Aki már átélte, annak nem kell magyaráznom, milyen, amikor a nagy Ő eléd áll és bejelenti a legnagyobb hírt, aztán megindul és forog veled a szoba, egyszerre sírsz és nevetsz, boldog vagy, olyan érzést tapasztalsz, amit még soha – apa leszel! Elképesztő kaland, nem kis izgalom és óriási felelősség. Indul az utazás…

Feleségem, akivel tavaly nyáron házasodtunk össze, december közepén hozta tudomásomra, hogy apa leszek. Mindig is úgy fogok visszagondolni arra a napra, mint életem egyik legboldogabbjára – érdemes házasodni, az elmúlt egy év folyamán sorjáztak az ilyen napok. A pillanatot előre remekül megtervezte és csodaszépen komponálta meg, hogy még bensőségesebb és ünnepibb legyen. Vannak helyzetek, amikor egyáltalán nem gáz, ha a férfi sírva fakad, ilyen például az az öröm, amikor élete szerelme elárulja, hogy kisbabát vár. Nem tudom, ki hogy reagált, én nem igazán jutottam szóhoz, sírtam örömömben és csak a nyakába tudtam borulni. Nyolc éve ismerkedtünk meg, az elmúlt években több százszor gondoltam erre a pillanatra és képzeltem el, milyen lesz, de mindez szertefoszlott abban a pillanatban. Nem maradt erőm felkapni és megpörgetni, eszembe sem jutott felkiáltani, mindent elnyomtak az örömkönnyek és egy leírhatatlan, ezidáig ismeretlen, de igazán fantasztikus érzés.

Leírhatatlan, hatalmas öröm volt – gyermekünk lesz, szülők leszünk! Attól kezdve egész nap csak mosolyogni tudtam és tervezgettem, milyen apuka leszek, mi mindent fogok majd csinálni a kislányommal/kisfiammal, mikre tanítom meg, milyen közös játékaink és beszélgetéseink lesznek, hogyan próbálok jó példát adni neki.

Valójában már sokszor és sokat gondolkoztam ezen és igyekeztem úgy fejlődni, hogy abból majdani gyermekeim is gazdagodhassanak. Kimondhatatlanul fontos szerep a szülőké, egy életen át meghatároz az, amit a családi körben magadba szívsz – ez a felelősség pedig óriási. Késő este sem tudtam elaludni, mert ezen járt az agyam: csak feküdtem az ágyban, néztem magam elé és azon gondolkoztam, hogyan fogok ennek a kihívásnak megfelelni. Vajon felkészültem-e? Fel lehet-e egyáltalán készülni erre a hivatásra? Jó apa leszek-e? Képes leszek-e biztosítani azt a lelki-szellemi hátteret, ami ahhoz szükséges, hogy ez a gyermek (és majdani testvérei) értékes, szeretetteljes emberekké cseperedjenek? Néztem az alvó feleségemet és azt találgattam, mit tehetek értük, kettőjükért másnap.

Ez a két érzés volt a leginkább meghatározó azon a napon: a hálával párosuló végtelen öröm, valamint a felelősség terhe. Nem akármilyen kombináció… Később persze új tapasztalatok is bővítették a tárházat: jöttek a lemondások, a megnövekedett feladatok a háztartásban, az aggódás, a mindezzel járó fáradtság. Lehetetlen küldetések, mint friss epret szerezni egy januári estén és kivitelezhetetlen feladatok, mint eltalálni, mi az, amit a kismama nem csak abban a pillanatban, de még fél óra múlva is kíván. Lesz miről írni a következő hónapokban…

Azóta hatványozott lelkesedéssel figyelek, olvasok, nézek mindent, ami a szülői hivatáshoz kapcsolódik. Ha azt a szót hallom, hogy “apa”, felkapom a fejem és tudni akarom, miről van szó, hátha meríthetek belőle muníciót. A most útjára induló blogsorozat a felkészülés néhány hónapjáról szól (hiszen meglehetősen régóta tart, véget pedig úgysem ér majd), meghagyva az intimitást a családomnak, de szándékom szerint megosztva jónéhány, talán többeket érdeklő gondolatot, dilemmát, tapasztalatot, olvasmányélményt, a lelkesedést és persze azt, hogy az apaságra, a szülői hivatásra felkészülni jó dolog.

Lépten-nyomon azt hallom, azt olvasom: a jó apákra égetően nagy szüksége van a társadalmunknak. Rajtam aztán ne múljon! Vágjunk bele…! 

Vágvölgyi Gergely

https://777blog.hu