A Szentatya december 11-én, hétfőn a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmise homíliájában a napi olvasmányról (Iz 35,1–10) elmélkedett, amelyben az Úr vigaszt ígér népének.
Szent Ignác azt mondja: jó elgondolkodni Krisztus vigasztaló szolgálatán. Ahhoz hasonlítja ezt, mint amikor barátok vigasztalják meg egymást. Elegendő a feltámadás reggelére gondolni Lukács evangéliumában, amikor Jézus megjelenik az apostoloknak. Olyan nagy volt az örömük, hogy alig tudták elhinni. Sokszor az Úr vigasza csodának tűnik számunkra – emelte ki a pápa.
Ám nem egyszerű hagyni, hogy megvigasztaljanak minket. Sokszor könnyebb másokat megvigasztalni, mint engedni, hogy bennünket vigasztaljanak meg. – folytatta Ferenc pápa. – Gyakran azért, mert ragaszkodunk a negatív dolgokhoz, a bűn okozta sebekhez magunkban és inkább ebben ragadunk: egyedül vagyunk az ágyon, mint az evangéliumban szereplő ember, aki magányos volt és nem akart felkelni; Jézus azonban mindig azt mondja: „Kelj fel!”.
A probléma az, hogy a negatív dolgokban mesterek vagyunk, mert bennünk van a bűn okozta seb, míg a pozitív dolgokkal kapcsolatban olyanok vagyunk, mint a „koldusok”; nem szeretünk vigaszt koldulni. Inkább a neheztelést választjuk és a sértődöttség levében forrunk. Azt is mondhatjuk: keserű a lelkünk, amikor a keserűség a kincsünk. Az ilyen keserű lelkűek jobban kedvelik a keserűt, mint az édeset. Sok ember van ezzel így. Ez a keserű gyökér gondolatban visszavezet minket az eredeti bűnhöz. És aztán éppen emiatt nem hagyjuk, hogy megvigasztalódjunk – mutatott rá a Szentatya.
A keserűség az, amely aztán a panaszkodáshoz vezet: ahelyett, hogy dicsőítenék az emberek Istent, panaszkodnak. A panaszkodás olyanná válik, mint a zene, amely elkíséri az életet. A pápa itt Szent Terézt idézte: „Nagy baj, ha egy apáca azt mondja: igazságtalanság történt velem, méltánytalan dolog történt velem.”
Jónás prófétát pedig nevezhetjük a panaszkodás Nobel-díjasának – tette hozzá a Szentatya. – Elmenekült Isten elől, panaszkodott, hogy Isten valamit tett vele, aztán a cet gyomrában végezte, de végül visszatért küldetéséhez. Ahelyett, hogy örült volna az emberek megtérésének, inkább panaszkodott, mert Isten megmentette őket.
A panaszkodásban is vannak ellentmondásos dolgok. Ferenc pápa utalt egy jó papra, akit ismert, de aki minden miatt panaszkodott, a kákán is csomót keresett. Jó pap volt, a gyóntatószékben nagyon irgalmasnak találták. Már idős volt és paptársai elképzelték, milyen lesz majd, amikor meghal és felmegy a mennybe. Azt mondták: „Az első dolog, amit Szent Péternek mond majd a köszönés helyett a kérdés lesz, hogy hol van a pokol. Szent Péter pedig megmutatja majd neki a poklot. Akkor majd megkérdezi: Hány elítélt van itt? S a válasz hallatán, csak egy, így szól: ó, micsoda katasztrófa ez a megváltás.
A keserűség, a neheztelés, a panaszkodás kapcsán az Egyház szava ma az: bátorság – hangsúlyozta a Szentatya. – Izajás bátorságra ösztönöz, mert Isten eljön, hogy üdvözítsen minket.
A pápa a napi evangéliumra (Lk 5,17–26) utalva kiemelte: Amikor az emberek a tetőről leeresztették a bénát az ágyán Jézus elé, nem tépelődtek azon, hogy ott vannak az írástudók és a farizeusok, csak azt akarták, hogy meggyógyuljon az az ember. A napi liturgia üzenete az, hogy hagyjuk, hogy az Úr megvigasztaljon minket.
Ez nem könnyű, mert ehhez meg kell szabadulnunk önzésünktől, azoktól a dolgoktól, amelyek a kincseink, mint a keserűség, a panaszkodás és sok minden más – emlékeztetett Ferenc pápa. Végül buzdított: Mindannyian tartsunk lelkiismeret-vizsgálatot. Milyen az én szívem? Van benne keserűség? Szomorúság? Hogy beszélek? Dicsőítem-e Istent, a szépséget vagy mindig panaszkodom? Kérjük az Úrtól a bátorság kegyelmét, mert a bátorságban jön el vigasztalni minket. Kérjük az Urat: Uram, jöjj el megvigasztalni engem!
A Szentatya december 11-én, hétfőn a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmise homíliájában a napi olvasmányról (Iz 35,1–10) elmélkedett, amelyben az Úr vigaszt ígér népének.