Egészen természetes, ha a mai napot azzal a gondolattal töltjük, hogy vajon mi várhat ránk 2018-ban. Talán a gondolataink el-elröppennek az elkövetkező évbe, és elgondolkozunk azon, vajon mi történhet majd, mi lesz velünk és a szűkebb-tágabb világunkban.

Ha már ez így van, s ez az esztendő első napja, érdemes volna egy olyan témát elővenni, ami nagyon is lényeges abból a szempontból, hogy hogyan vagyunk a jelenben. Ez pedig a remény témája. Nagyon egyszerűen szeretnék arról szólni, hogy mi az, ami megerősíti, megalapozza, megerősíti, fenntartja és bátorítja a reménységet. Ráadásul annyira, hogy ne egyszerűen csak reményünk legyen, hanem mi magunk a remény embereivé tudjunk válni. Egy egyszerű beosztást követnénk: múlt, jelen és jövő.

(1) Múlt

Mi az, ami a múltra vonatkozóan nagyon megerősíti bennünk a reménységet? Az első nagyon egyszerű: minél inkább képesek vagyunk akár a mai napunkra, az előző esztendőre vagy az életünk eddigi történéseire visszatekinteni és hálát adni, annál inkább erősödik bennünk a remény. A hálaadás és a remény között egy nagyon izgalmas ív húzódik. Ha begyakoroljuk magunkat a hálaadásba, és ténylegesen időt töltünk azzal, hogy egy nap, egy hét, egy hónap, egy év után, vagy amikor visszagondolunk az élettörténetünkre, azt mondjuk: „De hálás vagyok ezért! De köszönöm ezt!”

Nagyon sok minden van, amit csak visszanézve látunk meg. Mikor benne vagyunk, nem látjuk, csak amikor visszanézünk. Még több olyan dolog van, amit amikor benne vagyunk, nem értünk, de mikor visszanézünk rá, megértjük. Csak visszanézve válik érhetővé az, hogy mi és milyen szándékkal vagy céllal történhetett az életünkben.

Ez azt is jelenti, hogy a visszanézésünk nagyon sok lehetőséget ad arra, hogy hálát adjunk olyasmiért, amiért nem adtunk hálát akkor, amikor éppen benne voltunk. Hiszen akkor még nem is volt világos, hogy ezért miért is adhatnánk hálát. 

A múltra vonatkozó első gondolat tehát így szól: Minél konkrétabban látom azt és töltök időt azzal, hogy megnevezzem, amiért hálás tudok lenni, és minél inkább megengedem, hogy ez érzéseket keltsen bennem, az annál inkább táplálja a jövőre vonatkozó reményt.

Talán ismeritek Pierre abbé nevét. Egy nagyszerű ember. Bár Magyarországon kevésbé ismert, de Franciaországban sok-sok éven keresztül amikor kérdezték az embereket, hogy ki az a közéleti személyiség, akire a leginkább fölnéznek, nem a politikusok, sportolók, zenészek vagy művészek voltak, még csak nem is Cousteau kapitány, hanem Pierre abbé. Több könyv is megjelent már róla, érdemes elolvasni.

Ő a következőt írta az egyik naplójában fiatal korában: „Belegondolok abba, hogy milyen is az édesanyám. Az édesanyám egy bátor asszony. Az édesapám meg olyan melegszívű, nagylelkű ember volt. Elgondolkodtam, mit kezdjek én ezzel az örökséggel.” S erre azt írja fiatalemberként: „Kétség kívül ilyen örökséggel hősnek kell lenni.” Biztos, hogy nem volt tökéletes az anyukája és az apukája sem. De ő meglátott és kiemelt az örökségéből két szempontot, két pozitív vonást, és azt mondta: „Ha nekem ilyen örökségem van, ebből én akár még hős is lehetek.” S tulajdonképpen így is lett. 

Tehát a múltra vonatkozó második gondolat így szól: Ha képes vagyok a reálisan pozitív elemeket kiemelni a múltból és azokat az örökségemnek tartani és abból elkezdeni élni, ez táplálja a jövőre vonatkozó reményt. 

(2) Jelen

A jelenben nagyon fontos, hogy megkülönböztessük a vágyat a reménységtől. Azért, mert ha azt gondoljuk miközben egy vágyra tekintünk, hogy az a reménységünk, akkor az vágyként vagy beteljesedik, vagy nem. Egyáltalán nem emeli a szívet és nem erősít meg minket, ha nap-nap után azt mondjuk: „Hát reménykedtem benne és nem teljesedett be. Pedig de reméltem, hogy így lesz! Mégsem úgy történt.” Ez azonban nem remény volt, hanem vágy. Mert a vágynak az a természete, hogy vagy beteljesedik, vagy nem.

