Szentháromság vasárnapján Leó pápa a Szent Péter bazilikában szentmisét mutatott be a Sport jubileuma alkalmával. Homíliájában a sport közösségi jellegére, egymás közelségére és a kudarc elsajátításának művészetére emlékeztetett, külön kiemelve a „sportoló pápa”, Szent II. János Pál gondolatait: „A sport az élet öröme, játék, ünneplés, és mint ilyet, értékelni kell, hogy visszanyerje azt a képességét, mely baráti kötelékeket kovácsol, párbeszédre és nyitottságra ösztönöz”.

Az első olvasmányban hallottuk: „Így szól Isten bölcsessége: „Alkotó munkája elején teremtett engem az Úr, ősidőtől fogva, mielőtt bármit is alkotott. Ott voltam mellette, mint kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindenkor az ő színe előtt játszadoztam. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között” (vö Péld 8,22-31) – idézett Leó pápa beszéde kezdetén a Példabeszédek könyvéből. Szent Ágoston számára „a Szentháromság és a bölcsesség szorosan összekapcsolódik. Az isteni bölcsesség a Szentháromságban nyilatkozik meg, és a bölcsesség mindig az igazsághoz vezet bennünket” – kezdte homíliáját a pápa.

A Szentháromság ünnepét tartjuk ma, miközben a sport jubileumát éljük. A Szentháromság-Sport kettősnév nem éppen közhasználatú, mégsem helytelen az egymás mellé helyezés. Valójában minden jó emberi tevékenység magában hordozza Isten szépségének visszatükröződését, és a sport minden bizonnyal ezek közé tartozik. Emellett Isten nem statikus, nem zárkózik be önmagába. Ő közösség, élő kapcsolat az Atya, a Fiú és a Szentlélek között, amely nyitott az emberiség és a világ felé. A teológia ezt a valóságot perichoresisnek, azaz „körtáncnak”, a kölcsönös szeretet táncának nevezi. Ebből az isteni dinamizmusból fakad az élet. Olyan Isten teremtett minket, aki örül és örvendezik, hogy teremtményeinek létet ad, aki „játszik”, ahogy az első olvasmány emlékeztet bennünket (vö. Pr 8,30-31). Egyes egyházatyák még bátran beszéltek Deus ludensről, játszó Istenről. Ezért segíthet a sport a Szentháromság Istennel való találkozásban, mert az énnek a másik felé való mozgását követeli meg, mely mozgás természetesen külső, de egyben és mindenekelőtt belső is. E nélkül sport az önzés meddő versenyére redukálódna!

Gondoljunk csak egy kifejezésre, amelyet az olasz szurkolók gyakran használnak a sportolók versenyzés közbeni buzdítására: mondván: „Dai!”, Gyerünk! Lehet, hogy nem gondolunk rá, de ez a „dai” az „adni” ige felszólító módja. Ez elgondolkodtathat bennünket: nem csupán arról van szó, hogy fizikai teljesítményt nyújtunk, netán rendkívüli teljesítményt, hanem arról, hogy önmagunkat adjuk, hogy „játszunk”. Arról van szó, hogy önmagunkat adjuk másokért – a saját fejlődésünkért, a szurkolókért, a szeretteinkért, az edzőkért, a munkatársakért, a közönségért, sőt az ellenfelekért is – és ha valaki valóban sportoló, akkor ez az eredményen túl is érvényes. II. Szent János Pál – aki, mint tudjuk, sportember volt – így beszélt erről a sportolók 1984-es jubileumán: „A sport az élet öröme, játék, ünneplés, és mint ilyet, értékelni kell […] azáltal, hogy visszanyeri ingyenességét, azt a képességét, hogy baráti kötelékeket kovácsol, párbeszédre és egymás iránti nyitottságra ösztönöz, […] a termelés és fogyasztás kemény törvényei és az élet minden más, tisztán haszonelvű és hedonista értelmezése fölött”.

Leó pápa ennek figyelembevételével három olyan szempontot ajánlott megfontolásra, amelyek a sportot az emberi és keresztény nevelés értékes eszközévé teszik napjainkban. Először is, egy olyan társadalomban, amelyet a magány jellemez, amelyben az elkeseredett individualizmus a súlypontot a „mi”-ről az „én”-re helyezte át, és végül figyelmen kívül hagyta a másikat, a sport – különösen is a csapatsport – megtanít az együttműködés, az együtt járás, a megosztás értékére, amely, mint mondtuk, Isten életének középpontjában áll (vö. Jn 16,14-15). Így válhat a sport az újrakezdés és a találkozás fontos eszközévé: a népek között, a közösségekben, az iskolai és munkahelyi környezetben, a családokban!

Másodszor, amíg egy mindinkább digitális társadalomban, ahol a technológiák, miközben a távollevő embereket összekapcsolják, ugyanakkor eltávolítják a közeli embereket, addig a sport értékeli az együttlét konkrétságát, a test, a tér, az erőfeszítés, a valós idő érzését. Így a virtuális világokba való menekülés kísértésével szemben segít fenntartani az egészséges kapcsolatot a természettel és a konkrét élettel, ahol csak a szeretet gyakorolható (vö. 1Jn 3,18).

Harmadszor, egy olyan versengő társadalomban, ahol úgy tűnik, csak az erősek és a sikeresek érdemlik meg az életet, a sport a vereség művészetével megtanít minket veszíteni, miközben szembesít minket állapotunk egyik legmélyebb igazságával: törékenységünkkel, korlátozottságunkkal és a tökéletlenségünkkel. Ez azért fontos, mert ennek a törékenységnek a megtapasztalásából fakad a remény. Olyan sportoló, aki soha nem hibázik, aki soha nem veszít, nincs. A bajnokok nem tévedhetetlen gépek, hanem olyan férfiak és nők, akik, még ha el is esnek, megtalálják a bátorságot, hogy felálljanak. Emlékezzünk ezzel kapcsolatban ismét II. Szent János Pál szavaira, aki azt mondta, hogy Jézus „Isten igazi atlétája” volt, „mert nem erővel, hanem a szeretet hűségével hódította meg a világot” (vö. homília az atléták jubileumi szentmiséjén, 2000. október 29-én).

Nem véletlen, hogy korunk számos szentjének életében a sport jelentős szerepet játszott, mind személyes gyakorlatként, mind pedig az evangelizáció módjaként. Gondoljunk Boldog Pier Giorgio Frassatira, a sportolók védőszentjére, akit szeptember 7-én szentté avatnak. Egyszerű és ragyogó élete arra emlékeztet bennünket, hogy miként senki sem születik bajnoknak, éppúgy senki sem születik szentnek. A szeretet mindennapi edzése az, ami közelebb visz a végső győzelemhez (vö. Róm 5,3-5), és képessé tesz bennünket arra, hogy egy új világ építésén munkálkodjunk. Ezt VI. Szent Pál is megerősítette húsz évvel a II. világháború befejezése után, amikor egy katolikus sportegyesület tagjait arra emlékeztette, hogy a sport mennyire hozzájárult a béke és a remény helyreállításához a háború következményei által megtépázott társadalomban: „Egy új társadalom kialakítására irányulnak az Önök erőfeszítései: […] annak tudatában, hogy a sport, az általa támogatott egészséges formáló elemekben, nagyon hasznos eszköze lehet az emberi személy lelki felemelkedésének, amely egy rendezett, derűs, építő társadalom első és elengedhetetlen feltétele”.

Kedves sportolók, az Egyház nagyszerű küldetést bíz rátok: hogy tevékenységetekben a Szentháromság Isten szeretetének tükörképe legyetek, magatok és testvéreitek javára. Vegyetek részt ebben a küldetésben, lelkesedéssel, úgy, mint sportolók, edzők, klubok, csoportok és mint családok! Ferenc pápa szívesen mutatott Máriára az evangéliumban, mint aki aktív, mozgásban van, sőt siet és „fut” (vö. Lk 1,39), készen arra, miként az anyák teszik, hogy Isten jelére elinduljon, hogy gyermekei segítségére siessen. Kérjük Őt, hogy kísérje munkánkat és lendületünket és hogy azokat mindig a legjobbra irányítsa, egészen a legnagyobb győzelemig: az örökkévalóságig, a „végtelen mezőig”, ahol a játéknak már nem lesz vége, és az öröm teljes lesz (vö. 1Kor 9,24-25; 2Tm 4,7-8 – zárta homíliáját Leó pápa a Sportolók jubileumán bemutatott szentmisén.

Forrás: Vatican News

www.zarandok.ma