„Életadó szerzetesség – Szűz Máriával és Szent Józseffel a szerzetesi úton” címmel rendezték meg április 14-én a magyarországi szerzetesek zarándoklatát a mátraverebély-szentkúti nemzeti kegyhelyen. Pierbattista Pizzaballa jeruzsálemi érsek és Jeges Mirjam kármelita perjelnő tartottak előadást.

Ahogyan három évvel ezelőtt a szerzetesek évében, most is ragyogó napsütésben telt a találkozó a Mátra lábánál, a csodaszép erdők övezte kegyhelyen, ahol a ferences házigazdák mindig örömmel és jól szervezetten fogadják a látogatókat. Immár hagyomány, hogy a fiatalabbak előző nap gyalog teszik meg az utat Szécsény és Szentkút között – szép bevezetése ez a szerzetesközösségek együtt töltött napjának.

A Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája elnöke, Dobszay Benedek ferences tartományfőnök köszöntötte Pierbattista Pizzaballa érseket, a Jeruzsálemi Latin Patriarchátus apostoli adminisztrátorát, majd a női szerzetesekhez fordult köszöntéssel. Kifejezte háláját belső látásukért, látásmódjukért, amely ajándékot jelent az Egyház számára. Lobmayer Ágnes M. Judit, a Boldogasszony Iskolanővérek tartományfőnöke, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke hasonlóan szép szavakkal üdvözölte férfi társaikat, megköszönte, hogy húzóerők az Egyházban. A szerzetesi zarándoklat megszervezéséért Orosz Lóránt ferences házfőnököt és Kiss Didákot, a Magyarországi Szerzetes-elöljárók Konferenciáinak Irodája vezetőjét illeti köszönet.

Pizzaballa érsek Szent József alakját vizsgálva arról elmélkedett, mit jelent az apaság és anyaság a szerzetesi életben. Máté evangéliumából idézte azt a részt, amelyben Jézus azt kéri, a tanítványok ne hívják magukat atyának és mesternek. Jézus korában ezek a tisztek a hatalom jelei voltak, ma azonban mást, szolgálatot jelent atyának és mesternek lenni. Ahogyan Jézus magyarázta: legyen mindenki a másik szolgája. Ahogyan Szent Pál is írja a tesszalonikiaknak: nem tekintéllyel, hanem anyai, apai szeretettel élt köztük. Az apaság, anyaság egy életstílus, Pál mint apa és anya életre nemzette a közösség tagjait. Az apaság, anyaság nem más, mint a hitre való nemzés: a szerzetes annyira apa és anya, amennyire az Istennel való találkozásra, kiengesztelődésre szüli az embereket. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha kedvesek a számára.

Szent Józsefnek le kellett mondania önmagáról, hogy helyet adjon Isten apaságának. Isten hatalmas szeretetében szintén megtagadta önmagát értünk. Az igazi apaság nem emberi, hanem Isten atyasága: Krisztust nemzi a másikban. Ahhoz, hogy nemzeni tudjunk, előbb fiúvá, Isten fiává kell válni – figyelmeztetett az előadó.

Az apaság nem szerep tehát, hanem szolgálat. Ha az apaságot tekintélynek értelmezzük, az magányt szül, ha azonban szolgálatnak, az gyermekeket nemz. A szerzetesi közösségben oly fontos engedelmességről szólva a szentföldi érsek hangsúlyozta: ha a közösségben a szerepek határozzák meg a kapcsolatokat, akkor az engedelmesség folyamatos alkudozást jelent, az engedelmesség akkor könnyű, ha szeretetre, a szolgálatra épülnek a kapcsolatok.

A szerzetesi testvériségnek próféciává kell válnia, ami csak akkor valósul meg, ha fénnyé válik a világ számára. A szerzetesi élet két veszélye, ha csak a spirituális életre koncentrál és nincsenek külső kapcsolatai; és ha fundamentalista, vagyis a szigorú, merev szabályokhoz való ragaszkodik. Az életadás erőfeszítést kíván, a testvéri közösségnek nyitottnak kell lennie a világra, ugyanakkor ki kell fejeznie egy új hovatartozást. Apának lenni, életet adni: ez mindig a konkrét személyekkel való kapcsolatban fejeződik ki azokon a helyeken, ahol élünk. A testvéri közösség nemcsak egy csoport, ahol a tagok jól érzik magukat, hanem Krisztus teste, amely kifejezi az üdvösséget a világ számára. Nem is egy idilli, tökéletes hely, ahol nincsenek problémák. Máté evangéliuma felsorolja a problémákat is, de húsvéti perspektívába helyezi: benne van ebben, hogy meg kell halni és újjá kell születni az életre. Szent József megtagadta önmagát, hogy új életet szüljön. Ha nincs meg a keresztény életben ez a húsvéti perspektíva, akkor nincs prófécia sem. A keresztény élet túlzás, olyan szeretet, amely túllép a határokon. Szent József túllépett az emberi számítgatásokon, és belépett a teljes ingyenesség logikájába.

Végül három pontban foglalta össze Pizzaballa érsek, mi kell ahhoz, hogy atyák legyünk: ki kell lépni önmagunkból; gyermeknek kell lenni, nem szolgának; a másik ember testvérének kell lenni, nem szerepeket, hanem testvéri kapcsolatokat megélni. Ha így élünk, újjászületünk és az életünk prófécia lesz, mi is új életeket szülünk.

Megrendítő volt hallani, hogy a Szentföldön milyen mélysége, konkrét valósága van ennek a prófétikus létnek. A háborús feszültség légkörében, ahol minden a pusztulásról, a halálról szól, üres beszédnek tűnhet mindez, ha nem húsvéti perspektívában élik meg. Ha nem a helyzetből, hanem a hivatásból indulnak ki, a szerzetesek megmutathatják a világnak, hogy meg lehet élni Istennek ezt a szabadságát. Ahogyan sok szerzetes teszi, aki ott maradt a háború sújtotta Szíriában, konkrét valósággá váltotta ezeket a gondolatokat, munkálkodik a keresztényekért és a muszlimokért is.

Ha a szívünkben mélyen gyökerezik a hivatás, gyermekek vagyunk, akkor semmi nem akadályozza meg, hogy életadóvá váljunk – zárta gondolatait a szentföldi ferences.

A szabadtéri oltár előtt bemutatott szentmise homíliájában a diakónusok kiválasztását elbeszélő szentleckéből kiindulva Pizzaballa érsek tovább folytatta elmélkedéseit a közösségről. A húsvét fényében születő első közösség sem volt mentes a problémáktól, a megosztottság kezdettől fogva jelen volt. Ez a válság, a görögök és zsidók között támadt megosztottság azonban új lépeseket szült, a diakonátus megalapítását, amely által növekedést eredményezett.

Az evangéliumban a tanítványok a kenyérszaporítás után át akarnak kelni a tavon, de sötét van és a tenger viharos. Jézus megjelenik, beszáll, és hirtelen a túlparton találják magukat. Azt kívánta a szerzetesektől, tanúságtételük mindig annak a próféciája legyen az Egyházban, hogy Jézussal a bárkában tudunk csak átérni a túlsó partra. 

A közös ebéd után Jeges Mirjam kármelita perjelnő, a nap másik előadója Márián keresztül kapott felismeréseit osztotta meg a zarándok szerzetesekkel. Felhívta a figyelmet arra, hogy az Újszövetség keveset ír Máriáról, és ebben a kevésben aránytalanul sokszor szerepel a szív szó. Megjegyezte és „a szívében forgatta” a történeteket, írja Lukács (2,19). Az itt használt görög ige ugyanaz, mint amelyből szimbólum szó is fakad: kettétört dolog összeillesztését jelenti, amely önmagán túli jelentést kap, mélyebb dimenziót tár fel. Mária a szív emlékezetével türelmesen összerakosgatta szívében Isten szavát, múltja történéseit és a megjelenő új valóságot. Ebben a hármas tükröztetésben találjuk meg mi is a valódi értelmét annak, ami történik velünk, legyen az keserves fájdalom, vagy a kegyelem túláradása. Mária mindezt „megőrizte szívében” (Lk 2,51) – a görög diatereo ige hosszú belső dialógust jelent, vagyis időt szán az értelem keresésére. Ha így teszünk, mi is belátjuk, hogy minden kegyelem, minden Isten irgalmát hirdeti.

„Üdvöz légy, kegyelemmel teljes” – szól hozzá az angyal, Mária legmélyebb identitását árulva el: kegyelembe fogadott. Mi is kedvesek vagyunk Isten számára, nem csupán feladataink, eredményeink révén. A kegyelem és az öröm görög szavak egy szótőről fakadnak: örömünk oka, hogy kegyelembe fogadottak vagyunk.

Mária hagyta, hogy megtörténjen vele az ismeretlen, ráhagyatkozott a Mindenhatóra. Mirjam nővér hangsúlyozta, hogy ez az elfogadás nem beletörődést jelent, Mária kész elfogadni Isten mindent átalakító erejét. Isten szívét próbálja megérteni. Mi is kérhetjük Mária oltalmát, amikor Isten gondolatai nem a mi gondolataink. A kontemplációnak ez a sajátossága: csodálni anélkül, hogy mindent érteni akarnánk. A pillanatnyi helyzeten nem kell feltétlenül változtatni, el lehet nyugodni benne és a bensőnk mélyén találkozni az Úrral. Ahogyan Keresztes Szent János mondja: a szív mélyén több központ van, ahová alászállhat a lélek akkor is, ha nem érte el a legmélyebbet.

Az ámen hitet és engedelmességet jelez egyszerre. Az Isten akaratába való beleegyezést azonban nem lehet improvizálni, hosszú hűség gyümölcse. „Fiat voluntas tua” – mondjuk mindennap a Miatyánkban. Isten olykor a szavunkon fog és ezek a helyzeteke valódi szabadságunk tesztjei lehetnek. Isten titokban etet a lélekkel egy gránátalmaszemet, mondja Simone Weil. A beleegyezést jelenti, amit Istennek ajándékozunk. Ez a gránátalmaszem megbújik a lélek többi hajlama között, és mégis örökre eldönti a sorsát: vagyis Isten titokban odaajándékozza nekem a képességet az ámenre, én pedig szabadságom függvényében élek vele.