A remény pedig valami olyasmi, ami biztosan beteljesedik, csak még időt kell rá szánni, csak még várat magára a teljes kibontakozása, ami adott esetben történhet a földi élet befejezése után is. A remény természete az, hogy beteljesedésre van ítélve. Ezért nem mindegy, hogy megkülönböztetjük-e a vágyainkat a reményeinktől. Érdemes eljátszani azzal, hogy ha meg tudod mondani, mi a vágyad, akkor kérdezd meg magadtól: „Mi a reménységem ehhez a vágyhoz kapcsolódóan?” Mert a remény beteljesedésre van szánva. 

A jelennel kapcsolatban még egy szempont. Hogy lehetséges, hogy tudok olyat adni, amit én sem kaptam meg? Hogy adhatok olyat, amire nekem is szükségem van? Adhatok olyat, amiből nekem is kevés van. Adhatok olyat, amire én is vágyok. Mikor cselekvő tudok lenni a jelenben mások javára, bár nekem is kevés van és szükségem van rá, vagy én is szeretnék belőle kapni, mert esetleg sosem kaptam vagy nem eleget, és mégis tudok adni, akkor észrevétlenül a reménység emberévé leszek.

Ebből az is következik, hogy minél inkább tudjuk tudatosítani magunkban, hogy mi az, amit meg tudunk tenni, az táplálja a reményt. Sok minden van, amit nem tudunk megtenni a magunk gyöngesége vagy a környezetünk esendősége vagy esetlegessége miatt. De ha beleveszünk abba, hogy mi az, amire nem vagyunk képesek, az nem táplálja a reményt. Azonban amikor fönntartjuk azt a szabadságot és cselekvőképességet, hogy mi az, amire képes vagyok, az a reménység irányába hat.

Olvastam néhány nappal ezelőtt egy asszonyról. Az asszony tudta, hogy meg fog vakulni, és azon töprengett, hogy ha ő vak lesz, akkor mit fog tudni adni bárkinek is. Ő azelőtt egy nagyon tevékeny, jószándékú asszony volt, és felmerült benne, hogy: „Mi lesz akkor az életem értelme? Teljesen másokra leszek szorulva.” S egyszer csak a következő jutott eszébe. „Lehet, hogy vakon alig fogok tudni valamit tenni, ahhoz képest főleg, amit eddig tettem, de egyet tudok. Amikor majd valaki segít nekem, vagy ad nekem valamit, én rá fogok mosolyogni. Én arra gondolok – mondta – hogy ha egy vak ember rámosolyog egy egészséges emberre, az milyen komoly dolog, annak milyen üzenetértéke van. Hogy talán az a mosoly többszörösét éri annak, mikor egy egészséges ember mosolyog. Ha megvakulok, akkor én rá fogok mosolyogni azokra, akiktől kapok valamit, és azt fogom nekik adni.”

A jelenben a reményünket még azzal tudjuk megerősíteni, hogy nagyon pontosan meghatározzuk, hogy mi a dolgunk. Ha ezt meg tudjuk mondani, és tesszük anélkül, hogy azt várjuk, hogy rögtön visszajelzéseket, elismerést, megbecsülést kapjunk, megdicsérjenek érte. Sokszor a reményünk azért fogy el, mert tesszük a jót, de rögtön szeretnénk cserébe kapni valamit. Sokszor nem anyagi ellenszolgáltatást, egyszerűen csak elismerést vagy egy mosolyt. Ha tudjuk tenni a dolgunkat attól függetlenül is, hogy kapunk-e visszajelzést vagy nem, az táplálja a reménységet.

(3) Jövő

A jövőre vonatkozóan a reményt az erősíti bennünk, ha elevenen rákérdezünk újból és újból, minden helyzetünkben, napunkban, kapcsolatban, találkozásban, hogy mi volna itt Istennek a szándéka? Vajon Isten mit szeretne kihozni ebből a kapcsolatból, találkozásból, helyzetből? Ha elevenné tesszük magunkban azt, hogy Istennek van valami konkrét szándéka, terve, amit önmagamra szabottan tudok valamiképpen megvalósítani, hogyha tudatosul bennem az, hogy Istennek van rám vonatkozó szándéka, az erősíti és táplálja bennem a reményt.

Tehát a múlt, a jelen és a jövő szempontjából nagyon sok lehetőségünk van arra, hogy megerősödjünk a reményben, és hogy aztán a reménység embereivé váljunk.

Ezért amikor az életünkben a döntéseinket meghozzuk, ahhoz ténylegesen bizalomra is szükségünk van. Az elköteleződéshez pedig reményre van szükség. Ezért azok a helyzetek, kapcsolatok, feladatok, szolgálatok, amelyekben elköteleződünk, megerősítenek bennünket a reménységben. Minél kevésbé köteleződik el valaki, annál kevésbé válik a szó teljes értelmében a reménység emberévé. Ezért minél inkább elköteleződünk a felismert jó és a megismert Isten mellett, annál szilárdabbá lesz a remény bennünk.

Szívből kívánom mindannyiunknak, hogy ne egyszerűen csak legyen reményünk, hanem a reménység emberévé legyünk!

Pál Feri 2012. január 1-jei vasárnapi beszédének írott változata.