A legnagyobb luxust próbálom adni a szeretteimnek karácsonyra: időt és a természet közelségét – mondja Ugron Zsolna író a Mandinernek, akivel arról is beszélgettünk, hogy ünnepelt régen az erdélyi arisztokrácia, és hogy miként telik a karácsony két lányával. Ugron Zsolna megosztotta velünk Charles Dickens eredeti puncsreceptjét; elárulta, min dolgozik éppen, és hogy szerinte mi kell a jó karácsonyhoz.

Interjúnk:

Az utolsó pillanatban tudtuk összehozni az interjút, már úton vagy. Erdélyben töltöd a karácsonyt?

A gyerekeim általában Erdélyben vannak karácsonykor, szabadidejük jó részét is itt töltik. Egyébként is jobb a hegyekben tölteni az ünnepeket, ahol rendes hó van, és sokat lehet sétálni a friss levegőn.

Hogy ünnepeltek régen az erdélyi arisztokraták? 

Az egész karácsonyfás karácsony egy viszonylag új dolog, a 19. században alakult ki. Én a 16-17. századot kutattam, akkoriban a fő ünnep télen inkább az újév volt. Régen a karácsony szakrális ünnepnek számított, a karácsonyi ajándékozás is mást jelentett, a szegényeknek adtak adományokat. Azt gondolom, hogy az erdélyi arisztokraták hasonlóan ünnepelték a karácsonyt a századfordulón, mint az ország területén bárhol máshol a jómódú emberek. A betlehemezés nagyon erősen benne van a népi kultúrában, ez a vidéki birtokokon nyilván beépült a család szokásaiba is. Fogadták a betlehemezőket, megajándékozták a birtokon dolgozókat, a koreográfia és az énekek nyilván részben vidékről-vidékre változóak voltak. Pont a napokban beszélgettünk a különféle karácsonyi szokásokról a lányaimmal. Fontosnak tartom, hogy megértsék, hogyan, miért alakultak ki az ünnepeink. Ez is segít, a látott példán túl, hogy ne a legújabb okostelefont jelentse a karácsony.

Van a karácsonyhoz kötődő családi anekdotád?

Nálunk is voltak elég zajos karácsonyok, legendásan rosszul eltalált ajándékok, utolsó pillanatban beeső magányos barátok, huzavona, hogy hol legyen az ünneplés. Mindig más a karácsony, de a végére valahogy összerántja az élet. Néhány éve úgy döntöttem, hogy a legnagyobb luxusaim próbálom adni a hozzám közelállóknak és magamnak karácsonyra: időt és a természet közelségét.

Kevés publikus anekdotám van, az egyik talán az, hogy egy erdélyi karácsonyra Budapestről vonatoztattam le a libamájat, mert arrafelé nem lehetett hízott májat kapni. Pástétom lett belőle, elég körülményes, több napos recept, de édesapám nagyon szerette. Mikor végre megsült, a konyhaablakba tettem, hogy kihűljön. Nagy volt a jövés-menés a házban, és valaki beengedte a kutyákat, így nagyjából harminc másodperc alatt tűnt el a libamáj. Ráadásul ugyanezek a kutyák pár nappal azelőtt falkában megtámadták a juhokat, úgyhogy édesapám meg is jegyezte, hogy milyen jól tartjuk őket. Már akkor is azt gondoltam: jó, és ha nincs libamáj, akkor mi van? Akkor majd eszünk mást.

Hogy telik az ünnep?

Mondom: mindig másképp. Nyilván másképp telik amíg,  te vagy gyerek, vagy amikor nagyon kicsik vannak körülötted. Az a jó, ha mindenki az élethelyzetével harmóniában tudja megélni az ünnepet. Más az, ha nagyon hiányzik valaki, ha nagy társaságban vagy, ha van időd lelassulni, ha éppen nincs. Most már az adventi időszakban nagy bekuckózások vannak a lányokkal, társasozások, de persze előtte túl kell élni a felvezetőprogramot is a sok céges, társasági karácsonnyal. Szeretem az év végét. Kimerítő, de azért alapvetően elég jókedvű időszak. Egy ideje már elengedtem az ajándékok utáni rohangálást. Idén már a lányaim is kalandot kértek ajándékba, azt mondták, van elég holmijuk. Ideálisan semmi dolgunk már 24-én, csak főzünk, puncsot iszunk vagy pezsgőt, és együtt eltöltjük a napot. Éjféli mise, másnap istentisztelet. És további nagy társas csaták. Van is egy zseniális puncsreceptem, Charles Dickens eredeti receptje. Jó, ha az ember megéli hitébe illeszkedően is a karácsonyt. Azt nem szeretem, hogy túlmisztifikáljuk, fesztivál lesz belőle. Hogy ilyenkor mindenkinek látványosan és harsogóan szeretnie kell mindenkit. Az is elég lenne, ha időt hagynánk magunknak és a többieknek észrevenni egymást, valóban meglátni a körülöttünk lévőkben is az embert. Az, hogy trendek határozzák meg a karácsonyt, hogy van lila év és ezüst év, az nekem nagyon furcsa. Egy rendes, nagy, telepakolt karácsonyfa azért nincs ellenemre, évről-évre kifejezetten tudok örülni a szép üvegdíszeknek. Van egy barátnőm, náluk szenteste nyitott ház van: a barátaik, vagy a gyerekeik barátai, rokonaik, ismerőseik, üzletfeleik bármikor beugorhatnak. Ez nekem csodaszép. Emberi és ünnepi.

Van olyan karácsonyi hagyomány vagy fogás, amit az édesanyádtól vagy a nagymamádtól lestél el?

Kevés ilyen fix pont van, hisz az élet is változik.

A hagyomány pedig nem beteg, hogy ápolni kelljen és nem rab, hogy őrizni kelljen, mondta nagyon bölcsen Sebő Ferenc. Meg kell élni. Újraélni. A sajátunkká tenni. Erdélyben az angyal hozza az ajándékokat. Ha valaki azt mondja nekem karácsonykor, hogy az angyal hozza hozzájuk az ajándékot, akkor arról biztosan tudom, hogy van erdélyi felmenője. Azt hiszem, a töltött káposzta a másik biztos dolog a karácsonyfán kívül, ami eddig mindig volt. Édesanyám főzi, nagyon kis lángon, órákig, cserépedényben. Gyerekkoromban pisztráng is volt mindig. A koreográfia is többé-kevésbé állandó: vacsora, olvasás a Bibliából, ajándékozás, desszert – de ahogy mondtam, sokfelé karácsonyoztunk már, sokszereplősek a történeteink. Próbálok a tartalomra figyelni a formán túl. 

Mennyire hiányoztak az erdélyi ízek miután, Budapestre költöztetek gyerekkorodban?

Hiányozni nem nagyon tudtak, mivel én a Ceaușescu-rendszerben voltam gyerek, amikor eleve nem nagyon volt mit enni. Az én menüm a zsíros kenyér és a lekváros kenyér volt, válogatós gyerek voltam, néha hónapokig nem ettem mást. Üresek voltak a boltok. Az emberek úgy főztek, hogy elkezdtek valamit készíteni, de sosem volt meg hozzá az összes hozzávaló, úgyhogy a gyerekek átszaladtak a szomszédba, kértek például két tojást, aztán másnap a szomszéd jött át fél kiló lisztért. Állandó körforgás volt, mindenki segített mindenkinek. Én csak most, felnőtt fejjel értem igazán meg, hogy milyen nehéz lehetett a semmiből ételt varázsolni. Ami talán hiányzott, azok a zöld fűszerek, azoknak a használata akkor Budapesten még nem volt annyira magától értetődő, mi viszont megszoktuk Erdélyben, ott mindenki azzal főzött. 

Sokszor nyilatkoztad, hogy szeretnéd már végre levetkőzni az „erdélyi kastélyos lány” szerepét. Sikerült?

Talán már sikerült. Remélem, mert sokat dolgoztam, hogy így legyen. Évek óta nem élek sem kastélyban, sem Erdélyben, bár ahonnan jövök, az részben meghatározza, hogy ki vagyok. Mostanában tényleg rengeteg jó feladat talál meg, bőven van dolgom: A Nagyok, vagy a Várkert Irodalom rendezvénysorozat, aminek Juhász Annával vagyunk ketten a háziasszonyai, és nagy öröm, mert azt látjuk, hogy van közönsége az irodalomnak. Forgatunk egy nyolcrészes dokumentumfilm-sorozatot Arany János balladáiról, a fikció és a valóság összefüggéseit boncolgatva; ez valójában egy irodalmi-történelmi road movie: Várkonyi Gáborral és Csorba László történészekkel barangolunk Arany nyomában. Nyáron forgattunk egy dokumentumfilmet is, most vágjuk, szóval nem unatkozom. 

Mi a foglalkozásod?

Író. Ma már nem vagyok zavarban, ha ezt mondom; sokáig tartott, hogy ki merjem jelenteni. Azt hiszem, a negyedik regényem után mertem. Minden más, amivel foglalkozom, ebből ered. Más a szemüveg. Más egy riporter szemüvege, más egy műsorvezető szemüvege, és más egy íróé.

Elsősorban íróként vagyok kíváncsi a világra.

Min dolgozol most? Nemrég azt olvastam, hogy szeretnél drámát is írni.

Nagyon! A Hollóasszony című kisregényemet májusban színpadra vittük, érdekes volt megtapasztalni, hogy alakul át, máshogy kezd működni a szöveg, ha mások is alakítanak rajta. Írni alapvetően elég magányos dolog, így jó érzés volt megtapasztalni, hogy amit írtam, az ki tud nyílni, és más emberek is be tudnak lépni a világomba. Drámát írni nagyon szeretnék, de jó drámát csak nagyon kevesen tudnak írni. Közepeset meg minek. Azért csak meg kellene próbálni, és az Úrasszonyok-trilógia befejező részét is el kell kezdenem, Széchy Máriáról és Wesselényiről. Vagány élettörténetek, simán bele fogok szeretni közben Wesselényibe. Már mindent ígértem azzal kapcsolatban, hogy mikor jelenik meg, ha mondanom kell valamit, akkor jövő karácsony, de ebben én is csak reménykedem. Attól  függ, hogy alakul a viszonyunk. 

Ugron Zsolna (Kolozsvár, 1978) író, az erdélyi arisztokrata Ugron-család sarja. Gyermekkorában a család Budapestre költözött. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán végzett, majd a médiában dolgozott televíziós szerkesztőként, később a MOL kommunikációs tanácsadója volt. 2010-ben jelent meg az Úrilányok Erdélyben című kötete, majd jött 2011-ben a Szerelemféltők; ezt követte az Erdélyi menyegző 2013-ban, amelynek erdélyi bemutatóin a Mandiner is ott volt, majd 2014-ben A nádor asszonyai, s 2016-ban a Hollóasszony.

Írta: Kovacshegyi Lili

www.mandiner.hu