A szállodában mindenütt katonák vannak! Imádkoztunk mi is a Szabolcs atyával bemutatott esti szentmisénkben az áldozatokért!! Isten békéje áradjon ki erre a földre!!
Részvéttel,
Csaba t.
Itt Egyiptomban nemzeti gyászt hirdettek a több mint kétszáz áldozatért akiket a terroristák a sinai félszigeten lemészároltak! A hírek szerint a szufi muszlim közösséghez tartozott az imaház, márpedig a dzsihádista csoportok – köztük az ISIS – őket eretneknek tekintik.
Az áldozatokért imádkozva az ő tanításukról olvassunk:
Romok közt találni a kincset… – Kilencvenkilenc töredék a szufi misztikáról
Mit lehet elmondani a szufi misztikáról? Azt, hogy ez a világ egyik legtermékenyebb spirituális mozgalma, amely évszázadok óta kimagasló bölcseleti, teológiai, spirituális és művészi ihletet ad sokaknak? Azt, hogy az iszlám misztikus ága, amit olykor eretnekségnek, máskor a világpolitikát befolyásoló hatalmi tényezőnek, de leginkább mégis a dervisek művelte belső útnak tekintenek? Azt, hogy a nyugati arisztokrácia és ezoterikus elit nem egy képviselője szufi beavatott? Vagy azt, hogy – valljuk be – nem tudunk róla szinte semmit?
Szufi - romok közt
M. dervis írja: „Az emberre vonatkozó ismereteinket az elmúlt tíz évszázad során a szufi hozzájárulás szinte felmérhetetlenül gazdagította. Mélyre hatoló belátásaik a lélektan, a természettudományok, a vallás területén megkerülhetetlenek és nélkülözhetetlenek. Világszerte megsokszorozódtak az utóbbi két évtizedben az erről szóló publikációk. A szufizmust illetően a magyar írásbeliség – miközben a másodlagos én kakofon fecsegése betölti a Kárpát-medencét – egyetemes tudatlanságával és éretlenségével tűnik ki.”
Mit tehetünk? Igaz, hogy a szufi út célja a belső fejlődés és átalakulás, mégis érdemes a holt forrásokhoz, írásművekhez fordulni (amelyekről bebizonyosodik, hogy nem is olyan holtak, sőt, üzenetük elevenebb, mint sok halandó ember) de emellett egy találkozást is el kell meséljek…
Isten minden misztérium misztériuma
Mikor a szufizmust kerülgetik, beszélnek a történetiségről – hogy mikor, hogyan alakult ki. Száraz történeti tényeket kell felsorolni, tanítókat és irányzatokat, történelmi viaskodásokat és a szufizmus útját az aszketikus zarándokságtól a misztikus költészeten át a tökéletes életművészetig. Tudjuk, hogy a múlt században Isztambulban volt vagy 700 mecset, 172 görög, örmény és katolikus templom, 40 zsinagóga és vagy 260 derviskolostor, amelyek a különböző dervisrendek kezelésében álltak. A Qádirí rend egyik tanítójának véleménye szerint 12 eredeti dervisrend létezett, s eredetüket a kalifákon és a Prófétán, Gábriel arkangyalon keresztül Istenre vezetik vissza. Meglepően gyorsan terjedtek a derviskolostorok – Magyarországon is. A török hódoltság idején a XVII. században Egerben és Budán hét-hét, Pécsett hat, Fehérvárott öt rendház működött.
Más vélemények egyenesen a philosophia perennis, vagy mystica perennis megtestesítőjének látják a szufi mozgalmat, és csak a közérthetőség kedvéért mondják, hogy „a szufizmus magját Ádám idejében vetették, Noé korában csírázott ki, Ábrahám idején hajtott rügyet, Mózes korában indult fejlődésnek, Jézus idejében ért be és Mohamed napjaiban termett tiszta bort”. Amikor így a vallások fölötti vallást, és a primordiális őstudás letéteményesét látják a szufizmusban, az egyetemesség jegyében nem ritkán egyetemesítés is történik, amikor például elhajlásnak bélyegzik a jógát, vagy szufi misztikusnak (netán beavatottnak?) tekintik Szent Ferencet. Az emblematikus személyiségeknek nincs könnyű dolga. Szent Ferencet tartják franciának, merthogy édesanyja francia származású, ő maga pedig beszélte a provençal nyelvet; zsidónak, merthogy édesapja kereskedő volt, Idres Shah: A szufik és Szent Ferenc című munkájában pedig rejtett szufinak nevezi, aki szóhasználatában, imagyakorlatában és költészetében is rokonságot mutat a szufi mesterekkel. Úgy látszik, a megkerülhetetlen személyiségek kooptálása itt is végbemegy – vagy inkább arról van szó, hogy az igazán nagyok túlnőnek az adott hagyományok formális keretein?
Hasonlóképpen szufi érintettséget feltételeznek Baruch Spinoza esetében, akit szufi szellemű tanai miatt előbb zsidó közössége, majd a keresztények is kiközösítettek, jóllehet Etikája meghatározó alapművé vált.
Egy török katonatiszt válasza a kérdésre: miként maradhatott fenn egy olyan életforma, amit a szakkönyvek szinte egybehangzóan a középkor termékeként írnak le? „Nevetett. – A középkorról semmit se tudok, azt viszont tudom, hogy Koreában a Tarika (Helyes Út) nélkül nem maradhattunk volna életben. Nemcsak péntekenként, hanem naponta voltak összejöveteleink a férfiak között. Egymás mellett feküdtünk a lövészárokban, és vártuk az üvöltő kínai hordák támadását, közben történeteket meséltünk az emberiség tökéletesíthetőségéről. Az emberi faj hivatásáról beszéltünk, nagylelkűségről, szeretetről és emelkedettségről. Énszerintem ez a szufi út…” [M. dervis]
Mások azt mondják, a szufizmus alapgondolata az újplatonizmusból ered, amely szerint az Isten megismeréséhez a szeretet vezet. Ez a gondolat azonban a távolabbi keletre is visszavezethető. Indiában az áhítat útja, az istenszeretet jógája jóval korábban megfogant, mint az új- vagy akár az ó-platonizmus. Persze a szufizmus is eljutott Indiába, és kiváltképp termékeny talajra talált ott. S meglehet a legismertebb „indiai” hangszer, a szitár perzsa eredetű, azért az áhítat nem idegen befolyásra fogant meg Indiában.
Interkulturális hálózat
A szufizmust tekinthetjük egyfajta spirituális amalgamátumnak is, amelyben sokféle szellemi irányzat, világnézeti iskola, hagyomány és gyakorlat olvadt össze: panteizmus, gnoszticizmus, buddhista tanok, perzsa fénymisztika, platonizmus, keresztény hermetika, samanizmus – mindez az iszlám szigorú egyistenhitének ideológiai égisze alatt. Ezt a monoteista rigiditást ellenpontozta a mester-kultusz, a tanítómester megfellebbezhetetlen tisztelete, imádata. Misztikus tanításnak tekinthetjük, hogy fölfedezik Istenben a mestert és a mesterben Istent, a szeretőben a szeretettet és a szeretetben mindkettőjüket. Ennek a felismerésnek, útnak különböző stádiumairól beszélnek a szakértők – olyan szintekről, ahonnan még van visszaút, és olyanról, ahonnan már nincs…
A kultúrák közötti összeköttetés inkább hálószerű, hálózatszerű, nem pedig térben és időben diszkrét, lineáris. Az időkorlátokat és térbeli dimenziókat egybefonó, akár meglepő átkötéseket biztosító rendszer csak a szabad gondolkodók előtt tárulkozik föl, jobbára nem intellektuális erőfeszítések révén. Meglehet, az említett szellemi iskolákban ugyanaz a nagybetűs Tradíció csillan meg, akár a kelő Nap fénye a harmatcsöppek sokaságában. Ez a Tradíció, hagyomány, egyetemes tudás, közös szellemi nevező a létezés szerves összefüggésrendszerét mutatja meg, különféle árnyalatokban, hol az egylényegűség, hol a sokrétűség, hol az isteni lényegtől való áthatottság, hol a szellemi egység, vagy éppen az egyetemes szeretetben megvalósuló összetartozás árnyalatát emelve ki.
Az után kutatsz, aki mindig is veled volt. Azt keresed, aki figyel téged, s közelebb van hozzád, mint tenmagad. Ne rohanj kifelé! Olvadozz, mint a felengedő jég, és mosd el magad. (Rumi)
Milyen szerteágazó lehetett a szufizmus, amely három kontinensre – Ázsiára, Afrikára és Európára – kiterjedt, és a koldus aszkétáktól kezdve az üvöltő derviseken át a legkifinomultabb költészetig a misztikus, a társadalmi és kulturális lét szinte teljes spektrumát átfogta! Vajon mit tanultak a szultáni palota intrikáiból a befolyásos török szufi rendek? Vajon ez a sokrétűség és változatosság az alapja annak a vélekedésnek, hogy a szufizmus előfutára lehetett a titkos társaságoknak, amelyek merítettek volna annak szelleméből és szerveződéséből? Hol az igazság?
A történetiség mellett mindig fölemlítik a gyakorlat számos elemét. A cél az egyéniesült tudatállapot levedlése és az isteneszmébe, az egyedüli valóságba történő elmerülés. Ez a faná, amely meglepő hasonlóságot mutat a nirvánával. Aszketikus gyakorlatok, kontempláció, a légzés fegyelmezése, tánc, mint szimbolikus mozgáskultúra, zene és sok más kulturális megnyilvánulás – mind azt célozza, hogy az egyén elidegenedett állapotából visszataláljon az isteni szeretet-harmónia birodalmába, az egyetlen létező valóságba.
Isten az a tükör, amiben önmagadat szemléled, te pedig az ő tükre vagy, amiben saját isteni vonásait szemléli. (Ibn Arabi)
A szufi út elemei a rituális imádat, a Korán szent szövegeinek recitálása – ahogyan az a Topkapi szeráj egyik különleges csarnokában, a szent ereklyéknek otthont adó teremben folyamatosan zajlik – és a kötött fohászok elmondása, továbbá különös gyakorlatok, mint az önsanyargatás – böjtölés, vezeklés, Isten neveinek ismételgetése, sőt, egyes dervisrendek tagjai tűket, kardokat döfnek át testük bizonyos tagjain, anélkül, hogy vérüket vesztenék vagy fájdalmat éreznének –, speciális légzéstechnikák, amikkel Isten emlékképét idézik föl magukban és az elmélkedés, a csöndes, befelé forduló meditáció.
E belső elmélkedés mellett eleven a szentek kultusza, a sejkek és szent tanítók temetkezési helyeinek látogatása, aminek az a meggyőződés az alapja, hogy a szentek valójában nem halnak meg, hanem csak odább költöznek, egyik helyről a másikra. A szentek kultuszát erősítik a csodák és csodatételek, amiket egyfelől a prófétaság bizonyítékának tartottak, de éltek a gyanúperrel, hogy ilyesmire varázslók mesterkedése is képes. A vízenjárás, jövőbelátás, távutazás, élettelen tárgyakkal folytatott kommunikáció vagy a levitáció gyakorlatilag minden vallási rendszerben megtalálható – Jézus és Buddha esetében az előbbi, a tibeti lámák esetében a gyorsfutás, a jógíknál pedig a levitáció. Interkulturális képzelőerőről volna csak szó? Vagy éppen azokról a természetfölötti erőkről, amiket a mágus papok birtokoltak, s a szentség közös jeleként egymástól független szellemi utak, hagyományok is tisztelnek?
A tánc, mint eksztázis
Az efféle misztikus jelenségeknél sokkal egyértelműbb a szamá, a zenés, énekes, táncos esemény, amely elsősorban nem kulturális cselekmény, hanem vallási gyakorlat, eksztázistechnika. Ettől függetlenül a szamá 2007 óta a szellemi világörökség része.
A szamá, vagy törökül szemá a Dzsalál-ad-dín Muhammad Ibn Muhammad Rúmí által alapított kerengő dervisek gyakorlata. Kemal Atatürk intézkedései nyomán betiltották a dervisrendeket, s a törvény ma is tiltja a vallásos célú táncot, bár elnézően kezelik a magánházaknál vagy kis termekben szemára gyülekező híveket. Amikor azonban kulturális eseményként rendeznek kerengő dervistáncot, az nagy nyilvánosságnak és népszerűségnek örvend – akár csarnokokban, szórakozóhelyeken vagy színpadokon szervezik.
A szemá az istenszeretet, az eksztázis és az igazsággal, azaz Istennel történő egyesülés misztikus szimbóluma.
A dervistánc felügyelője a sejk, a tanító, bevonulás közben mögötte lépdelnek a dervisek. A sejk ülőhelyét vörös szín jelöli, s a rajta helyet foglaló sejk Mevlana Rúmít képviseli. Rúmí napnyugtakor hagyta el az árnyékvilágot 1273. december 17-én, mikor a lenyugvó nap fénye vörösesre árnyalta a horizontot. A sejk helye az elsődleges szellemi pont, vörös színe az egyesülésre és a kiáradásra emlékeztet.
A dervisek fekete köpenybe burkolózva érkeznek, karjukat mellükön keresztbe fonva átfogják saját vállukat – mintha a megszületésükre várakoznának. Egymás után helyet foglalnak félkaréjban, miközben a muzsika már fennen szárnyal, az előénekes hangosan kiáltja a Prófétát dicsérő énekét. A dobok pergése a teremtésre, a Legyen! isteni parancsára emlékeztet. Megszólalnak a lantok és sír a fuvola.
Állandó kapcsolat
ki a legszerencsésebb az egész zenekarban?
a fuvola; a szája
megérinti az ajkadat hogy zenét csaljon ki belőle
az összes fuvola közül leginkább
a cukornád alkalmas erre
a nádasokban himbálóznak szabad táncot járva
nélküled a hangszer megszűnne létezni
az egyik egészen közel ül melletted
egy másik hosszú csókban veled van
a tambura így könyörög:
érintsd meg a bőrömet hogy saját magam lehessek
hadd érezzem át hogy benne vagy minden porcikámban
ami tegnap éjszaka elhalt az teljessé válhat ma
mi értelme van józanságban élni és eltávolodni tőled
ezt nem tenném
részegíts le vagy hagyjál magamra
most már érzem azt mit jelent együtt lenni Veled
(Simon Imre fordítása)
A fuvola panasza az emberi lélek panasza, ugyanakkor tökéletesedésének lehetősége is. A dervisek áldásra jelentkeznek a sejknél, meghajlással köszöntik egymást, szépen sorban, körbejárva. Ez a lelkek találkozása, köszöntése, amely a halál utáni újraszületést is jelzi, ahogyan a túlvilágról visszatér a lélek, és a sejk útmutatásait és tanítását követve most már az örök életre törekszik. Az első kör az első misztériumot jelzi – az Igazság tudományos megismerését, a második köszöntés a második misztérium, az Igazság látása, a harmadik pedig a nagy misztérium, a találkozás, egyesülés az Igazsággal.
Ezután a sejk a legifjabb táncost köszönti, alázattal meghajlanak egymás előtt, majd mindenki a helyére ül. A dervisek fekete köntösükbe burkolózva foglalnak helyet a földön, gubbasztanak, mintha magára a megteremtésük pillanatára várnának. Az imaének és a hangszerek versenye betölti a teret, s a szent köszöntések nyomán feláll az első dervis, kibontakozik sötét köntöséből, mintha csak világi vágyaitól, sóvárgásaitól szabadulna meg. Fejér gyapjúruháját csak világosbarna filckalpagja ellenpontozza. Alázattal kézcsókra járul a sejkhez, aki válaszul a dervis fejfedőjét csókolja meg. Ezzel kap engedélyt a kerengő tánc megkezdésére, s így az óramutató járásával ellenkező irányban forogni kezd – ő a kerengő dervis. A többiek egymás után áldásra jelentkeznek a sejknél, majd az egész sereglet kereng, jobb kezük tenyérrel az égnek emelve – ezzel fohászkodnak, kapaszkodnak Istenbe –, bal kezük tenyérrel a föld felé – így utasítanak el minden világit. „Ezt kapjuk az Igazságtól, s magunknak nem tartunk meg semmit, amit kapunk, szétszórjuk az emberek közt. Nem vagyunk mások, mint a lehetőségek formái.” Kerengenek saját tengelyük körül, kisebb csoportokat alkotnak, együtt mozognak, hullámzik az egész gyülekezet. Az arcok nem földi kifejezést öltenek, a szemek félig lehunyva, mindent betölt a muzsika, a mozgás… mintha a szférák zenéjére rónák pályájukat a bolygók, ahogy a Nap körül keringenek a bolygók. A mindenség tánca ez, amelyben feloldódik minden ellentmondás. A tánc átminősülés…
A tánc négy köszöntés: Isten nagyságát, a teremtés csodáját, az embernek Isten iránt érzett szeretetét és a lelki út lezárulását, vagyis a szolgálatkész helyzet elnyerését dicsérik. Végül a Koránt idézik, imákat mondanak mindenki lelki üdvéért, majd mindenki kivonul, és hazatér…
A mi mesterünk
Rúmí 1207. szeptember 30-án született Balkh városában, a mai Afganisztán területén, és 1273 december 17-én halt meg a kisázsiai Konyában. Sírja egy nagyszerű épületegyüttesben található, ahol annak idején élt, tanított, ahol a kerengő táncot tanították és gyakorolták, ahol a dervismesterek fogadták növendékeiket. Imaterem is kapcsolódik az egykori kolostorhoz, ami ma múzeumként és emlékhelyként működik. Itt őrzik a szent ősrégi ereklyéit, és Rúmí főművének, a Masznaví-nak kéziratos példányait. Rúmí történetekben tanít, így a Masznaví az élet lényegi vonásaira rámutató példázatok kincsesbányája. Rúmít csak úgy hívták – a mi mesterünk (Mevlana), és szinte példátlan szeretet övezte. Elismert tanító és hittudós, többgyermekes családfő volt, mígnem 1244 táján találkozott egy különös vándoraszkétával, Shámsz-i Tábrízí szufi mesterrel.
Rúmí, a nagy tudású tanító terjedelmes kézirataiból olvasott fel a körötte lévőknek, tanította őket. Egyszerre felbukkant egy szokatlan külsejű, idegen aszkéta, aki tisztelettudó érdeklődést mutatott a tanító iránt, s a könyvre mutatva megkérdezte:
– Mi ez?
Mire Rúmí elnézően megmosolyogva az idegenről sütő tudatlanságot csak annyit mondott:
– Olyasmi, amit te nem értesz…
Erre az aszkéta kiragadta kezéből a kéziratos lapokat, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére a kútba hajította azokat. A növendékek ugrottak, hogy mentsék, ami menthető, míg a mester csak elképedten, lesújtva állt. Nagy nehezen kiszedegették a lapokat a kút mélyéről, de egyre növekvő ámulattal látták, hogy a lapok sértetlenek maradtak, szárazon kerültek ki a kút mélyéről. Rumi elképedve kérdezte:
– Mi ez?
Mire az aszkéta csak annyit válaszolt:
– Olyasmi, amit te nem értesz…
Ez a találkozás alapvetően változtatta meg Rúmí életét. Ő is szufi lett, s kettejük mérhetetlen mély kapcsolata a mester és tanítvány legendás viszonyává nemesedett. Rajongását mestere iránt nemcsak tanítványai nézték irigykedve, de családja is. Sámsz eltűnt Konyából, amiben a fenyegetéseknek nem kis része lehetett, Rúmín pedig úrrá lett az elválás megsemmisítő érzése. Állapotát látva környezete jobbnak vélte, ha visszahozzák mesterét. Ez meg is történt, de hamarosan ugyanaz az ellenségeskedés vette körül Rúmít és Sámszot, aki végül háromévi ott-tartózkodás után 1247-ben nyomtalanul eltűnt – vélhetőleg megölték, vagy rejtezve távozott. Síremlékét Konyában őrzik, de más városok is igényt formálnak Sámsz földi maradványaira – azaz máig tisztázatlan, hová lett, hol lett eltemetve. Rajongásig szeretett mestere örök ihlet maradt Rúmí számára, s életét az elválásban élte le.
Mesterem, Sámsz-i Tábrízíhez
Szerelmesem egy fürt haját küldte borravalónak;
azt zsebre vágtam, s őt magát kerestem, s nem találtam.
Kutattam krisztiánusok közt, a Golgotán álltam,
hol a keresztből vér buzog, de Őt ott nem találtam.
Jártam a hindu templomok mélyén, s pagodákban,
míg sarum talpa elkopott, de Őt mégsem találtam.
Megmásztam Herát hegyeit, bolyongtam Kandahárban,
dombon, síkságon, ott meg itt, de Őt csak nem találtam.
A Káf sziklája égmagas, lihegtem, míg fölértem,
ott fészkel a főnix-kakas, de Őt ott sem találtam.
Azt hittem, hogy a Kábakő majd megsegít, s csalódtam:
hány férfi jár ott, mennyi nő! De Őt mégsem találtam.
És Avicenna könyvei! Mely bölcsesség és bőség!
De Isten túl nagy őneki, ezért ott sem találtam.
Mondják: Ő egy araszra sincs az oroszlánudvartól,
de ez az arasz végtelen, mert Őt ott sem találtam.
Így futottam utána, míg szívem mélyére szálltam,
és ráébredtem: ott lakik, bár máshol nem találtam.
Sámsz-i Tábrízí, te tiszta szív! Nem élt még soha részegebb,
zavarosabb két színbolond a földön, mint te s én veled.
(Faludy György fordítása )
A találkozás
Szinte minden, a szufizmussal foglalkozó műben olvashatjuk, hogy a szó az arab szuf, gyapjú szóból ered, mivelhogy a szufik gyapjúköntöst viselnek, a világtól való elfordulásuk jeléül.
Magam is egy filc derviskalapokat gyártó mesterrel találkoztam.
Négy főből álló társaságunk kalauzunkat követve fordult be a mellékutcából nyíló sikátorba – mintha néhány évtizedet visszapörgettünk volna. Ütött-kopott kapuzat, romlott festék, az udvaron senki, de meg sem állunk, máris kapaszkodunk föl a szűk lépcsősoron az emeletre. Sehol senki. Jobbra a műhely – nagy asztal, zsákok, rekkenő hőség a nyár s a filckészítő manufaktúra közepén. Ijedt vagy alázatos lányarc húzódik vissza az ajtó mögé, bennünket pedig beterel kalauzunk a másik, kisebb szobába. Néhány jelentéktelen bútordarab, asztal, körötte székek, helyet foglalunk. Az asztalon azonban két jellegzetes holmi hever, de nem a ház általános hanyagságával, hanem kimunkált egyensúlyban elhelyezve: egy kalpag és egy másik kalpag. A kisebbik a megszokott tejeskávé színű dervis fejfedő, egyenes szélű, finoman keskenyedő süveg, amely puha, domborúságban fejeződik be – ezzel az őt viselő dervis fejét is gömbölydeden védelmezi, egyszersmind összeköti az égi dimenziókkal. Ezt a kalpagot félrecsapva viselik, a kerengő tánc során nélkülözhetetlen kellék. A másik fejfedő sötétes szürke, hatalmas, elágazó, inkább bohócsipkára emlékeztet, mint hétköznapi viseletre. Nem kínos a néma várakozás, majd belép a házigazda – olajos bőrű szufi mester hanyag neglizsében, akitől kalauzunk táncolni tanult. Mi nem tudunk törökül, ő meg nem beszél más nyelvet – így a fiatalember tolmácsol – ami távlatossá, emelkedetté és félig-meddig követhetetlenné teszi beszélgetésünket.
A bemutatkozás fölöslegesnek bizonyult, nem jegyeztük meg egymás nevét, de ez nem is szükséges, hiszen a beszélgetés eleve nem a világi síkon indult, hanem valami időtlenséget sugárzott.
Korpulens testalkat, fürkésző, de mégis nyugalmat, távlatot sugárzó tekintet. Ül velünk szemben, méregeti a világába csöppenő két férfit és két nőt. Tanítvány-tolmácsával ők még két férfi a társaságban. A meleg szinte elviselhetetlen, megrekedt a mozdulatlan levegő, a szoba egy katlan. Belép az előző félénk leányarc, némán poharakat és frissítőt hoz egy tálcán, s nyomban vissza is húzódik. Minden együtt áll a jelentőségteljes találkozáshoz: a kellékesek visszavonultak, a mesterek pedig felkészültek a csörtére. Csak nem szellemi párviadal készül? A hölgyek a közönség?
Házigazdánk – hogy hogy nem – éppen velem szemben, átellenben foglalt helyet – vagy én ültem rossz helyre? Nem felém fordul, hanem barátomhoz, aki járatosabb a szokásokban és a szóhasználatban. Hozzá beszél, de látja mindenki, nekem szól.
– A külső változás jó, azzal kezdődik a belső változás… – mondja, és ebbe nem lehet belekötni, néha a helyváltoztatás, a feltételek átszabása megindít egy belső átalakulást is, kizökkenünk a kerékvágásból. – A víz, ha megáll, megposhad, és iszappá válik, ám ha mozog, ahogy tovább megy, új és új helyekre jut el, szép tájakat lát és sok mindent magába gyűjt. Egyre szélesebb lesz…
Lám, a szufik képletes beszéde – megkezdődött a tanítás. A vízről beszél, de az emberlétről szól. Mintha közönséges hétköznapi beszélgetés volna, de nem, egészen másról van szó. Nagyot hörpöl a sötét szirupos léből, majd folytatja.
– Igen, filckészítő vagyok – ezzel ajkaihoz emeli az egyszerűbb kalpagot, és édesen megcsókolja. – Mindent megcsókolunk, amink csak van. A gyapjú különleges anyag. A szufi gyapjút visel; ha ezt viseled, meleged lesz, de védelmet is kapsz. A gyapjú köntösön nem hatol keresztül a kígyó vagy skorpió.
Ő beszél, néha a kalauzunk fordít, mi figyelmesen követjük szavait, én készülök a riposztra. Erre – jó duellánshoz méltón – nem igen ad alkalmat. Barátom bólogat, én feszülten, dermedten figyelem minden mozdulatát.
– A gyapjú feldolgozásához három dolog szükséges: a meleg – ekkor széles mosollyal körbemutat – a víz és a szappan. Ez kell ahhoz, hogy a gyapjúból filc legyen. És mert a gyapjú feldolgozása a lélek szimbóluma, a meleg a tekke, a kolostor, a víz a tisztaság, a szappan pedig az ember elmélkedése, a meditáció.
Én fölkapom a fejem, hiszen idegen szakszót használ, a meditáció keletebbre honos, a jógában. Aztán eszembe jut, hogy a mester járatos más folyamatokban is, tán maga is jógázik?
– Dohányoztok? – kérdi mentő ötletként, amikor megakad a beszélgetés. Bennem nem talál jó partnerre, ám barátomban igen. Földerül az arca, megkínálja a többieket, s boldogan rágyújt. Az ő merevsége oszlik, kényelmesebben nyújtózik, mélyet szív az erős cigarettából, s rögtön magyarázni kezd:
– Én sohasem veszek cigarettát, mégis mindig van. Megkínálnak, és én is megkínálok másokat.
– És ez a másik kalpag? – kérdezem ártatlanul. Éreztem, a szürkés fejfedő kultikus tárgy, nem közönséges derviskalpag, mint a másik.
– Az?! Az Sámsz! – fölemeli és megcsókolja ezt a kalpagot is. Nincs mellébeszélés. Nem azt mondja, hogy igen, ez olyan, mint Sámsz kalpagja, nem azt mondja, hogy ez a Sámsz-kalpag, nem, egyenesen azt állítja – ez Sámsz. Íme, a szufi misztika egyik elemi példája – a dolgok egységének szembeötlő megfogalmazása: ahogyan egy jellegzetes, ámde mégis anyagi objektumban felfedez, nevesít valami egészen mást. Nem is Sámszot, a nyolcszáz esztendeje halott, de éppen ezért örökéletű titokzatos mestert, hanem a tanítómester archetípust, amelynek Sámsz is megtestesítője volt.
– Mindenkinek megvan a maga Sámsza. Külső tanító, belső Sámsz… mindenkinek megvan a maga tanítója. S a kalpag azért van az asztalon, hogy a belső gondolatot, amit a tanítóról dédelgetsz, kitedd az asztalra!
Lehengerlő tanítás, közbeszólásra látszólag van mód, de ellenvetésre valójában nincs. Közben újabb cigarettára gyújtana, de hirtelenjében nem leli a gyújtót. Én készségesen adok tüzet – finom riposzt a pszichikai és metafizikai duellumban. Láttam, értékelte a viszontvágást, de rezzenéstelenül folytatja tovább:
– Mindenkinek megvan a maga Shámsza, de végső soron egyek is azzal. – Hallgat. Rúmí valósággal beleőrült Sámsz távozásába. Az elválás annyira kínozta, hogy még közelebb került imádott mesteréhez, valósággal azonosult vele. Késői verseit egyenesen Sámsz néven közölte, s úgy tartotta, saját személyében a hold, Sámsz személyében a Nap találkozott, sőt egyesült. Rúmí internalizálta saját externális mesterét, magyarán a szívébe zárta szerelmetes mester-bartáját. S hogy ekkor Sámsz hol létezett? Kívül talán a szír pusztákon járt, vagy a hetedik mennyországban, de szellemében bizonyosan Rúmí szívében élt. Az önfeladás, önmagunk feledése a szeretetben lehetséges.
– Mindannyiunknak kell valaki, akit szerethetünk, akiről gondoskodhatunk, és aki szeret minket. Itt ez a pohár. A pohárnak mindegy, hol helyezkedik el, csak azt várja, hogy megérintsék, használatba vegyék – szeressék. Nem tiltakozik. Az emberben a beteljesületlen vágyak okozzák a bajt.
Közben ide-oda rakosgatja a már rég kiürült egyszerű vizespoharakat.
– Ha nem értesz valamit, ne utasítsd el, hanem vizsgáld meg, értsd meg, engedd közelebb! Ne vágd el, ne utasítsd el! Az emberek az értetlenségtől szenvednek.
