A jó Isten vigasztalja meg drága családodat, szereteteidet a viszont látás és az örök élet reményével! Egy fiatal, életerős édesapát nagyon nehéz elengedni, nehéz lenne elfogadni, hogy összeroppanó parányi porszemek vagyunk, ha nem szólalt volna meg Jézus Krisztus, ha nem mondaná végtelen jósággal: Ne féljetek! Én legyőztem a halált. És rámutat dicsőséges feltámadt testére: Ti is feltámadtok. Ti is hasonlók lesztek hozzám. 

Hiszem, remélem, hogy eljön az a nap, mikor már nem mi fogjuk táborunkba hívni az Urat, hanem ő fog a maga örök táborában vendégül látni bennünket, s Ő fogja a programot szervezni a gyermekeinek!!  Ez a hit vigasztaljon benneteket.

Őszinte részvétellel, 

Csaba t. 

Kedves Ildikó, Áron, Robi, Balázs és Andriska,

Gyászoló család,

Tisztelt egybegyűltek,

1992 tájékán, a kolozsvári Fellegvár utcai ferences bentlakásunk ajtaján a csillogó szemű Ildikó kezét fogva, egyszer csak megjelent Zoli és attól kezdve hűségesen jelen volt életünkben. Innen indult barátságunk, innen alakultak közösségi, baráti kapcsolataink egészen arra a szintre, hogy boldogan, örömmel hívtak fel, hogy jönnek Nagybányára mert sehol sem találnak egyszerűen szép jegygyűrűt. Fiatalok voltak, szépek és bátrak, már akkor komoly jelét adták közösségünknek és a környezetnek amelyben éltek, hogy az Istent újra és újra első helyre tenni egy házasságban az egyedüli biztosíték arra, hogy ez a kapcsolat méltó gyümölcsöket teremjen. Kimunkált, a közösen töltött idő és a megpróbáltatások, a rengeteg közös ima által megerősített egységük óriási kihívásokra adott olyan válaszokat, amelyek azt mutatták, hogy ők tudják milyen a keskeny úton járni. Zoli csöndesen, szelíden, küzdve és harcolva haladt ezen az úton és Tamás barátunk, aki múlt héten azért utazott 500 kilométert, hogy lássa és végigmasszírozza imájával és kezével a már beteg testét, így fogalmazott: Zoli mindig is olyan volt számomra, mint egy szelíd árnyék. Nagy titok a számunkra, hogy Isten miért nem engedte, hogy a szelíd, csöndes, mosolygós Zolit, aki örömmel szívta magába a hegyek erős levegőjét és mezítlábasan járta meg Medjugorje hegyét, aki egy egyszerű, klasszikus, fapados kerékpárral tekert Áron fiával a csíksomlyói Szűzanya lábához, aki annyit hordta fiait a nyakában, mikor éppen kit kellett, miért vette magához, miért nem engedte tovább a körünkben élni. Mennyi ember szívét mozgatta meg a balesete, mennyien hulltak térdre az Isten előtt, együtt kérve Ildikóval a gyógyulás csodáját. Az amúgy is halk szavú Zoli a betegágyon úgy hallgatott, hogy csendje minket összegyűjtött, imára kulcsolta kezünket, hiszem, hogy olyan szívek ajtaján is behatolt, ahol Isten ezáltal tud majd csodát tenni, olyat, amilyet ő akar. Búcsúzunk Tőled, Zoltán, szerető szívű feleséged, Ildikót és gyermekeidet megáldjuk és segítjük.

2017. február 11.