„Ha nem lennének síró szinglik a rendelőmben, talán elhinném, hogy jól érzik magukat egyedül” – interjúnk Bagdy Emőkével

Az úgynevezett „szinglikultúra” mellett a párkapcsolati elköteleződés és a házasság nehézségeiről is beszélgettünk az országosan ismert pszichológussal, Bagdy Emőkével. A szakember szerint a házasság és az élet célja a gyermekvállalás. Azonban egyre több gyermek nő fel úgy, hogy nem találkozik megfelelő szülői mintával. Ez az iskolai, majd később a felnőttkori viselkedésre is kihathat, de akár egyetlen egy olyan személy is változtathat a helyzeten, aki valóban önzetlenül szereti az érintettet.

- Nagyon sokan – pedagógiai szakírók és Ön is – állítják, hogy a szülői minta kiemelkedően fontos egy gyermek fejlődésében. Azonban hogyan lehet egy gyermekből olyan apa, anya, aki meg tudja valósítani azt a családmodellt, amelyet elvált szülők gyermekeként nem ismer, vagy csak részben tapasztalt meg?

- Az ember egyedüli példány, nincs belőle másik, de a felnövekedési folyamatban vannak mindnyájunkra érvényes törvényszerűségek. A tudomány így derített fényt arra, hogy a családi fészek, az otthon egy olyan érzelmi védőburok, amely a szülői minta követésére biztosít érzelmi ingert, mai szóval élve szinte „letölti” azt.

Optimális esetben ez a szocializáció kétszülős modellben, az apa és az anya jelenlétében valósul meg. Ez azt jelenti, hogy legyen stabil családi környezet, szülők, otthon.

Általában a férfi volt a kenyérkereső, a nő pedig az, aki bemelegítette az otthont. A patriarchális társadalomban az anya e szerepet be tudta tölteni, mert nem dolgozott munkahelyen, ez volt az élete értelme. Ezt borította fel a polgárosodás, a női emancipációval, s egy idő elteltével, Magyarországon az 1950-es évektől, gazdasági kényszerből be kellett lépnie a munkavállalók közé a nőknek.

A kutatások azt igazolták, hogy ha az anya az első életévben nincs ott a gyerekkel folyamatosan, nem üzeni azt, hogy ez egy jó világ, ahol biztonságban érezheted magadat, szeretnek téged, azaz nem alakul ki a kötődési munkamodell, annak a későbbi időszakra is lehetnek kihatásai, mert nem tud megfelelően válaszolni a szervezet a distresszre (a rossz stresszre). Ha a szocializációban ez az első pont megvan, akkor ez a későbbi felnőtt tud szeretni, örülni, hűségesnek lenni.

Sajnos ma azt is ismerjük, hogy mi történik akkor, ha ez az alap hiányzik. Van, aki szorongóvá válik, nem hiszi el, hogy szerethető, s gyakran már a partnerénél hamarabb elválik, mert fél attól, hogy úgyis elhagyják. Mások ambivalensen kötődnek, szeretnek és ragaszkodnak is, de egyben taszítják is a másikat haragjukban, féltékenységükben, mert egykor édesanyjuk, néha jelen volt, néha viszont a hívás ellenére sem jött, s párjuktól is a folyamatos jelenlétet követelik meg. Gondolja el, hogy ma mennyi ilyen fiatal férfi és nő él!

„Ilyen az ember. Egyedüli példány” – ahogy Kosztolányi írta, s tudjuk, hogy vannak olyanok, akik a leghátrányosabb mintával is képesek megvalósítani az optimális családi modellt. Ezt úgy hívjuk, hogy ellenazonosulás, nagyon rossz körülményekből kiindulva keresik ennek ellenkezőjét, így a hátrányos helyzetben szocializálódott gyermekből csodálatos felnőtt lesz.

- Azt tapasztaltam, hogy szinte minden iskolai közösségben megjelenik a zaklatás, az online zaklatás, amely mögött gyakran családi problémák állnak. Mit tud segíteni a szakember, a pedagógus, a baráti kör abban, hogy ezek a nehéz körülmények között nevelkedett gyermekek egészséges felnőttekké váljanak?

- Valóban így van, már Vikár György pszichoterapeuta is leírta, ha a gyerek a számára legfontosabb személyben, a szülőben csalódik, akkor az első reakciója a gyűlölet, az agresszió.

Az internetes, a verbális, vagy a fizikai agresszió mögött gyakran az áll, hogy már ilyen mintát hoznak magukkal a gyermekek, azaz ezt látják családi fészekben is. A vert gyermekből szinte biztos, hogy agresszív felnőtt lesz, de az is előfordulhat, hogy az otthon, tehetetlenségbe szorított lány, fiú a dühét az iskolában éli ki, ahol a társait bántalmazza, mert tudja, hogy a pedagógus nem ütheti meg.

Még a kinevetés is maradandó sérüléseket okoz, egy kicsúfolt ember önbizalmát rendkívül nehéz helyreállítani, támogatni.

Viszont, ahogy a közösségben érik negatív hatások, úgy pozitívak is az embereket. A boldogságpszichológia derítette fel, hogy ha egy diszkomfort érzetű gyereknek legalább egy valakije van, aki istápolja őt, törődik vele, gondoskodik róla, akkor létezik átírási lehetőség a korai kötődési sérülésre. Tudjuk azt is, hogy egy párkapcsolatban a biztonságos kötődésű fél teljesen át tudja írni a bizonytalan partner viselkedési mintáját. Az idősgondozásnak is alapvető gondolata lett, hogy tegyük fontossá a gondozottat, aki „hamvaiból támad fel”, elfelejti mozgáskorlátozottságát, különböző testi bajait, mert van kiért-miért tenni valamit. A szeretetnek, a szerelemnek ekkora nagy a hatalma, mert veleszületett társas lények vagyunk, nem tudunk egymás nélkül élni.