– Milyen az igazi dervis? – kérdi barátom, új lendületet adva a melegben andalogva fáradó társalgásnak.
– Dervis összetett szó: dar – ajtó, vis – küszöb. A dervis olyan személy, aki eljutott az isteni kapuhoz, és hajlandó olyan alázatos lenni, mint a küszöb, amin mindenki átlép. Az igazi dervis és a hamis, az utánzó párban járnak, az igazi mellett mindig ott a hamis. Ha látsz egy hamis dervist, örülj nagyon, mert ez azt jelenti, közel az igazi! Eredeti nélkül nincs hamisítvány. Hamis tízlírást azért találsz, mert van igazi is. Hamis tizenegy lírást még senki sem látott, de nem azért, mert nem csináltak, hanem azért, mert eredeti sincsen. Mindennek megvan a prototípusa.
Mosolyog a frappáns szavak hatásán, a többiek lelkesen bólogatnak. Belül én is – igen a hamis mellett ott kell legyen az igazi…
– No és igaz, hogy ma tilos a szemá? – kérdem, tudván, hogy 1925-ben bezárták a kerengő dervisek hivatalos kolostorait, s ma rejtve működnek, úgy, ahogy tudnak.
– Nos, a szemá nem tilos, de nem mindegy, hogy a hivatalos rendezvényen, egy kulturális eseményen veszel részt, vagy egy igazi gyűlésen, ahol ugyan nem biztos, hogy lesz tánc, mégis izzóbb a légkör. A szemát mint lelki gyakorlatot betiltották ’24-ben, s a kolostorokat becsukták, de hiába zártak be néhány kolostort, mert így az egész világ kolostor lett. A külső kolostorból amúgy is mindenkinek el kell indulnia a belső kolostor felé. Egyébként sem visel senki két ruhát. Te fel tudod-e cserélni gyapotruhádat gyapjúra?
A kérdés látszólagos ártatlansága ellenére mégis provokatív, lelki válaszra kényszerít mindenkit – vajon magunk mögött tudjuk-e hagyni a világit és választani a túlvilágit? Mi lassan indulni kezdünk, a külső találkozást magunk mögött hagyva valamit magunkkal készülünk vinni belül.
– Az isteni szikra ragyog mindenen – mondja még el barátunk – ezért csókolnak kezet egymásnak a férfiak találkozáskor, így.
És mutatja, tenyerébe fogja barátom kezét, nem kinyújtott, hanem behajlított alkarral, fölemelt kézfejjel, egymás felé hajlóan. A hüvelykujjak szorítják az összefonódó tenyereket. Nagyfokú intimitást mutat e gesztus, s ahogyan finoman odahajol a tenyerében tartott kézre, a másik sem tehet mást, minthogy odahajol és leheletfinom csókot ad a baráti kézre.
– Nem a te kezedet csókolom meg, hanem az istenségét – folytatja halkan. – Tudom, mi lakozik benned! Az isteni szikra, igen, emiatt csókolunk meg mindent, ami a kezünk ügyébe kerül.
Lassan szedelőzködünk, s megköszönjük a fogadtatást és a tanítást.
– Ugyan, inkább én köszönöm, hogy eljöttetek, s beszélhettem. Ez inkább az én szerencsém!
Lekísér a lépcsőn, egy villanásra előkerül ismét az alázatos lányarc, nyílik a kapu. Kezet fognánk, amúgy nyugati módra, de másképp fordítom a tenyerem, úgy, ahogyan ő mutatta, és kezet csókolok neki, amit ő is viszonoz. Mintha a szellemi párbaj véget ért volna – nincs győztes, de nem is kell mindig győznie valakinek. Fejemben a szufi mondás motoszkál: Háborúság tanít a békére.
Mevlana Rumi tanácsai
Nagylelkűség és mások megsegítése terén légy olyan, akár egy folyam,
A könyörület és kegyelem terén olyan légy, akár a Nap,
Mások hibáinak leplezésében pedig légy éjhez hasonlatos.
A harag és indulat számára halott légy,
Az erényesség és alázat terén akár a Föld,
A béketűrés terén olyan légy, akár a tenger,
Azt mutasd, amilyen vagy, vagy légy olyan, mint amit mutatsz!
A szállodában mindenütt katonák vannak! Imádkoztunk mi is a Szabolcs atyával bemutatott esti szentmisénkben az áldozatokért!! Isten békéje áradjon ki erre a földre!! 