Még szerencse, hogy az egyház nem csak tökéletes embereket hívja, fogad be, mert akkor mi valószínű, hogy kívül maradnánk.... 

Szent Ferenc atyánk a rendjébe csak azokat fogadta be, akik magukat bűnösöknek vallották, azokat meg, kik nagyon megvoltak magukkal elégedve, azokat elküldötte!!

Szeretettel osztom meg Ferenc pápa gondolatait, 

Csaba t.

A Szentatya szeptember 28-án arról a jelenetről elmélkedett katekézisében, amelyben a kereszten függő Jézus megbocsát az őt gyalázóknak és keresztre feszítőknek, és minden embernek felkínálja Isten végtelen irgalmát.

Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Jézus kínszenvedése során kimondott szavai a megbocsátásban érik el csúcspontjukat. Jézus megbocsát: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Ezek nem csak szavak, mert konkrét tetté válnak a mellette lévő, „jó latornak” felkínált megbocsátásban. Szent Lukács elbeszéli, hogy a két gonosztevő, akiket Jézussal együtt feszítettek keresztre, egymással ellentétes módon fordulnak hozzá.

Az első gyalázza Jézust, miként gyalázta őt az egész nép, miként gyalázzák a nép vezetői. Ez a szerencsétlen ember kétségbeesésében ezt mondja: „Te vagy a Messiás, nem? Mentsd meg magadat, és minket is!” (Lk 23,39). Ez a kiáltás a halál titkával szemben álló ember rettegéséről tanúskodik, valamint annak tragikus tudatáról, hogy egyedül Isten lehet a szabadító válasz: ezért elképzelhetetlen, hogy a Messiás, akit Isten küldött, a kereszten ne tegyen semmit szabadulása érdekében. Nem értették ezt. Nem értették Jézus áldozatának misztériumát. Ezzel szemben Jézus a kereszten maradva mentett meg minket. Mindannyian tudjuk, hogy nem könnyű a „kereszten maradni”, mindennapjaink kis keresztjein. Ő – ezen a nagy kereszten, ebben a nagy fájdalomban – ott maradt, és így mentett meg minket, ott mutatta meg mindenhatóságát és ott hozta el nekünk a megbocsátást. Ott teljesedik be az ő szeretetből fakadó önátadása, és onnan fakad örökre a mi üdvösségünk. Meghalva a kereszten, ártatlanként két bűnöző között, azt bizonyítja, hogy Isten üdvössége bárkit és bármilyen helyzetben – akár a legkedvezőtlenebb és legfájdalmasabb helyzetben is – elérhet. Isten üdvössége kivétel nélkül mindenkinek szól. Mindenkinek fel van kínálva. Következésképpen ez a szentév a kegyelem és az irgalom időszaka mindenki számára, jóknak és rosszaknak, egészségeseknek és betegeknek egyaránt. Emlékezzetek csak Jézusnak arra a példabeszédére, amelyben egy tehetős ember fiának a menyegzőjéről van szó: amikor a meghívottak nem akarnak eljönni, meghagyja szolgáinak: „Menjetek ki az útkereszteződésekre, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre!” (Mt 22,9). Valamennyiünket hívnak: jókat, rosszakat egyaránt. Az egyház nem csak a jóknak van, vagy nem csak azoknak, akik jónak tűnnek, vagy akik jónak képzelik magukat; az egyház mindenki számára van, és főképp a rosszaknak, mert az egyház nem más, mint irgalmasság! A kegyelemnek és az irgalomnak ez az időszaka pedig arra emlékeztet minket, hogy semmi sem választhat el minket Krisztus szeretetétől (vö. Róm 8,39)! Azoknak, akik betegágyhoz szögezve élnek, akik börtönbe zárva tengetik napjaikat, akik háborús övezetekben élnek, azt mondom: nézzetek a Megfeszítettre; Isten veletek van, veletek marad a kereszten, és mindenkinek, mindannyiunknak felkínálja magát Üdvözítőként. Nektek, akik oly sokat szenvedtek, azt mondom: Jézus értetek, értünk feszíttetett meg, ő mindenkiért megfeszíttetett! Hagyjátok, hogy az evangélium ereje behatoljon szívetekbe és megvigasztaljon titeket, hogy reményt öntsön belétek, továbbá azt a mély bizonyosságot ültesse belétek, hogy senki sincs kizárva az ő megbocsátásából. Azt is megkérdezhetitek tőlem: „Mondja csak, Atyám, egy olyan ember, aki életében a legszörnyűbb bűnöket követte el, az is bocsánatot nyerhet?” – „Igen! Igen! Senki sincs kizárva Isten megbocsátásából! Csak bűnbánattal kell közelednie Jézushoz, és annak vágyával, hogy ő átölelje.”

