!

Végül az utolsó versben, melyet hallottunk, szó van egy könyvről: ez az evangélium, amelyben nincs leírva a Jézus által tett sok más csodajel (Jn 20,30). Irgalmasságának nagy jele után – érthetjük így – nem volt szükség mást hozzátenni. Létezik azonban még egy kihívás, van tér az általunk végbevitt csodák számára, megkaptuk ugyanis a Szentlelket, és az a feladatunk, hogy terjesszük az irgalmasságot. Mondhatnánk, hogy az evangéliumnak, Isten irgalmassága élő könyvének, melyet folytonosan olvasnunk és újraolvasnunk kell, vannak még üres oldalai a végén: nyitott könyv marad, melyet nekünk kell továbbírnunk ugyanazzal a stílussal, vagyis az irgalmasság tetteit cselekedve. Kérdezlek titeket, kedves testvéreim és nővéreim: milyenek a ti könyvetek lapjai? Írtok rá mindennap? Kicsit igen, kicsit nem? Vagy üresen állnak? Segítsen minket ebben Isten anyja: ő, aki teljesen befogadta Isten Igéjét az életébe (vö. Lk 8,20–21), adja meg nekünk a kegyelmet, hogy az evangélium élő írói legyünk; az irgalmasság anyja tanítsa meg nekünk, hogy konkrétan ápoljuk Jézus sebeit testvéreinkben és nővéreinkben, akik szükséget szenvednek, közeliek és távoliak, betegek vagy bevándorlók, mert szolgálva a szenvedőket Krisztus testét tiszteljük meg. Szűz Mária segítsen minket, hogy elégessük teljesen magunkat a ránk bízott hívekért, és hogy hordozzuk egymás terheit, mint igazi testvérek és nővérek az egyháznak, a mi szent anyánknak közösségében.

Kedves testvéreim és nővéreim, valamennyien őrizzük szívünkben Isten irgalmassága könyvének egyik legszemélyesebb lapját: ez meghívásunk története, annak a szeretetnek a hangja, amely magához vonzotta és átalakította életünket, hogy hátrahagyjunk mindent az ő szavára, és kövessük őt (vö. Lk 5,11). Élesszük ma fel hálával az ő meghívásának emlékét, mely erősebb minden ellenállásnál és fáradtságnál. Folytatva az eucharisztikus ünneplést, életünk középpontját, adjunk hálát az Úrnak, amiért az ő irgalmasságával belépett a mi zárt ajtóinkon; amiért, mint Tamást, néven szólított minket; amiért megadja a kegyelmet, hogy továbbírhassuk az ő szeretetevangéliumát.

Fordította: Tőzsér Endre

Fotó: Osservatore Romano

Magyar Kurír