Adventben nem csak emlékezünk az elmúlt Karácsonyra, a gyermek Jézus kétezer évvel ezelőtti eljöttére, hanem tudatosan készülünk Krisztus második eljövetelére is!! Éppen ezért az adventi készülődés, nem egy  kedves népszokás, hanem Keresztelő Szent Jánosi élethivatás! Gyertek készítsük a szíveinkben, a társadalomban Jézus Krisztus útját, egyengessük családjainkban, munkahelyeinken a szeretet ösvényeit!! Nyitogassuk egy új világ kapuit!!  Higgyünk abban, hogy szemeinkkel meglássuk világunkat megújító Üdvözítőnket!! 

Adventi vágyakozással, 

Csaba t. 

A Szent István Társulat szervezésében november 30-án Rózsa Huba teológus, bibliatudós, Széchenyi-díjas egyetemi tanár, a társulat alelnöke tartott előadást „Világvége a bibliai hagyományban” címmel a PPKE Szent II. János Pál dísztermében.

A professzor kifejtette: a világvége fogalma, eszméje a keresztény kultúrkörben a bibliai hagyományokban gyökerezik. Napjainkban a világvége gondolata felkapott és sokat tárgyalt téma. Korunkban a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás és a túlnépesedés kapcsán az emberiség egyre inkább szembesül azzal, hogy bolygónkat „lelaktuk” – ezzel a kérdéssel foglalkozik a Párizsban nemrég megkezdődött klímacsúcs. Sokan úgy gondolják, hogy ez az állapot hosszú távon tarthatatlan. A világvége közgondolkodásban jelen lévő érzete azonban nem azonos a keresztény hit szerinti világvége értelmezésével.

A világvége a közgondolkodásban természetes folyamatok következménye. A keresztények szerint azonban vallási esemény, Isten közvetlen beavatkozásának eredménye, amely a föltámadt Jézus Krisztus visszatérésével következik be, és összekapcsolódik az egész világ megújulásával. A világ nem pusztul el, hanem ahogy a Biblia írja, új eget és új földet teremt Isten. Ez az esemény, amely Krisztus második eljövetelével következik be, valami újnak a kezdetét jelenti.

Rózsa Huba rámutatott: amikor Jézus a világvégéről beszél, akkor az Ószövetség kijelentéseiből indul ki, és ezeket összekapcsolja saját személyével, azokkal az üdvtörténeti eseményekkel, amelyek őt körülveszik, és beteljesíti a hagyományokat. Azt mondja, hogy amit az Ószövetség ebben a témában kijelentett, azt ő fogja beteljesíteni, de ez jóval több annál, mint amit az Ótestamentumban olvashatunk erről.

Mit mond az Ószövetség ebben a témában? – tette fel a kérdést az előadó. Ha felütjük a Biblia vonatkozó részét, különféle kijelentésekkel találkozunk, melyek elsősorban arra utalnak, hogy Isten a történelemben egyszer büntetni fog, és ez végleges lesz, ami lezárja az emberi történelmet. Ehhez hozzákapcsolódnak olyan kijelentések, melyek azt érzékeltetik, hogy a teremtett világ is megrendül ebben. A szövegekben szó esik Izrael és a pogány népek bűnösségéről, melyek megérdemlik, hogy Isten megbüntesse őket. Ezek fenyegető, végleges büntetést kilátásba helyező kijelentések.

A másik oldalon viszont nagyon sok olyan kijelentést találunk, amelyek azt érzékeltetik, hogy Isten üdvözítő akarata és szeretete túlmutat a büntetésen, ami után valami egészen új következik be, s ebben az ígéretben benne van az ember és a természet teljes megújulása. A vég tehát nem egyenlő a büntetéssel: az új és örök szövetség, amit Jeremiás prófétánál – és hasonló összefüggésben Ezekielnél is – olvasunk, azt jelenti, hogy Isten megújítja az embert. Az ember szívébe oltja gondolatait, és a legfőbb teremtmény annyira megváltozik, hogy többé nem fog vétkezni, mindig és mindenben engedelmesen Isten akaratát fogja követni. Teljes emberi megújulásról van tehát szó; a nemzetek megtérnek, jelképesen felmennek Sion hegyére, hogy Izrael Istenében felismerjék az igaz Istent. Ekkor hangzik el, hogy a nemzetek a lándzsákból sarlót készítenek, teljes béke lesz. A természet is így jelenik meg Izajás prófétánál: egy nagy „állatóvoda” lesz a vadvilág, együtt van a farkas a báránnyal, a párduc a gödölyével, egy kisgyermek terelgeti a vadállatokat, a kígyó nem marja meg az embert. A végről szóló kijelentések tehát, amelyek lezárják az emberi történelmet, egyszerre hoznak ítéletet és a valóság megújulását.

Rózsa Huba professzor a bibliai kijelentéseket vizsgálva hangsúlyozta: Isten elindította a történelmet, és ebben egyszerre van jelen a jó és a rossz. Az egész emberi történelem és az ember egyedi élete is a jó és a rossz rendkívül szövevényes összekapcsolódásában zajlik. Az Ószövetség szerint elérkezik a történelem azon pillanata, amikor Isten, látva, hogy az ember képtelen megoldani ezt a súlyos problémát, közvetlenül belép a történelembe. Ekkor érkezik el az a korszak, amit görögül eszkatológiának nevezünk, amikor eljön Isten végidőkbeli uralma. Előfordul azonban az is, hogy Isten közvetítőket választ ki, közülük a legkarakterisztikusabb az Ószövetség szerint Dávid fia, a Messiás, és mellette az Emberfia, akit az Újszövetségben Jézus magára vonatkoztat.

A teológus szerint a végidőkről szóló ószövetségi közlésekből kitűnik, amikor a rossz már annyira elhatalmasodik a földön, hogy az ember nem tud ezzel egyedül szembenézni, akkor Isten lezárja a történelmet, megkezdődik az ítélet, és megjelenik egy Emberfiához hasonló alak, akivel eljön Isten végidőkbeli uralma. Ebben a vonatkozásban különösen fontos Dániel próféta könyve, ugyanis amikor Jézus a végítéletről beszél, többször idéz belőle, önmagát pedig ezzel a titokzatos Emberfiával azonosítja, aki nem más, mint a föltámadt és az idők végezetén diadalmasan visszatérő Krisztus.

Rózsa Huba professzor emlékeztetett rá, hogy Jézus mind a négy evangéliumban szól a végidőkről, különösen a három szinoptikusban. Ugyancsak szó esik a világvégéről az újszövetségi apostoli levelekben és természetesen a Jelenések könyvében. A bibliatudós részletesen elemezte Márk evangéliumának 13. fejezetét. Kiemelte: abban a történelmi folyamatban, amiben élünk, egyszer csak bekövetkezik az istenellenesség hihetetlen megnyilvánulása. Ezt az Ó- és Újszövetség bizonyos történelmi tapasztalatok alapján illusztrálja. A Biblia nem írja le történetileg pontosan, de egy jelenséget kíván bemutatni. 

Ezekben a leírásokban két hatalmas történelmi katasztrófáról esik szó. Egyrészt a végső idők szorongatásaiban megjelennek azok az események, amelyeket a zsidóság később megélt, amikor a rómaiak Kr. u. 70-ben elfoglalták Jeruzsálemet, és lerombolták a templomot. Másrészt azt is felidézi Jézus, amikor több mint kétszáz évvel korábban IV. Antiokhosz Epiphanész szeleukida uralkodó kifosztotta és ezzel meggyalázta a jeruzsálemi templomot. A hatalmas történelmi katasztrófák említésével Jézus azt érzékelteti, hogy az istenellenesség milyen szörnyűségekben mutatkozik meg. A korabeli ember számára pedig úgy tudta ezt a legjobban szemléltetni, hogy felidézte a múltbeli pusztítást és megjövendölte az elkövetkezőt.

A végidők leírásának lényege, hogy különlegesen rossz dolog fog történni. Szent Pál apostol a Tesszalonikaiaknak írt második levelében így fogalmaz a végidők jeleiről: „Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságotokat, és sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél ne ijesszen meg benneteket, mintha az Úr napja már küszöbön állna. Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani” (2,1–4).

A bibliatudós kiemelte: amikor bekövetkeznek ezek az események, amelyeket a pusztulás gyalázatossága követ, megtörténik Krisztus második eljövetele, a parúzia. Jézus ennek kapcsán az igazak megmentését hangsúlyozza, nem szól az ítéletről, a gonoszok megbüntetéséről. Az ítélet Máté evangéliumában jelenik meg (25,31–46). Jézus Krisztus végső megjelenése nem a pusztulást, hanem a végső kegyelmet és megújulást hozza el, ami az emberre és a kozmoszra is vonatkozik. Ezzel megváltása az egész mindenségre kiterjed.

Jézus az egész emberi történelem értékét és értelmét meg akarta mutatni – emlékeztetett az előadó. – Elmondja, hogy mi fog történni második eljövetelével, ami ítélet lesz, az igazak üdvözülése. Az emberi világ, amely egyszerre hordozza magán a jó és a rossz jegyét – de azért mégis a jó után sóhajtozik –, beteljesedéshez ér. Ennek kulcspontja Krisztus második eljövetele, amit hétköznapi kifejezéssel „a világ végének” nevezünk. Azt, hogy mindez miként fog történni, Jézus képekben mondja el. Egyrészt szól a történelemben bekövetkező katasztrófákról, másrészt a természeti jelenségekről is, de ezekről nem kapunk pontos képet. Elmondja, mit várhat, mit remélhet a hívő ember, hogyan értelmezze a történelem eseményeit. Bemutatja, hogyan tudunk ebben a történelmi időben reménykedve élni.

A végső idők elérkezését illetően a teológus emlékeztetett Jézus szavaira, aki szerint azt a napot és órát nem tudják az angyalok, még a Fiú sem, csak az Atya. Ezzel Krisztus azt hangsúlyozta, hogy újbóli eljövetele biztosan be fog következni, ez pedig az ítélet és az üdvösség megvalósulásával számunkra vigasztaló ígéret. Az ítélet azt jelenti, hogy a gazemberség nem tart örökké, és elérkezik az az idő, amikor mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy mi volt a jó, és mi volt a rossz.

Ez lesz az igazi rehabilitáció – hangoztatta Rózsa Huba professzor, nagy derültséget keltve –, mert az az Isten fog rehabilitálni és fogja megmutatni mindennek az értékét és értéktelenségét, aki mindent ismer, és befolyásolhatatlan; pontosan tudja, mi az érték, és mi nem az. Azon, hogy ez pontosan mikor következik be, nem érdemes töprengeni. Két okból. Egyrészt Jézus mondta, hogy ezt nem tudhatjuk, csak az a biztos, hogy eljön ez az idő. Másrészt aki tisztességes keresztény életet él, az evangélium szellemében, az egészen biztos, hogy minden időben méltó lesz arra, hogy Krisztus második eljövetelekor nyugodt szívvel állhasson Isten színe elé.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír