A BUDAPESTI KONGRESSZUS TÚLMUTATOTT AZ EGYHÁZI VERTIKUMON, TRIANON SZELLEME LENGTE BE

Nyolcvan éve, 1938. május 26. és 29. között Budapest adott otthont a 34. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszusnak. Ez az esemény nem pusztán a hazai katolicizmus, hanem a Horthy-korszak egyik legfontosabb ünnepévé lépett elő. A rendszer 25 éves fennállása során egyetlen korábbi vagy későbbi esztendőben sem vetült olyan nemzetközi közérdeklődés hazánkra, mint ekkor.

A Magyar Királyság 1938-ban ünnepelte Szent István király országfelajánlásának 900. évfordulóját, vagyis a Regnum Marianum létrejöttét is. Ehhez kapcsolódott még a Szent Jobb megtalálásának emléknapja, amelyet május 30-án tartottak.

Az első eucharisztikus világkongresszust Franciaországban tartották 1881-ben. Az ünnep koncepciója szerint – igen leegyszerűsítve – egy világméretű úrnapi körmenet volt, vagyis az eucharisztia tiszteletének a világ számára történő megvallása. A kongresszusok hatásaként értelmezték egyes szerzők, hogy XIII. Leó pápa előbb kiadta a Rerum novarum enciklikát, ami válasz volt a marxista társadalmi elvekre, valamint hogy a pápa a századfordulón felajánlotta a világot Jézus szívének.

Mindebből következett, hogy a kongresszusok szellemisége szorosan összefonódott a szociális kérdéssel, és ebből adódóan a klérus 1938-ban is több alkalommal felhívta a figyelmet a két világháború közötti magyar társadalomban jelentkező súlyos társadalmi és vagyoni egyenlőtlenségekre.

A 33. kongresszusra 1937 februárjában Manilában került sor, ahol korábban nem látott tömeg – másfél millió ember – vett részt az ünnepségen. A manilai találkozónak hasonlóan kiemelkedő nemzetközi visszhangja volt, mint egy évvel később a budapestinek, ugyanakkor más, ijesztőbb reminiszcencia is akadt a jövőben, mivel a város 1945-ben hasonló véres csatát élt át, mint Budapest.

Február 3. és március 3. között körülbelül 200 ezer manilai civil halt meg, és a város a szó legszorosabb értelmében romba dőlt. A manilai csata a legnagyobb ostrom volt a csendes-óceáni hadszíntéren a második világháborúban, és annak első tíz napjában még Budán is heves harcok dúltak. Ráadásul az ostrom napra pontosan a 33. kongresszus 8. évfordulóján kezdődött.

A 34. kongresszus előkészítése már 1937 májusában megkezdődött, amikor Serédi Jusztinián esztergomi érsek kihirdette az eucharisztikus emlékévet. Az ünnepély központi témájának az aucharisztiának mint a szeretet kötelékéről való elmélkedést választotta. A spirituális készülődés mellett nagyon komoly világi szervezőmunka kezdődött: a magyar politikai elit helyesen ismerte fel, hogy az ország reputációja a tét, és hogy végre lehetőség kínálkozik arra, hogy az ország kitörjön abból a nemzetközi elszigeteltségből, amely 1918-at követően sújtotta.

Jóllehet a Magyar Katolikus Egyház mindvégig az ünnep lelki és misztikus tartalmát hangsúlyozta, elhárítva az óhatatlanul felmerülő politikai konnotációkat, a kongresszus mégis túlmutatott az egyházi vertikumon.

Az ünnep dátuma, amely a legtöbb esetben az áldozócsütörtökhöz vagy az úrnapjához kötődött, és ennek következtében a húsvét időpontjától függött, igen közel került június 4-hez, vagyis a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójához. Ezért szimbolikus jelentősége volt a határon túlról érkező magyar és a szomszédos népekből útnak induló zarándokoknak.

A földrajzi közelség, valamint a német zarándokok kényszerű távolmaradása – Hitler megtiltotta a részvételüket – miatt a legtöbb „külföldi” vendég pont a Szent István-i birodalomból érkezett, és ezzel az ünnep sikeresenhaladta meg a régiót jellemző politikai feszültségeket és ellenségeskedést.

A kongresszus fővédnöke a kormányzó felesége, vitéz nagybányai Horthy Miklósné lett. A református államfőkatolikus felesége révén sikerrel simította el a kongresszust övező felekezeti ellentéteket. Mindazonáltal Ravasz László a helyes református magatartást „a teljes lelki érdektelenség” állapotában látta.

