Simona Pop a román női párbajtőr-válogatott tagjaként aranyéremmel tért haza Szatmárra a Rio de Janeiro-i olimpiáról 2016-ban. Akkoriban bejárta az internetet, ahogyan két nyelven köszönte meg a támogatást szülővárosának. A végtelenül közvetlen sportoló az idei Országos Katolikus Ifjúsági Találkozón tett tanúságot hitéről a fiatalok előtt, ekkor nyílt alkalmunk nekünk is a beszélgetésre. A sportolóval készült interjú rövidebb, szerkesztett változatát a Vasárnap 2018/33. számában olvashatták.

Vegyes családból származol, hogy lettél épp katolikus?

Vegyes családból származom, édesanyám román volt, édesapám magyar. Édesanyám görögkatolikus, apukám római katolikus, de nem voltak igazán vallásosak, csak én „ragadtam ott” a templomban, a Szentlélek-plébánián. Akkor vittek el, amikor eljött az elsőáldozás ideje, két évet jártam a felkészítőre. Utána azt mondtam, mennék továbbra is. A szüleim örültek, hogy jó helyen vagyok, meg hogy nem a „nyakukon lógok” sokszor. Most is nagyon sok a fiatal, a gyerek, de akkoriban száz-kétszázan is voltunk. Jó közösség volt, mindig akadt, akivel barátkozni, beszélgetni. A pap bácsi, Merk atya, aki már nincs közöttünk, okos plébános volt, Németországból hozott számítógépeket, és mivel otthon persze senkinek nem volt ilyesmi, ha mentünk misére, lemehettünk játszani a számítógépen. Szóval, ott ragadtunk. Szerintem a gyerekekkel valahogy így kell, hogy először megszeressék a légkört, és aztán úgyis ott maradnak.

Mit adott neked ez a közösség miután már nagyobb lettél, és a versenyeken is elindultál?

Én oda mindig haza tudtam menni. És ott nem az voltam, aki megnyerte a versenyt, vagy aki épp kikapott, hanem egyszerűen Simona voltam, akinek örültek a többiek. Ha nyertem jó, ha nem nyertem, úgy is jó volt. Második otthonom volt a plébánia.

Mikor kezdtél el vívni, és ki fedezett fel?

Kilencévesen kezdtem el vívni Szatmárnémeti-ben. A két bátyám vívott, és úgy gondolták a szüleim, hogy ha kettőnek bejött, akkor hadd menjen a kicsi is. 1997-ben kezdtem el, akkor jött haza külföldről gyermekkori edzőm, Csiszár Ferenc. Amúgy a testvéreim vittek magukkal már hároméves koromtól, persze nem vívni, hanem csak játszani. Így meg voltam szokva az emberekkel, és egyből egy nagyon jó csapatba kerültem. Nem azért mész el vívni, hogy egyből olimpiai bajnok legyél, hanem, hogy játssz. Miután tizenhárom évesen megnyertem az első országos bajnokságot, akkor úgy gondoltam, próbálkozzunk vele tovább…

Hogy fért össze az iskolába járás, tanulás meg az edzések?

Nem tudom. Őszintén megvallva, nagyon sokat hiányoztam, egy nagyon-nagyon jó líceumban végeztem és jó tagozaton, matematika-informatika szakon, de édesanyám megmondta, hogy ha nincs 9-es fölötti tanulmányi átlagom, akkor nincs vívás. Én pedig nagyon szerettem vívni, úgyhogy ki kellett hozni a 9-est.

Tizenhárom évesen voltál először országos bajnok. Milyen versenyek következtek?

Ahogy léptem előre, megnyertem minden országos bajnokságot a kategóriámban, 2008-ban volt az első világbajnoki érmem egyéniben, ekkor második lettem, és utána már „beindult” a dolog. Bekerültem a nagy csapatba, ott muszáj volt minden versenyen érmet szerezni. Úgy mentünk el, hogy kell egy érem: hogy milyen színű, majd meglátjuk.

Szatmárról Bukarestbe kerültél. Be tudtál ott illeszkedni, otthon érezted magad?

Nyolc évet éltem Bukarestben. Szerencsés voltam, mert egy családhoz kerültem, egy idős hölgyhöz és úrhoz, akik egy kicsi panziót vezettek. Nagyon családias volt a hangulat, olyanok voltak nekem, mintha a szüleim lettek volna. Ott is találtam egy templomi közösséget, ahova eljártam vasárnaponként, amikor Bukarestben voltam. Szóval „megcsináltam a szatmári életemet Bukarestben”, azért, hogy – bár tudtam nem végleges, de – amikor ott vagyok, érezzem jól magam.

A riói olimpiáról majdnem lemaradtál…

Igen, majdnem itthon hagytak. És nem az volt a gond, hogy erdélyi vagyok, félig magyar, hanem az, hogy az utolsó hónapokban a csapattársam egy kicsivel jobb volt, mint én. Így azt gondolták az edzők, hogy jobb lenne őt kivinni, mert ő épp jobb formában van. Nekem fájt is, meg nem is, meg is értettem, meg nem is. Mert ha mérlegre tesszük a négy évet és az egy hónapot, nagy a különbség. Én négy évet segítettem a csapatot, ő egy hónapot volt egy kicsivel jobb, mint én. A vívásban négy ember van a csapatban, három aktív és egy csere tag. A négy év folyamán én voltam az aktív második vagy harmadik ember, és aki tartalékos, az mindig cserélődik nálunk a csapatban. A tartalék az a tag, aki ha ki is jut az olimpiára, de nem teszik be vívni, azaz ha nem aktív egy percig sem, végül nem áll fel a dobogóra, nem kap érmet, és igazából neki semmi nem jut. Érdekes helyzet, mert ott ül és imádkozhat azért, hogy legyen érem, de imádkozhat azért is, hogy szükség legyen rá is. Szóval nagyon-nagyon nehéz annak a csereembernek a helyzete. Két héttel az olimpia előtt derült ki, hogy nem lehet csapatfelállást váltani, csak ha lesérült valaki. De mi egészségesek voltunk mind, tehát aki kvalifikálta a csapatot, annak ott kell lennie az olimpián is. Így jutottam ki. Egyéniben sajnos egyáltalán nem ment jól, de a többieknek sem. Ez így volt megírva, hogy csapatként nyerjünk érmet.

A döntőben is vívtál?

Végigvívtam az olimpiát, egyetlen egy aszót, az utolsót adtam át a csapattársamnak. Amikor bekerültem, azzal viccelődtem az edzővel, hogy én segítek a döntőig, de a döntőben nem én vívok, hanem a tartalék, hogy legyen mindenki elégedett. Nagy nyugodtan ültem a háromórás szünetben, nézelődtem, amikor az edzőm bevágta, hogy én kezdem az aszót.

Visszanézve, már a felénél lehetett tudni, hogy mi vagyunk az olimpiai bajnokok, de míg le nem járt az utolsó lánynak az utolsó három perce, addig mi nem hittük. Mert mi a gond? Mi megcsináltuk a cserét, de a csere visszafelé már nem lehetséges. Ha véletlenül lesérül az utolsó emberünk, és nem tudja befejezni, akkor elúszik az olimpiai bajnoki érem. Ezért nem mertünk előre örülni, aztán persze az utolsó tíz másodpercben elkezdtünk visszaszámolni, akkor tudtuk, hogy innen már nincs visszaút, most már mi vagyunk az olimpiai bajnokok. Sírtunk, nevettünk. Alig tudtunk örülni, annyira fáradtak voltunk.

A tanúságtételedben elmondtad, hogy édesanyád egy betegséggel küzdött, és igazából épp általa tanultál meg küzdeni…

Édesanyámat rákkal diagnosztizálták, amikor én kétéves voltam. Volt egy kétéves lánya, egy tizennégy és egy tizenhat éves fia, akiket egyedül nevelt. Ő húsz évet kért Istentől, hogy fel tudjon engem is nevelni. Azon a napon amikor a húsz év eltelt, anyukám meghalt. Végigvitte. Én valóban tőle tanultam meg azt, hogy végig kell vinni, tőle tanultam meg küzdeni. Kéthetente járt fel Kolozsvárra kemoterápiára, majd sugárterápiára. Amikor hazajött, kiszökött a kórházból az első ovis szereplésemre. Mondta az orvosnak, hogy a lányának most van az első szereplése, és neki ott kell lennie, az orvos pedig azt mondta, nem mehet ki. Anyukám azzal válaszolt, hogy: jó, holnap találkozunk! Fogta magát, eljött, és másnap reggel visszament. Minden fontos eseményen ott volt: nyolcadik osztály végén, érettségikor, a testvérem esküvőjén. Valahogy mindig nagyon érzékenyen érintett, mert 2011-ben halt meg édesanyám, én pedig 2012-ben kezdtem jó vívó lenni. Semmit nem ért meg abból, amivé én váltam. Miután a gyermekemet megszültem, akkor sínylettem meg a legjobban azt, hogy ő nincs. Addig úgy éltem az életemet, megértettem, hogy nincsen. Amikor hazajöttem, az első utam mindig a temetőbe vezetett, az éremmel, megmutattam neki… Annyira igaz az, hogy akárki akármennyire is büszke rád, sose senki nem lesz olyan büszke, mint az édesanyád. Nagyon-nagyon erős és határozott ember volt. És mindig vigyázott arra, hogy két lábbal a földön járjak, ne szálljak el. Egy-egy verseny után, amikor hazaértem, örült, megdicsért, és egyből mondta: jól van lányom, megnyerted! Látod azt az ablakot? Meg kéne pucolni… Így ment nálunk. Azért persze az érmet meg a kupát hónapokig mutogatta az embereknek. Láttam, hogy örül, de nem akarta, hogy elszálljak, és nagyon jól tette.