- Nemrég volt Szegeden a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának gyűlése, ahol egy 30 éves tanulót választottak meg vezetővé. Az ő születése idején egy hasonlókorú férfi már évekkel előtte elvégezte az egyetemet, két-három gyermek édesapja volt. Manapság egyre több olyan felnőtt van, aki nem csak gyermekéveit tölti a „mama hotelben”. Mi lehet ennek az oka? A túlzott szeretet, vagy pont a bizonytalan kötődés, azaz nem meri elhagyni a mostani közegét…

- A szocializációs folyamatnak fázisai vannak: a serdülőkor (pubertás) a felcseperedés (adoleszcencia), ez egy tíztől húszéves korig tartó időszak volt. Erik Erikson pszichológus a 20 és 25 év közötti kort az intimitás időszakának nevezte, amikor kialakul, hogy kivel kötjük össze az életünket, alapítunk családot.

Azonban a jelen konzumkultúra óriáscsecsemővé alakít, lefokoz, erősen arra biztat, hogy csak magunkkal törődjünk. Azt üzeni, hogy maradj otthon, mert anyád etet, kiszolgál, mos, vasal rád, nehogy felvedd a felnőtti igát.

Ez egoisztikus, hedonisztikus attitűdre szocializál, így a gyermek nem nő fel. Ez ugyanis három dolgot kíván: adni tudást, felelősségvállalást, elköteleződést. Ma egy évtizeddel később alakul ki az az önazonossági fogalom, ami korábban 20-22 éves korra létrejött.

- Az utóbbi hónapokban olvastam egy „nőjogi aktivistától”, hogy a pár hónapig tartó párkapcsolat a normális, az egy életre elköteleződés nem elfogadható. Ön mit gondol erről közel fél évszázad házasságban eltöltött év után? Mi lehet csábító egy ilyen párkapcsolatban, szerelemben egy mai fiatal számára?

- Igen, egy férfival éltem le az életemet, 46 évig tartott a házasságunk, amíg meg nem halt. Lucához írta azt József Attila, hogy „szövetség ez már, nem is szerelem”.

A házasság több és más, nem tűzoltómajális, aki ebbe belép, az pontosan tudja, hogy milyen terheket vállal. Felnőttek vagyunk, s tudjuk, mostantól életet kell építenünk.

Ebben a szerelem adja azt a kémiát, amiben összesodródunk, ez életünkben többször előfordulhat, de a párválasztásban már kimondja az elköteleződést, a felelősségvállalást: holtomiglan-holtodiglan. Ilyenkor nem csupán a kémia dönt, hanem a tudatos felelősségvállalás és morál.

Nem akarok azzal foglalkozni, hogy ez a kor milyen sugalmazásokat ad, arra biztat, hogy kóstoljunk meg mindent, menjünk az élvezetek irányába, s így kinyitja a párkapcsolatnak azt a fajta szentséges kapuját, amelyen belül az ősbizalom lakozik. A kutatások alapján kiderült, azt a nőt nem csalják meg, aki abszolút bizalmat ad a férfinak. Azonban, aki erre nem képes, s beteszi az ötletet, a gondolatot a férfi fejébe, s elkezd féltékenykedni, akkor egyszer csak azt fogja gondolni a párja, hogy akkor legyen ez igaz.

Veled tűrök, veled szenvedek, veled élek – mondják a házassági rítusok szövegében. Vállaljuk a másikat betegségben, szegénységben, mert mi szövetségesek vagyunk. A szövetség központi célja pedig legfőképp a gyermekvállalás, mert csak együtt tudunk utódot nemzeni, felnevelni. Mi az életünk értelme? Más-más, de van egy közös: vigyázzunk az életre, s vigyük tovább azt. A Tóra, a Biblia, a Korán alapja az élettörvény, csak elfelejtettük, hogy ez határoz meg mindannyiunkat. A gyermekvállalással spirituális dimenzió nyílik meg, mert a gének örök életet hordoznak.

A nők számára nem boldogítóak a néhány hónapos kapcsolatok. Ha bele is mennek, nem jókedvükből teszik ezt. A nő sokkal inkább monogám, mint a férfi, alapszükséglete minden kultúrában Bangladestől Budapestig, hogy adjanak neki biztonságot, szeretetet, s ezt szóban is fejezzék ki: mert ezt jó nekünk hallani.

A rövid, kényszerű kapcsolatokban, melyekkel a párjukat keresik, csalódásokat gyűjtenek be maguknak. Nem kívánnak megalázottságot, elhagyást. Ennek védelme ez jelenik meg a szinglikultúrában, ahol megmagyarázza, racionalizálja a megszomorodott nő, hogy ő nagyon jól érzi magát egyedül. Ez azonban nem igaz! Ha nem lennének a rendelőmben síró szinglik, akik arról beszélnek, hogy nem találnak párt, nincs hol ismerkedni, akkor elhinném ezt az önbecsapást. Az ember társas lény, nem bírjuk a magányt. Ha a magány pozitív lenne, abból túlzott önimádat jöhetne létre, úgynevezett kóros állapot: egoitisz. Ennél veszélyesebb dolgot pedig nem is tudok elképzelni.

Tóth Marcell/www.szegedma.hu  

Fotó: Gémes Sándor