Az ember nem valósíthatja meg önmagát anélkül, hogy igent nem mondana. Az igen azonban sok nemet feltételez, a választás lemondás is. Minden igen kockázat és célt kíván meg. A legelső kérdés az, mi a cél, amihez az igent és a nemet mérem. Ami megérleli az embert, az a meghozott döntésekhez való hűség.

Mindig megérint a nagyszombat nagy csendje – osztotta meg tapasztalatát Mirjam nővér. Mintha megállna az idő – a Szentlélek fontosnak ítéli a hiány, a gyász tapasztalatát. Emberségünk elmélyítésének folyamatában nagy szerepet játszik a veszteség feldolgozása. Nagypénteken mindenki megtapasztalta a lehetetlenséget, Isten csendje volt mindenütt, a fájdalom szorítása. Itt kezdődik a nagyszombat munkája: a kudarc létezik, a halál létezik és nekem a reményt kell kimunkálnom magamban, értelmet kell keresnem a látszólagos kudarc mögött, mert így leszek képes befogadni az Országot. Ez a hosszú folyamat maga a szívünk megtérése. Az Istenszülőre rátámaszkodhatunk ebben, megtart minket. Mária jól tudott emlékezni, a reményt védelmezni. A remény anyja, mert a fájdalmak mellé odateszi Isten ígéretét, ez az ő értelmezési horizontja. Nem takarja el a valóságot, hanem túllát rajta. Ha én is így nézem életem valóságát, bátrabban, nagyobb nyugalommal tudok tovább menni.

Isten kegyelméből Máriában is megvalósultak Jézus szavai a földbe hullott gabonaszemről. Isten Fiáról szóltak a szavak, de a szentírási szövegeket is úgy lehet – a modern hermeneutika módszerével – értelmezni, hogy megnézzük, mit hozott létre, milyen élet áramlik ki belőlük az idők során: az alázatos názáreti Szűz az évezredek során megszámlálhatatlan sokaság anyja lett. A mi életünknek is nagyobb a távlata, mint gondolnánk.

Kis Szent Teréz írja, hogy Mária nem futhat előre egyedül: „magával ragadja az összes lelket, akit szeret”. Ez a Szűzanya evangelizálása, fut Isten felé és magával visz, ha belekapaszkodom.

Mária soha nem vádlója testvéreinek, mindig közbenjáró. Észrevétlenül bogozgatja a csomókat. A Királyok második könyvében olvashatjuk Elizeus próféta történetét, amelyben Izrael királyának segít kilőni a nyilat. A belső szobánk nyitott ablakából mi is nyilakat, imáinkat lőjük az ég felé. Ezek a nyílvesszők egészen Isten szívéig érnek, mert Mária keze van a kezünkön és segít tartani az irányt.

Olvassuk, hogy Mária a mennybemenetel után egy szív egy lélekkel együtt imádkozott az apostolokkal – vagyis azokkal, akik magára hagyták az Urat a szenvedésben. Hogyan tudta integrálni életébe ezt a csalódást? Mária személyisége magjához tartozik a hálás elfogadás, és tudja, hogy az egység megőrzésének alapfeltétele a megbocsátás, a másik tartozásának elengedése. A Szűz tekintete „a gyengéd együttérzés tekintete” – írta Bernanos.

A bizánci Akathisztosz himnuszban sokszor énekeljük: „Örülj, szent Szűz”. Isten, aki végtelen öröm, nekünk akarja adni ezt az örömet. Ez az öröm az elé jön, aki nem keresi: válasz az életemet motiváló érték érdekében tett erőfeszítéseimre. Másfelől a Lélek gyümölcse, belülről jön, misztikus tapasztalat, Isten műve bennem. Tanulnunk kell örülni. Ha Isten szeretete központi jelentőségű az életemben, észreveszem a legapróbb jeleket, nincs szükségem rendkívüli jelekre. A többi jelnek pedig nem tulajdonítok akkora jelentőséget, mert nem hiszem, hogy tartós örömet tudnának szerezni. „Őérte mindent veszni hagytam” – mondja Pál apostol. A vágyaim, az ízlésvilágom evangelizálásáról van szó, hogy eljuthassak önmagam középpontjába, ne önző kis énem csapdájában éljek. A keresztény öröm igazi forrása az Atya szava, amelyben magamra ismerek. Hagyom, hogy az Atya öröme betöltsön engem és a bennem megszülető örömmel válaszolhatok. Mária segít ebben, fölemel, bátorít, nem nehezedik ránk. „Inkább anya, mint királynő” – írta Kis Szent Teréz. Nap mint nap megköszönhetjük Istennek, hogy ilyen anyát adott nekünk – zárta gondolatait a kármelita perjelnő. 

Az előadás után a téren korosztályok szerinti csoportokban beszélgethettek, fogalmazhatták meg a szerzetesek kérdéseiket az előadókhoz, akik aztán személyes tapasztalataikat elmesélve válaszoltak.

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír