November 19-én, amikor első alkalommal tartottuk meg a szegények világnapját az Egyházban, a Szentatya által vezetett ünnepi szentmisén négyezer szegény ember vett részt a Szent Péter-bazilikában.

Ferenc pápa beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Örömünkre szolgál, hogy megtörhetjük Isten igéjének kenyerét, nemsokára pedig megtörhetjük és magunkhoz vehetjük az eucharisztikus kenyeret: eledelek életutunkhoz. Kivétel nélkül mindnyájunknak szüksége van rájuk, mert mindnyájan a lényeginek koldusai vagyunk, Isten szeretetének koldusai, aki megadja életünk értelmét és a véget nem érő életet. Ezért ma is kinyújtjuk kezünket feléje, hogy átvegyük adományait.

Adományokról szól az evangélium példabeszéde is. Azt mondja, hogy Istentől talentumokat kapunk, „ki-ki képessége szerint” (Mt 25,15). Mindenekelőtt ezt ismerjük fel: vannak talentumaink, „tehetségesek” vagyunk Isten szemében! Ezért senki sem tarthatja magát hasztalannak, senki sem mondhatja magát annyira szegénynek, hogy ne tudna adni valamit a többieknek. Istentől kiválasztottak és megáldottak vagyunk, aki el akar halmozni minket adományaival, többel, mint amennyit egy apa és anya kívánnak gyermekeiknek adni. És Isten, akinek szemében egyetlen gyermeke sem kidobandó, mindenkire küldetést bíz.

Amilyen szerető és elvárásokat támasztó Atya ő ugyanis, felelősséggel ruház fel minket. Látjuk, hogy a példázatban minden szolgának kamatoztatandó talentumokat ad. De míg az első kettő teljesíti a küldetést, a harmadik szolga nem gyümölcsözteti a talentumokat; annyit ad vissza, amennyit kapott: „Félelmemben elmentem – mondja –, és földbe rejtettem talentumodat” (Mt 25,25). Ez a szolga kemény feddést kap: „gonosz és lusta” (Mt 25,26). Mi az, ami nem tetszett benne az Úrnak? Egyszóval – talán kissé már kiment a használatból, mégis nagyon időszerű – azt mondanám: a mulasztás. Az volt benne a rossz, hogy nem tette a jót. Gyakran mi is azt gondoljuk, hogy nem tettünk semmi rosszat, és ezért megelégedettek vagyunk, azt hisszük, hogy jók és igazak vagyunk. Így viszont az a veszély fenyeget, hogy a gonosz szolgához hasonlóan viselkedünk: ő sem tett semmi rosszat, nem tette tönkre a talentumot, sőt gondosan megőrizte a földben. De az nem elég, ha nem teszünk semmit. Mert Isten nem jegyellenőr, aki nem érvényesített jegyeket keres, hanem Atya, aki gyermekeit keresi, hogy rájuk bízza javait és terveit (vö. Mt 25,14). Szomorú, amikor a szeretet Atyja nem kap nagylelkű szeretetválaszt gyermekeitől, és azok nem tesznek többet, csak betartják a szabályokat, teljesítik a parancsokat, mint a béresek az Atya házában (vö. Lk 15,17).

A gonosz szolga – annak ellenére, hogy az Úrtól kapta a talentumot, aki szereti megosztani és megsokszorozni adományait – féltékenyen megőrizte azt, és megelégedett azzal, hogy megvédje. De nem hűséges Istenhez az, aki csak azzal törődik, hogy megőrizze és megtartsa a múlt értékeit. Ellenben – mondja a példabeszéd – az, aki új talentumokat tesz hozzá, valóban „hűséges” (Mt 25,21.23), mert ugyanaz a gondolkodásmódja, mint Istennek, és nem mozdulatlan: szeretetből kockáztat, kockáztatja életét másokért, nem hagy mindent ugyanúgy, ahogy van. Csak egyetlen dolgot hanyagol el: a saját hasznát. Ez az egyetlen jogos mulasztás.

A mulasztás nagy bűn a szegényekkel szemben is. Ebben a vonatkozásban külön nevet kap: közöny. Amikor azt mondjuk: „Engem nem érint, nem rám tartozik, a társadalom hibája.” Hátat fordítunk rászoruló testvérünk láttán, csatornát váltunk, amikor egy komoly téma zavar minket, méltatlankodunk a rossz miatt, de nem teszünk semmit. Isten azonban nem azt fogja kérdezni, hogy rendesen méltatlankodtunk-e, hanem hogy megtettük-e a jót.

Hogyan tudunk hát konkrétan tetszeni Istennek? Amikor örömet akarunk szerezni egy szeretett személynek, például meg akarjuk ajándékozni, előbb meg kell ismernünk az ízlését, nehogy az ajándék jobban tetsszen az ajándékozónak, mint a megajándékozottnak. Amikor szeretnénk felajánlani valamit az Úrnak, megtalálhatjuk ízlését az evangéliumban. Rögtön a ma hallott szakasz után azt mondja: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Ezek a legkisebb testvérek, akiket ő különösen szeret: az éhező, a beteg, az idegen, a bebörtönzött, a szegény, az elhagyott, a segítség nélküli szenvedő és az elutasított rászoruló. Képzeletben rávetíthetjük arcukra az ő arcát, ajkukra adhatjuk, még ha az zárva is van, az ő szavait: „Ez az én testem” (Mt 26,26). A szegényben Jézus kopogtat szívünkön, szeretetre szomjazik. Amikor legyőzzük közönyünket, és Jézus nevében az ő legkisebb testvéreinek segítségére sietünk, akkor jó és hű barátai vagyunk, akikkel szeret elidőzni. Isten nagyra értékeli, megbecsüli azt a magatartást, amelyről az olvasmányban hallottunk, az „erős asszony” magatartását, aki „megnyitja tenyerét a szegénynek, és kinyújtja kezét a szűkölködő felé” (Péld 31,10.20). Ez az igazi erősség: nem az ökölbe szorított és a karba tett kéz, hanem a dolgos és a szegények felé, az Úr sebes teste felé kinyújtott kéz.

Az oltárhoz a felajánláskor többek között egy beteg gyermeket nevelő olasz család járult, valamint szegények azzal a kenyérrel, amelyet a római szegénykonyhákon osztanak.

Ott, a szegényekben nyilvánvalóvá válik Jézus jelenléte, aki gazdagból szegénnyé lett (vö. 2Kor 8,9). Ezért bennük, az ő gyengeségükben „üdvözítő erő” van. Még ha a világ szemében keveset érnek is, ők azok, akik megnyitják nekünk a mennybe vezető utat, ők jelentik számunkra az „útlevelet a mennyországba”. Számunkra evangéliumi kötelesség, hogy gondjukat viseljük – hiszen ők a mi gazdagságunk –, és nemcsak úgy, hogy kenyeret adunk nekik, hanem úgy is, hogy megtörjük velük Isten igéjének kenyerét, amelynek ők a legtermészetesebb címzettjei. Szeretni a szegényt azt jelenti, hogy harcolunk a szegénység minden formája ellen, legyen az lelki vagy anyagi.

Jó tesz nekünk, ha odalépünk ahhoz, aki legszegényebb közülünk; ez megérinti majd életünket. Emlékeztet majd arra, ami valóban számít: szeretni Istent és a felebarátot. Egyedül ez marad meg örökre, minden más elmúlik. Amit szeretetbe fektetünk, az megmarad, a többi elenyészik. Ma feltehetjük magunknak a kérdést: „Mi az, ami számít nekem az életben, mibe fektetek be?” Az elmúló gazdagságba, amelyből sosem elég a világnak, vagy Isten gazdagságba, amely örök életet ad? Választanunk kell: azért élünk, hogy birtokoljunk a földön, vagy hogy adjunk, s így elnyerjük a mennyet?! Mert a menny szempontjából nem az számít, ki mennyit birtokol, hanem az, ki mennyit ad, és „aki magának gyűjt kincseket, nem Isten mértéke szerint gazdagodik” (Lk 12,21). Ne azt keressük hát, ami felesleges nekünk, hanem mások javát, és semmi értékes nem fog hiányozni nekünk!

Az Úr, aki megszánja szegénységünket és talentumaival felöltöztet minket, adja meg a bölcsességet, hogy arra törekedjünk, ami számít, és legyen bátorságunk szeretni, nem szóban, hanem tettekkel.

Ferenc pápa szavait a Szent Péter-bazilikában több mint négyezren hallgatták.  A nélkülöző emberek Európa minden részéből érkeztek önkéntes szervezetek kíséretében Rómába – tájékoztatott az eseményt szervező Új Evangelizáció Pápai Tanácsa. Nemcsak Rómából és Lazio tartományból érkeztek, hanem többek között Franciaországból (Párizsból, Lyonból, Nantes-ból, Angers-ből és Beauvais-ból), Lengyelországból (Varsóból és Krakkóból), Spanyolországból (Solsonából), Belgiumból (Brüsszelből) és Luxemburgból is.

A pápai szentmisét követően ezerötszáz rászorulót láttak vendégül a vatikáni VI. Pál teremben, ahol együtt ebédeltek a Szentatyával.

A pápa 2015-ben hirdette meg az irgalmasság rendkívüli szentévét, és tavaly Szent Márton napján Európa szegényeit hívta meg a Vatikánba, köztük magyarokat is. Tavaly jelentette be, hogy az Egyház november 19-t teszi meg a szegények világnapjává, amelyet most tartottak meg először.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír