Az életműdíjjal kitüntetett öttusázó-legenda még mindig az elismerés hatása alatt áll

Ch. Gáll András 

Balczó Andrással, a Nemzet Sportolójával megismerkedni különleges ajándék a sorstól egy sportújságíró számára. Hosszú évtizedeken keresztül nem is nagyon veselkedett neki az ember az interjúkérésnek, ugyanis a valaha volt legnagyobb öttusázó önmaga által választott kommuniká­ciós száműzetésben élte mindennapjait Budakeszin, népes családja körében. Azután a január 11-i Év sportolója gálán, a nemzet színházában megolvadt a jég. Balczó András – ahogy ő maga fogalmazott – megérkezett közénk. 

A ház ura már ott vár bennünket a kétszintes budakeszi ház előtt a járdán. Amikor kiszállunk a kocsiból, feláll a sámliról – nem esik könnyen a járás az egykori futógépnek, a csípőprotézis-műtét és az isiász megtette a hatását.

„Menjenek csak előre, én vagyok itthon!”

Az erkélyről magyar vizsla vakkant néhányat, kiderül, hogy némi labrador­vér is csörgedezik az ereiben. Odabent elárasztja az embert a fából épült házak semmivel sem összetéveszthető, kellemes illata.

„Balczó Andrásné vagyok”, mutatkozik be a feleség, Császár Mónika – aki egykoron szintén neves sportoló volt, az 1972-ben olimpiai bronzérmes női tornacsapat tagja –, majd ízléses porcelánkészletben hozza elénk a teát, ami persze még véletlenül sem jelenti azt, hogy absztinensek lennének a Balczó-lak lakói.

„Ezt az ajándékba hozott szekszárdi merlot-t biztosan nem fogjuk kiönteni a lefolyóba!”, terel bennünket az asztalhoz a házigazda.

Kérdésünkre, hogy hányan vannak, amikor összegyűlik a család, kezdi sorolni: „A hat lány – Laura, Anna, Nóra, Sarolta, Noémi, Virág – és a hat fiú – Márton, Barnabás, Bertalan, Bálint, Gáspár, Botond –, négy vejünk, egy menyünk és kilenc unokánk, szóval közel vagyunk a harminchoz. Fiatal házas gyermekeink is igyekeztek Budakeszin lakhatáshoz jutni, bár itt elég magasak a lakásárak, nem egyszerű…”

Nem fogadta el a prima primissima-jelölést

Ezzel témánál is vagyunk, bár csak később akartunk előhozakodni egy történettel, amely akár városi legenda is lehet, de gyorsan kiderül, színtiszta valóság.

„Igen, igaz a történet. Jó tíz éve lehetett. Felterjesztettek Prima Primissima Díjra sport kategóriában, én azonban nem fogadtam el. A hivatalos indoklásban azt közöltem, hogy a díj elfogadása a meggyőződésemmel ellenkezne. Ha elfogadom, úgy éreztem volna, hogy meg vagyok vásárolva.

Mármost, volt nekem egy élő, egyenes adásban leadott rádióinterjúm, amely akkor készült, amikor Kondor Katalin volt a Névjegy című műsor főszerkesztője. Ezt az interjút végighallgatta egy gazdag, idős hölgy, akinek az ápolónője a lányom osztálytársa volt, innen tudjuk a történetet.

Ez a hölgy megírta a végrendeletét, és abba a végrendeletbe belefoglaltatta, hogy komoly összeggel támogatja a vakok intézetét, a máltai szeretetszolgálatot, a Szent István-bazilika felújítását – és egy 125 négyzetméteres, gyönyörű lakást a Farkasréti temető közelében Balczó Andrásra hagy.

Nekem erről akkor fogalmam sem volt, de amikor öt évvel később az idős hölgy meghalt, egyszer csak felhívott a hagyatékot gondozó ügyvéd, és közölte, hogy én vagyok az egyik örökös. Másnap elmentem megnézni a lakást, fel kellett kötni az államat, mert leesett volna, olyan gyönyörű volt.

Három lányunk abban az évben ment férjhez, így a lakás eladási árából tudtuk őket támogatni, kocsit cseréltünk, vettünk egy hároméves mikrobuszt, vettünk tizenhét redőnyt az ablakainkra. Hát ne tekintsem mindezt isteni közbeavatkozásnak?!”

De még nincs vége a történetnek, ha már az isteni közbeavatkozásnál tartunk…

„Amikor értesítettek a végrendeletről, felvettem a kapcsolatot egy ingatlanközvetítő hölggyel, aki azt mondta, háromszázalékos jutalék fejében értékesíti a lakást. Másnap találkoztunk, kijött megnézni a farkasréti ingatlant, beszélgetni kezdtünk, majd a végén azt mondta: legyen a jutalék csak két százalék. Szerintem a világ első ingatlanközvetítője volt, aki a maga kárára kezdett lefelé alkudni… Persze én nem egyeztem bele.”

A háromszoros olimpiai bajnok teljesítette a küldetését

Huszonnyolc kilométer reggel és este is

Szó esik sok mindenről, mígnem hirtelen a múlt heti, nemzeti színházbeli gálaestről, az életműdíjról kezd beszélni.

„Ahogy ott álltam a színpadon, és a közönség felállva tapsolt engem, egyszer csak belém hasított egy szó: megérkezés. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel a szóval. Utólag jöttem rá, hogy ez egy olyan pillanat, hogy úgymond körbeértem. Akkora szeretetet jelentett számomra ez az elismerés, hogy sokkhatás alá kerültem.

Miért szakadt rám ekkora megtiszteltetés? Kulcsár Krisz­tián és Novotny Zoltán olyan csodálatos, részletes méltatást mondott, hogy egyik-másik adat még számomra is új volt.

Bevallom, a mai napig talány számomra, nehezen feldolgozható talány, amit akkor ott kaptam, a Nemzeti színpadán. A szeretetnek és a tiszteletnek ez a megnyilvánulása. Még mindig nem sikerült megemésztenem, helyre tennem. Különféle hasonlatok jutnak eszembe.

Hogy például én egy katona vagyok, egy felderítő, akit átdobtak az ellenséges vonalak mögé, és évek múltán, megannyi viszontagságot követően, a küldetésemet teljesítve visszavergődök a mieinkhez. Az a felderítő érezheti azt, amit én a Nemzetiben: megérkeztem. És a kiképzőtisztem elém jött, és sebhelyes karjaival átölelt.”

Bizony, az elindulás a küldetés teljesítésére nem tegnap történt, van annak már 62 éve is.

„1956 júliusában elindultam Nyíregyházáról, kezemben egy vulkánfíber bőrönddel. Volt benne egy oldal sózott szalonna, némi ruhanemű és egy Biblia. Július 2-án hajnalban édesanyám kikísért az állomásra. Utólag mondta: azért kísért ki, mert tudta, hogy nem jövök vissza.

Tudja – vagy inkább térjünk át a tegeződésre, olyan furcsa nekem, hogy magázódunk –, szóval, tudod, nekem nem kellett bajlódnom a pályaválasztással.

1953-ban – már meg nem mondom, hogy a rádióban hallottam vagy az újságban olvastam – értesültem róla, hogy Chilében egy Benedek Gábor nevű magyar öttusázó világbajnokságot nyert. Akkor bennem, a tizenöt éves fiúban ezek a szavak visszhangzottak: egy magyar öttusázó világbajnokságot nyert.

Hát ha neki sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne? És attól kezdve másképp kezdtem el létezni. Eldőlt a sorsom, az életem: öttusázó leszek! Kézbe kaptam az öttusát! 1956-ban, amikor felmentem a Csepelbe – ahol Benedek Feri bácsi lett az edzőm, annak a Benedek Gábornak a bátyja, aki ’53-ban Chilében világbajnok lett –, már három éve készültem az öttusára.

A középiskolában kiderült, hogy a futáshoz van némi tehetségem. Testnevelésórán a közeli parkban futottunk két kört, ami úgy ezerkétszáz méter lehetett, és az elsők között végeztem. A tanárom ezen felbuzdulva adott nekem edzéstervet, a szerint készültem, középtávon megyei szinten felvettem a versenyt az atlétákkal.

Úszni csak május végétől szeptember elejéig tudtam a szomszédos tóban, uszodának még híre-hamva sem volt mifelénk. Pisztolyra – egy betétcsöves, német P38 mintájú szolgálati pisztolyra – is a szerencse folytán tettem szert, a fegyvert és a lőszert Milotai bácsitól, egy MHSZ-es sportlövőtől kaptam.

Otthon gyakran órákon át gyakoroltam a célra tartást, lőni pedig a laktanya mögötti földsánchoz jártam, egy magam fabrikálta táblára lövöldöztem. Így olyan jól begyakoroltam a lövészetet, hogy 1953-ban volt egy háromtusaverseny Pécsett, azelőtt senki sem lőtt tíz lövésből 100 kört, nekem ott sikerült.”

Az edzések misztériumáról beszélgetve olyan terepre tévedünk, ahol Balczót leszámítva talán még senki sem járt, könnyen lehet, hogy még maratonfutók sem.

„Az 1960-as római olimpián egyéniben a számomra csalódást jelentő negyedik helyen végeztem – lovaglásban felbuktam, az én hibám volt, ráestem a jobb vállamra, alig tudtam felemelni a karom, ezért gyengén is lőttem –, és bár a csapatot megnyertük, ennek a csalódásnak a hatására megfogalmazódott bennem: csak magamra számíthatok.

Két évvel később Benedek Feri bácsinak megmondtam: ettől kezdve magam irányítom az edzéseimet. Ez a magamrautaltság nagyobb fegyelmet erőltetett rám, rájöttem, hogy többet kell futnom. Hetente háromszor, hétfőn, szerdán, pénteken reggel és este 28-28 kilométert futottam, két-két órát.

Úgy éreztem, a kapillarizációnak, a hajszálereimnek erre van szükségük. De ez csak az egyik ok. Rájöttem, hogy az önként vállalt szenvedés a lélek tápláléka, a lélek gyönyörűsége.

Csak az a fontos, hogy a test – amely hadakozik a lélekkel – a lélek hódoltsági területe maradjon. Ennek az önként vállalt szenvedésnek a gyümölcseit élvezhettem, amikor 1963-ban a svájci Magglingenben először lettem egyéni világbajnok.”

Az elengedett, majd visszakapott arany

Az elsőt sorra követte a többi, 1969-ben Budapesten már az emlékezetes ötödik egyéni arany. Ám a teljes megnyugvást, elégedettséget valahogy ez sem hozta meg, sőt mintha a fanatizmus is csökkent volna, és 1970-ben, 1971-ben elmaradtak a diadalok. Így érkezett el 1972, a müncheni olimpia éve.

„Az ötödik világbajnoki cím sem hozta meg azt a boldogságot, amit korábban reméltem tőle, egyre erősebben éreztem azt, hogy a boldogságot máshol kell keresnem. De mivel egyéni olimpiai bajnok még nem voltam, 1972-re újra összeszedtem magam.

Remekül indult számomra az olimpiai verseny is, a párbajtőrvívást 12 győzelemmel és nulla vereséggel kezdtem, és még 17/3-nál is remekül álltam. Lelki szemeimmel láttam, hogy gurulni kezd felém az aranyérem… Aztán egy pillanat alatt szertefoszlott a varázs, görcsössé váltam, egyik vereséget a másik után szenvedtem el, és az iménti álomkép visszafelé pörgött, egyre távolodott az arany.

Kimentem a vívóteremből a röpke szünetben, és valamiféle földöntúli nyugalom szállt meg. Megbékéltem a sorsommal. Visszamentem a terembe, és ahogy lemondtam az aranyéremről, kegyelmi állapotba kerültem, és csodálatos módon újból elkezdtek sorakozni a győzelmeket jelentő V betűk a nevem mellett. Három nappal később olimpiai bajnok lettem.”

Negyvenhat évvel később 2018 januárja az öröm, a boldogság hónapja. Megemlítem Bandinak – hiszen a kétórás beszélgetés végére egészen bensőségessé válik a hangulat –: magam is úgy érzem, hogy tulajdonképpen a múlt csütörtöki gálán érkezett meg a nemzethez. Elmosolyodik…

„Vagy a nemzet érkezett meg énhozzám!”

Ennél méltóbb végszó nem is hangozhatna el. Lassan lejár az időnk, elbúcsúzunk Banditól, a meghatottságtól kissé remegő hangon dadogjuk el, hogy a magyar újságírói társadalom azon törpe minoritásához tartozunk immár, akik elmondhatják magukról, hogy interjút készíthettek a legendával.

Mónika lekísér bennünket a kapuhoz, beszállunk a kocsiba, és elindulunk Budakeszin kegyelmi állapotban eltöltött két óra után a szürke hétköznapok taposómalma felé.

www.magyaridok.hu