Ez volt tehát az első gonosztevő. A másik az úgynevezett „jó lator”. Szavai csodálatos példáját adják a bűnbánatnak, tömör katekézisül szolgálnak, hogy megtanuljunk bocsánatot kérni Jézustól. Először is a társához fordul: „Nem féled Istent? Hiszen te is ugyanarra a büntetésre ítéltettél?” (Lk 23,40). Így kiemeli, hogy a megbánás az istenfélelemmel kezdődik. Ez azonban nem Istentől való félelem, nem! Hanem Isten gyermeki félelme. Nem rettegő félelem, hanem az a tisztelet, amely kijár Istennek, mivel ő Isten. Gyermeki tisztelet, mert ő Atya. A jobb lator azt az alapvető magatartásformát idézi fel, amely megnyílik az Istenbe vetett bizalomra: az ő mindenhatóságának és végtelen jóságának tudatáról van szó. Ez a bizakodó tisztelet az, ami segít helyet készíteni Istennek és rábízni magunkat az ő irgalmasságára.

Ezt követően a jó lator kinyilvánítja Jézus ártatlanságát, és nyíltan megvallja saját vétkét: „Mi jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el” (Lk 23,41). Jézus tehát ott van a kereszten, hogy együtt legyen a bűnösökkel: éppen e közelsége által kínálja fel nekik az üdvösséget. Az, ami botrány a nép vezetőinek és az első latornak, mindazoknak, akik ott voltak, és gúnyolták Jézust, az ellenben e jó lator hitének az alapja. Ekképpen a jó lator a kegyelem tanújává válik. Megtörtént a korábban elképzelhetetlen: Isten olyannyira szeretett engem, hogy meghalt értem a kereszten. Már ennek az embernek a hite is Krisztus kegyelmének gyümölcse: szeme a Megfeszítettben Istennek az iránta – szegény bűnös iránt – tanúsított szeretetét szemléli. Az igaz, hogy rabló volt, útonálló volt, egész életében csak rabolt. A végén azonban megbánta, amit tett, az annyira jóságos és irgalmas Jézusra tekintett, és sikerült elrabolnia magának a mennyet: belevaló rabló volt!

Végül a jó lator közvetlenül Jézushoz fordul, az ő segítségét kéri: „Jézus emlékezz meg rólam, amikor majd országodba jutsz” (Lk 23,42). Nevén szólítja, Jézusnak, bizalmasan, és így megvallja azt, amit ez a név jelent: „Az Úr megment” – ezt jelenti a Jézus név. Ez az ember azt kéri Jézustól, hogy emlékezzen meg róla. Mekkora gyengédség, mekkora emberség rejtőzik ebben a kifejezésben! Az az emberi szükséglet, hogy Isten ne hagyja el őt, hanem mindig közel legyen hozzá. Ekképpen egy halálraítélt válik a keresztény ember példaképévé, mert rábízza magát Jézusra. Egy halálraítélt a példakép számunkra, a példakép az ember számára, a keresztény számára, mert Jézusra bízza magát. De példakép az egyház számára is, amely a liturgiában sokszor kéri azt az Úrtól, hogy „emlékezz meg… emlékezz meg szeretetedről…”

Míg a jó lator a jövőről beszél: „amikor majd országodba jutsz”, Jézus válasza nem várakoztat meg, ő a jelenről beszél: „ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). A kereszt óráján Krisztus megváltó műve eléri csúcspontját; a jó latornak tett ígérete feltárja küldetésének beteljesedését, vagyis a bűnösök megmentését. Nyilvános működésének kezdetén – a názáreti zsinagógában – Jézus meghirdette a „foglyok szabadulását” (Lk 4,18); Jerikóban egy nyilvános bűnösnek, Zakeusnak a házában kijelentette: „az Emberfia – vagyis ő – azért jött, hogy megkeresse és megmentse, aki elveszett” (Lk 19,9). A kereszten utolsó tettével pedig megerősíti ennek az üdvözítő tervnek a megvalósulását. Az elejétől a végéig ő Irgalmasságként nyilatkoztatta ki magát, az Atya szeretetének végérvényes és megismételhetetlen megtestesüléseként nyilatkoztatta ki magát. A jó lator pedig nevén szólította őt, azt mondta: Jézus! Ez egy rövid kérő imádság, amelyet mindannyian sokszor kimondhatunk a nap folyamán: Jézus! Csak így egyszerűen: Jézus! Szólítsátok meg őt sokszor a nap folyamán!

Ferenc pápa a katekézis végén a szíriai Aleppó helyzetéről elmondta: „Folyamatosan  drámai híreket kapok az aleppói lakosságról, akiknek szenvedésében imádsággal és lelki közelséggel osztozom. Mély fájdalom és aggódás van bennem azért, ami ebben a megkínzott városban történik, és újra felhívom mindenki figyelmét: minden erővel védeni kell a civileket – ez szükségszerű és sürgős kötelesség.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír