Az első és legfontosabb, amit megtanultunk ezen a szombathelyi estén Pál Feritől, hogy az önmegvalósítás nem egyenlő az ÉN megvalósításával.
Örömmel nyugtáztam, amióta (talán négy éve is van már) nem láttam élőben, színpadon Pál Ferit, semmit sem változott a népszerűsége, most is teltházat csinált a szombathelyi MSH-ban.
Mi a titka ennek a nyakigláb, farmeres, színpadon kólát iszogató katolikus papnak, volt országos magasugró bajnoknak?
Pál Feriért egyszerűen nem lehet nem rajongani, egy tünemény: kézzel-lábbal mutogat, ugrabugrál a színpadon, bejátssza a teret, és ha kell, három székkel elmutogat bármit.
Ha nem lett volna az előadás alatt tilos a hangfelvétel, hát közreadnám, mi mindent gondolt Pál Feri arról az elcsépeltnek tűnő fogalomról, hogy: Önmegvalósítás. Jobb híján azonban kénytelenek lesznek engem olvasni, csak pár szubjektív, kiragadott gondolat következik, Pál Feri színes példázatai nélkül:
Az első és legfontosabb, amit ezen az estén megtanultam, hogy az önmegvalósítás nem egyenlő az ÉN megvalósításával
Az önmegvalósításnak csupán egy dimenziója az Én. Az első, de nem kizárólagos eleme. Az Én azonban – figyelmeztet Pál Feri - nem jelent individualizmust, önzőséget, helyette inkább azt, hogy felismerjük, most rajtunk a sor: most ÉN is csinálhatok valamit.
Az Én nem egyenlő az önzéssel, a másik letaposásával, hanem sokkal inkább a szabadsággal, annak a felelősségnek a felismerésével, hogy ÉN tehetek valamit, hogy ez rajtam is múlhat.
Kikből lehetnek hősök? Születni kell rá?
Mitől tud valaki hős lenni? Ilyen problémakörökkel is foglalkozik a pszichológiában a hős-kutatás, amelynek az eredményei azt bizonyítják, hogy a hős nem egy rendkívüli személyiség, csak egy átlagember, aki akkor is cselekvőképes tud maradni, amikor a többség lebénul.
Az önmegvalósítás második dimenziója a MI
Az emberi természet alapján arra találtak ki bennünket: hogy együtt legyünk, szeressünk a családunkkal és a barátainkkal együtt lenni. Ha ez akadályba ütközik, akkor nem jó nekünk. Jó példa erre egy közeli hozzátartozó elvesztése, és utána a gyász érzése (enni sem lesz kedvünk, elvesztjük az életkedvünk), vagy az, hogy a gyerekek normál esetben mennyire szeretnek a felnőttek közelében tartózkodni.
A társas együttlét alapja, hogy egymás felé is kifejezzük összetartozásunk
Az együttérzés az egyik legfontosabb emberi tulajdonságunk, amire képesek lehetünk. Gyönyörűséges az, hogy nem szükséges ugyanazt gondolnunk, nem kell egyetértenünk azzal, akivel együttérzőek vagyunk – és ez nagyon felszabadító érzés tud lenni.
Működik bennünk egy önjutalmazó rendszer. Amikor például együttműködünk és segítjük egymást, olyan hormonok szabadulnak fel bennünk, amitől jól érezzük magunkat.
Nincs szükségünk külső jutalmazásra vagy büntetésre, magunktól is motiváltak lehetünk, anélkül, hogy bárki megtanítana rá. A nehézség azonban az, hogy ezt az önjutalmazó rendszert tönkre is tudjuk tenni. A felesleges jutalmazással és büntetéssel egy idő után elérhetjük, hogy már nem azért segítünk, mert az nekünk jólesik, hanem elkezdjük figyelni, hogy mit kapunk érte cserébe. Minél egészségesebb valakinek a lelke, annál hatékonyabban működik ez az önjutalmazó rendszer, biológiailag is.
Ha a lelkünk beteg, akkor lehet, nem esik már jól jót tenni
Ez az önjutalmazó rendszer – folytatta a gondolatot Pál Feri - tényleg meg tud sérülni. Viszont abban az esetben is, ha már nem jutalmaz saját belső rendszerünk, akkor is megtérül önzetlenül jót cselekedni, már ettől árnyaltabb és gazdagabb emberi kapcsolataink alakulhatnak ki.
Az ember arra van kitalálva, hogy együtt legyen, együtt érezzen, egymást kölcsönösen segítse
Az ötven feletti generációt – tette hozzá Pál Feri -, még arra tanították, hogy az ember embernek farkasa, ez az élet alapvető mozgatórugója, hogy az erősebb felfalja a kicsit, és az okos ember rágyúr az életre, letapossa a nála kisebbet.
Az önmegvalósítás második dimenziója a MI
Az emberi természet alapján arra találtak ki bennünket: hogy együtt legyünk, szeressünk a családunkkal és a barátainkkal együtt lenni. Ha ez akadályba ütközik, akkor nem jó nekünk. Jó példa erre egy közeli hozzátartozó elvesztése, és utána a gyász érzése (enni sem lesz kedvünk, elvesztjük az életkedvünk), vagy az, hogy a gyerekek normál esetben mennyire szeretnek a felnőttek közelében tartózkodni.
A társas együttlét alapja, hogy egymás felé is kifejezzük összetartozásunk
Az együttérzés az egyik legfontosabb emberi tulajdonságunk, amire képesek lehetünk. Gyönyörűséges az, hogy nem szükséges ugyanazt gondolnunk, nem kell egyetértenünk azzal, akivel együttérzőek vagyunk – és ez nagyon felszabadító érzés tud lenni.
Működik bennünk egy önjutalmazó rendszer. Amikor például együttműködünk és segítjük egymást, olyan hormonok szabadulnak fel bennünk, amitől jól érezzük magunkat.
Nincs szükségünk külső jutalmazásra vagy büntetésre, magunktól is motiváltak lehetünk, anélkül, hogy bárki megtanítana rá. A nehézség azonban az, hogy ezt az önjutalmazó rendszert tönkre is tudjuk tenni. A felesleges jutalmazással és büntetéssel egy idő után elérhetjük, hogy már nem azért segítünk, mert az nekünk jólesik, hanem elkezdjük figyelni, hogy mit kapunk érte cserébe. Minél egészségesebb valakinek a lelke, annál hatékonyabban működik ez az önjutalmazó rendszer, biológiailag is.
Ha a lelkünk beteg, akkor lehet, nem esik már jól jót tenni
Ez az önjutalmazó rendszer – folytatta a gondolatot Pál Feri - tényleg meg tud sérülni. Viszont abban az esetben is, ha már nem jutalmaz saját belső rendszerünk, akkor is megtérül önzetlenül jót cselekedni, már ettől árnyaltabb és gazdagabb emberi kapcsolataink alakulhatnak ki.
Az ember arra van kitalálva, hogy együtt legyen, együtt érezzen, egymást kölcsönösen segítse
Az ötven feletti generációt – tette hozzá Pál Feri -, még arra tanították, hogy az ember embernek farkasa, ez az élet alapvető mozgatórugója, hogy az erősebb felfalja a kicsit, és az okos ember rágyúr az életre, letapossa a nála kisebbet.
Élettani szempontból azonban ez nincs így. A helyzet az, hogy az agresszió akkor jelenik meg az emberi társadalomba, ha valamilyen oknál fogva nem esik jól együtt lenni, akadályba ütközik az együttérzés és az együttműködés. Az emberi szívnek a legmélyebb indíttatása nem az agresszió, hanem az együtt-lét, hogy legyünk együttérzőek, éljük át azt, hogy összetartozunk, és nem vagyunk egyedül.
A kölcsönös segítésben átélhetjük azt, hogy van hova fordulni - az emberi lélek erre van kitalálva, és ha ez akadályba ütközik, akkor jelenik meg az agresszió.
Az Én igazságát kiegészíti a TE igazsága, még ha nem is értünk egyet, akkor is. Az önmegvalósítás pedig azt is jelenti, hogy megkeressük magunkban, mit jelent együtt a MI igazsága.
Az önmegvalósítás harmadik dimenziója pedig a MINDENKI
Amikor csak átéljük: úgy mint mindenki, nem több és nem kevesebb, csak mint mindenki. Amikor az embernek igazán valami súlyos problémája lesz, nem esik teherbe, rosszindulatú daganatot állapítanak meg nála, lebénul, akkor jön rá arra, egyáltalán nem akar semmi mást, nem akar rendkívüli lenni, csak szeretne pont olyan lenni, mint bárki más. Hadd lehessek olyan, mit mások!
Létezik három ősi nyelvünk, amivel szavak nélkül is működtethető ez a MINDENKI érzés: az együttérzés, az érintés, (ha úgy érezzük, már semmi sem segít, öleljük meg egymást), és a cselekvés a másikért. Csak egyszerűen megélem, hogy ember vagyok, semmi különleges, csak egy ember.
Pál Feri végezetül még azt tanácsolta, ha valaki valóban szeretné megvalósítani önmagát, akkor érdemes használnia mindhárom dimenziót. Manapság azonban, ha önmegvalósításról van szó, szinte kizárólag csak az ÉN dominál, a MI és a Mindenki elmarad: „Ezért nem valósul meg annyira az életünk.”
Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!
A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.
Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Az első és legfontosabb, amit megtanultunk ezen a szombathelyi estén Pál Feritől, hogy az önmegvalósítás nem egyenlő az ÉN megvalósításával.