A kongresszusra 15 bíboros és 330 püspök mellett több mint százezer zarándok érkezett, akiknek elszállásolása és élelmezése komoly logisztikai feladatot jelentett. A kormány igen jelentős összeget, 600 ezer pengőt különített el ezekre a célokra. XI. Piusz pápát Eugenio Pacelli bíboros, egyben pápai legátus képviselte. Pacelli személye tovább erősítette a kongresszus egyik legfőbb üzenetét, vagyis a katolikus „harmadik út” lehetőségét a náci, illetve a bolsevik rezsimek árnyékában.

A pápai legátus alig tíz hónappal később XII. Piusz néven lépett Szent Péter örökébe; budapesti élményei alapvetően alakították, sőt erősítették benne a totalitárius rendszerekkel szemben folytatott, kérlelhetetlenül elszánt egyházpolitikáját. Mindennek tükrében nem meglepő, hogy a magyar kereszténység egyik legsötétebb évében, 1948-ban, vagyis a kongresszus 10. évfordulóján így foglalta össze hazánkkal kapcsolatos meglátásait:

„De a Ti nemes lelkű népeteket, amely a századok viszontagságai közt annyi csapást szenvedett, most sem sodorta el ez a szörnyű hullámverés [a II. világháború].

A százados és életerős tölgyet tépheti a vihar, de ki nem döntheti. A Ti osztályrészetek valóban szilárdan állani a szenvedések közepette is.”

1938. május 26-án, vagyis áldozócsütörtökön reggel került sor az ifjúsági szentségimádásra, amelyen mintegy 150 ezren vettek részt. Este a Duna budapesti szakaszán körmenetre került sor, az oltáriszentséget a Szent István nevű gőzösön vitték körbe a folyón, miközben a két parton megközelítően félmillió ember kapcsolódott be az ünnepségbe.

A kongresszus zárómiséjén, május 29-én vasárnap nagyságrendileg ugyanennyi hívő vett részt. Ekként a kongresszus egyik legfontosabb szervezője, Bangha Béla jezsuita szerzetes egyenes megfogalmazása teljesülni látszott: „Az eucharisztikus kongresszuson az istenhit és istentelenség küzdelméről van szó, és benne minden pozitív vallásnak kell segíteni. Ez a szeretet ünnepe lesz.”

A budapesti eseményekkel párhuzamosan a többi magyar egyházmegyében is eucharisztikus hetet rendeztek, egyben szentségi ájtatosságokat végeztek. Mindennek révén azon hívők is be tudtak kapcsolódni az ünnepségbe, akik nem tudtak elutazni Budapestre; ez ma már többé-kevésbé természetesnek tűnik számunkra, ám nyolcvan évvel ezelőtt már-már forradalmi újításnak látszott.

Az eucharisztikus világkongresszust azonban nemcsak nemzetközi, hanem hazai fejlemények is beárnyékolták.

Május folyamán került kodifikálásra A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló, 1938. évi XV. törvény, amely később első zsidótörvényként vonult be históriánkba. Jóllehet a katolikus egyházi elit több ponton nem értett egyet a jogszabálytervezetével, a törvény alapvető céljával, vagyis a keresztény értelmiség védelmével viszont mind Serédi, mint Glattfelder Gyula csanádi püspök egyetértett.

Utóbbi, érzékelve a törvény előkészítésére gyakorolt német szellemi hatást, így fogalmazott: „Ott a fajimádás megszállottjai és kiskereskedői százötven százalékos germán alapossággal rendelésre és határidőre szállítanak új vallást, mely egy fantazmagória, a komoly tudomány által lemosolygott vérmítosz kedvéért kétségbe vonja a kereszténység értékét.”

A tervezet felsőházi szavazásán ezen kamara katolikus főpap tagjai a világkongresszus előkészítő munkálatai miatt nem vettek részt. Ironikus, de még inkább tragikus módon a törvény pont a kongresszus idején, 1938. május 29-én lépett hatályba.

Minden negatívum és ellentmondás ellenére azonban a kongresszus hatása és szellemisége alól még annak ellenzői sem tudták teljesen kivonni magukat. Az ország megítélése jelentősen javult, különösen az ünnepség morális hatása miatt. Csak remélni lehet, hogy a 2020. évi, 52. Eucharisztikus Világkongresszus, amelynek 82 év után ismét Budapest ad otthont, sikeresen fog hozzájárulni hazánk erkölcsi megújulásához, és Vörösmarty Mihály szavaival élve: „És áldozni tudó szív nemesíti az észt.”

Ligeti Dávid

A szerző tudományos munkatárs, Veritas Történetkutató Intézet