Fiatalon házasodtál. A sportolók körében ez nem annyira megszokott.

Huszonnégy évesen mentem férjhez, nem voltam annyira fiatal. Tizenhat éves koromtól vagyok együtt a férjemmel. Ha nem vívtam volna, szerintem tizennyolc évesen férjhez megyek, és húszévesen már szülök. Nagyon-nagyon vágytam családra, nagyon-nagyon vágytam egy gyerekre. Rio után lettem édesanya, és ez jó, mert nem szerettem volna úgy elmenni versenyezni, hogy itthon hagyjam a gyermekemet. Emiatt nem tudok visszamenni vívni, akármennyire hiányzik, nem tudom itthon hagyni a gyermekemet. Azt, hogy egy hétig vagy hetekig anya nélkül legyen, nem tudom elviselni. Tizenegy hónapos, és még egy órát nem töltött el nélkülem. Most már be kell adjam bölcsődébe, mert talán túlságosan is ragaszkodom hozzá, mintha csak én tudnék mindent, és nem jó ez a gyereknek.

A férjed is templomba járó?

A férjem román, ortodox vallású. Nem járt templomba. Mióta megházasodtunk, el-eljön vasárnaponként. Azt szereti, hogy rövid a katolikus mise. 50-60 percet végig lehet ülni, elgondolkozik a saját dolgain, vagy meghallgatja a prédikációt. Én ennek örvendek, mert sose mondtam neki, hogy muszáj – az esküvőt kivéve (nevet). Sokszor „szerencséje van” a lányunkkal, ha éppen alszik mise közben, és akkor szól, hogy ő itthon marad Klárával, én menjek nyugodtan. Mondjuk nekem is jó kicsit kikapcsolódni, a templomban csendben lenni. Ott egy kicsit utoléri az ember magát.

Mit jelent számodra az imádság? Hogy szoktál imádkozni?

A kötött imákat nem annyira szeretem, hanem inkább úgy elbeszélgettek a jó Istennel. Nem is tudom, valahogy ezekkel a sablonimákkal elterelődik a gondolatom. Régebben, amikor bementem a templomba egy verseny előtt, mindig azt kértem, hogy sikerüljön nyerni. Aztán ha nem sikerült, amikor visszamentem, felróttam Istennek, hogy nem segített. Lassan rájöttem, hogy úgy kellene bemenni, hogy inkább csak beszélgessünk. Elkezdtem a győzelem helyett erőt kérni az edzésekhez, bölcsességet, hogy jól kezeljem az edzőim utasításait, és ahogy így kértem a dolgokat, kezdtek jönni az eredmények is. A jó Isten tudja, hogy mikor és mi kell. Nekem könnyebb is volt elfogadni, ha nem sikerült, mert nem is azt kértem. A jó Isten nem karácsonyfa, aki előtt toporzékolni kell, mint a gyerekek, ha nem kapja meg az ajándékát. Szóval, inkább így imádkozom.

Mit üzensz a fiataloknak?

Higgyenek az álmaikban, mert megvalósulnak, még ha nem is akkor, amikor ők gondolják, és nem is úgy, de megvalósulnak. Lehet nem is az az ő útjuk, amit kérnek, de a jó Isten meg az élet elvezeti majd őket oda, ahova el kell jutniuk.

Vissza fogsz menni vívni?

Nem. Nem tudom elhagyni a gyermekemet, és szeretnénk még másodikat, harmadikat. Most a család a fontos. Abban a nyolc évben nagyon sokat veszítettem a családdal töltött időből, ezért, most az jön, hogy otthon lehessek és a családdal foglalkozzak.

Kérdezett: Serbán Mária

www.romkat.ro